Tizennegyedik fejezet
Bagoly... ragadozó madár... vadász... tigris. Játszott veled, mint macska az egérrel. Mint egy macska... egy hatalmas macska... egy kiscica. Egy fehér cica. A Halál itt van a házban.
És a kiscica, a fehér cica elszaladt Damon elől. Nem azért, mert félt tőle, hanem mert attól félt, hogy felismerik. Mint amikor Margaret mellkasán állt, és Elena látványára felnyávogott.
Elena felnyögött, és majdnem magához tért, de a fehér köd visszarángatta, mielőtt még ki tudta volna nyitni a szemét. A gondolatai megint kavarogni kezdtek körülötte.
Megkeseredett szerelem... Stefan, már Elena előtt is gyűlölt téged... Fehér és arany... valami fehér... valami fehér a fa alatt...
Ezúttal sikerült kinyitnia a szemét, amikor megpróbálta. És még mielőtt összpontosítani bírt volna a homályos, villódzó fényben, rájött. Végre rájött.
Az uszályos, fehér ruhát viselő alak visszafordult a gyertyától, amit meggyújtott, és Elena meglátta, ami az ő arca is lehetett volna. De ez az arc egy kicsit torz volt, éppen olyan halvány és gyönyörű, mint egy jégszobor, de hibás. Olyan volt, mint azok a végtelen tükörképek, amiket Elena álmában látott a tükörrel borított folyosón. Torz, éhes és gúnyos. - Szervusz, Katherine - suttogta Elena.
Katherine alattomosan, ragadozó módra elmosolyodott. - Nem is vagy olyan ostoba, mint hittem - mondta.
A hangja könnyed volt és édes - ezüstös, gondolta Elena. Mint a szempillája. A ruháján is ezüstös fények csillantak, amikor megmozdult. De a haja aranyszínű volt, majdnem olyan világos aranyszínű, mint Elenáé. A szeme olyan, mint a kiscicáé , kerek és zafírkék. A nyakán pedig egy ugyanolyan élénk színű kővel díszített láncot viselt.
Elena torka fájt, mintha sikoltozott volna. És ki is volt száradva. Amikor lassan oldalra fordította a fejét, még az a kis mozdulat is sajgott.
Stefan mellette volt, előredőlve, a karjánál fogva a kapu kovácsoltvas rúdjaihoz kötve. A feje a mellkasára bukott, de amit Elena az arcából látott, az holtsápadt volt. A torka fel volt tépve, és vér száradt a gallérjára.
Elena olyan gyorsan fordult vissza Katherine felé, hogy beleszédült. - Miért? Miért tetted ezt?
Katherine elmosolyodott, kivillantva hegyes, fehér fogait. - Mert szeretem - mondta gyerekes hangsúlyozással. - Te is szereted, nem?
Elena csak ekkor döbbent rá, hogy miért nem tud mozdulni, és miért fáj a karja. Őt is kikötözték, mint Stefant, szorosan a csukott kapuhoz erősítették. Amikor a fájdalommal küszködve a másik oldalra fordította a fejét, Damont pillantotta meg.
Ő még rosszabb állapotban volt, mint az öccse. A kabátját és a karját feltépték, és a sebe látványától Elena rosszul lett. Az inge cafatokban lógott, és Elena látta, hogy mozdulnak meg a bordái, ahogy levegőt vesz. Ha ez nem lett volna, azt hitte volna, Damon meghalt. Vér tapasztotta össze a haját és csorgott lehunyt szemébe.
- Neked melyik tetszik jobban? - kérdezte Katherine bensőséges, bizalmaskodó hangnemben. - Nekem elmondhatod. Szerinted melyikük jobb?
Elena undorodva pillantott rá. - Katherine - suttogta. - Kérlek. Kérlek, hallgass meg...
- Mondd meg! Rajta! - Az ékkő kék szemek betöltötték Elena látóterét, miközben Katherine olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkai szinte Elenáéhoz értek. - Szerintem mindketten szórakoztatóak. Szeretsz szórakozni, Elena?
Elena felháborodva hunyta le a szemét, és elfordította az arcát. Ha legalább a szédülés abbamaradna.
Katherine tiszta nevetéssel lépett hátra. - Tudom, annyira nehéz választani. - Piruettezett egyet, és Elena észrevette, hogy amit Katherine uszályának vélt, az igazából a haja. Olvadt aranyként omlott a hátáról a földre, és úszott utána.
- Attól függ, milyen az ízlésed - folytatta Katherine pár kecses tánclépés után Damon előtt megállapodva. Huncutul pillantott Elenára. - De én annyira édesszájú vagyok. - Megragadta Damont a hajánál fogva, és felrántva a fejét, a nyakába mélyesztette a fogait.
- Ne! Ne csináld , ne bántsd tovább... - Elena megpróbálta előrevetni magát, de túl szorosan oda volt kötve. A kapu vasból készült, amit a kőbe erősítettek, a kötél pedig vaskos volt. Katherine állatias hangokat adott, harapta és rágta a húst, Damon pedig még eszméletlenül is jajongott. Elena észrevette, hogy a teste reflexből összerándul a fájdalomtól.
- Kérlek, hagyd abba, kérlek, hagyd abba...
Katherine felemelte a fejét. Vér csorgott végig az állán. - De éhes vagyok, és ő annyira finom - mondta. Majd hátrahőkölt, és ismét lecsapott, Damon teste pedig görcsbe rándult. Elena felsikoltott.
Én is ilyen voltam, gondolta. Az elején, első este az erdőben, én is ilyen voltam. Így bántottam Stefant. Meg akartam ölni...
Sötétség ölelte körbe, és Elena hálásan megadta magát neki.
Alaric autója megcsúszott egy jégfolton, amikor odaért az iskolához, és Meredith majdnem beleszaladt. Mattel kiugrottak a kocsiból, nyitva hagyva az ajtaját. Előttük Alaric és Bonnié ugyanígy tettek.
- Mi lesz a város többi részével? - kiáltotta Meredith, miközben feléjük szaladt. A szél egyre erősebb lett, és az arca égni kezdett a hidegtől.
- Csak Elena családja... Judith néni és Margaret - kiabálta vissza Bonnié. A hangja éles volt és rémült, de a szemében összpontosítás csillogott. Hátrahajtotta a fejét, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, majd azt mondta: - Igen, ez az. Ők azok, akiket még meg fognak támadni a kutyák. Bírd rá őket, hogy menjenek valahova... például a pincébe. Tartsd ott őket!
- Megteszem. Ti hárman menjetek be a bálra! - Bonnié megfordult, hogy Alaric után fusson. Meredith visszasprintelt az autójához.
A bál éppen a végéhez közeledett. Éppen annyi pár volt odakint, mint odabent, a parkoló felé indultak. Alaric odakiáltott nekik, miközben rohamléptekkel száguldott feléjük Mattel és Bonnie-val.
- Menjetek vissza! Mindenki menjen be, és zárjátok magatokra az ajtókat! - üvöltötte a rendőröknek.
De már nem volt rá idő. Éppen akkor ért oda az ebédlőhöz, amikor az első árnyékban settenkedő alak. Az egyik rendőr egy hang nélkül esett el, anélkül, hogy fegyvert tudott volna rántani.
Egy másik gyorsabb volt, és lövés dördült, amit a betonudvar csak felerősített. Diákok kezdtek sikoltozni és elszaladni a parkoló felé. Alaric kiabálva utánuk vetette magát, és megpróbálta visszaterelni őket.
Még több alak bújt elő az árnyékból, a parkoló kocsik közül, mindenfelől. Pánik tört ki. Alaric folyamatosan kiabált, és megpróbálta a rémült diákokat az épület felé terelni. Odakint könnyű préda lett volna akárki.
Az udvarban Bonnié Matthez fordult. - Tűzre van szükségünk! Matt az ebédlőbe vetette magát, és egy dobozzal tért vissza, ami félig volt rakva a bál szórólapjaival. A földre dobta, és a zsebébe nyúlt a gyufáért, amivel korábban a gyertyát gyújtották meg.
A papír tüzet fogott, és nagy lánggal égett. Biztonságos szigetet képzett. Matt folytatta az emberek beterelését a mögötte lévő ebédlőajtón. Bonnié beugrott, és odabent éppen olyan zűrzavart talált, mint kint.
Körbenézett a szervezőket keresve, de nem látott felnőttet, csak rettegő diákokat. És akkor a tekintete a vörös-zöld kreppdekorációra vándorolt.
A zaj mennydörgésszerű volt , idebent még a kiabálást sem lehetett meghallani. Bonnié átverekedte magát a kifelé igyekvőkön, és eljutott a terem túloldalára. Ott találta Caroline-t, aki sápadtnak tűnt a nyári barnasága nélkül, és a hókirálynő tiaráját viselte. Bonnié a mikrofonhoz lökdöste.
- Te jól tudsz beszélni. Mondd meg nekik, hogy jöjjenek be, és maradjanak is itt! Mondd meg nekik, hogy kezdjék el leszedni a dekorációt. Minden éghetőre szükségünk lesz - a fa székekre, a szemétre, mindenre. Mondd meg nekik, hogy ez az egyetlen esélyünk! - Amikor Caroline ijedten és értetlenül rámeredt, hozzátette: - Most rajtad van a korona... úgyhogy tegyél is valamit!
Nem várta meg, hogy Caroline engedelmeskedik-e. Ismét a szoba zűrzavarába vetette magát. Egy pillanattal később meghallotta Caroline először habozó, majd sürgető hangját a hangszórókból.
Amikor Elena ismét kinyitotta a szemét, néma csend volt.
- Elena?
Az érdes suttogásra megpróbált odanézni, és egy fájdalmas, zöld tekintetet látott maga előtt.
- Stefan - mondta. Vágyakozva hajolt a fiú felé, azt kívánta, bár tudna mozogni. Ennek semmi értelme nem volt, de úgy érezte, hogyha meg tudnák ölelni egymást, az egész nem lenne annyira rossz.
Gyerekes nevetés hangzott fel. Elena nem fordult arra, de Stefan igen. Elena látta a reakcióját, látta, ahogy érzelmek sora fut végig az arcán, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy fel lehessen őket ismerni. Üres döbbenet, hitetlenkedés, ébredő öröm - majd borzadály. Olyan borzadály, amitől végül vakká és homályossá vált a tekintete.
- Katherine - szólalt meg. - Ez lehetetlen. Nem létezik. Te meghaltál...
- Stefan... - kezdte Elena, de a fiú nem reagált. Katherine a szája elé tette a kezét, és elkuncogta magát.
- Te is ébredj fel! - mondta Elena másik oldalára pillantva. Elena megérezte az Erő szelét. Egy pillanattal később Damon feje lassan felemelkedett, és a férfi pislogni kezdett.
Az ő arcán nem volt döbbenet. Hátrahajtotta a fejét, a tekintete fáradtan elkeskenyedett, és egy-két másodpercig a fogvatartóját fürkészte. Majd elmosolyodott, halványan és fájdalmasan, de felismerhetően.
- A mi édes fehér kiscicánk - suttogta. - Tudhattam volna.
- De nem tudtad, igaz? - kérdezte Katherine éppen olyan lelkesen, mint egy társasjátékozó gyermek. - Még te sem jöttél rá. Mindenkit becsaptam. - Ismét elnevette magát. - Olyan vicces volt figyelni téged, miközben te Stefant figyelted, és rólam egyikőtök sem tudott. Egyszer még meg is karmoltalak! - görbítette karommá az ujjait, és utánozta egy kiscica odakapását.
- Elenáéknál. Igen, emlékszem - felelte Damon lassan. Nem is annyira dühösnek tűnt, mint inkább enyhén, szeszélyesen vidámnak. - Nos, határozottan vadász vagy. A hölgy és a tigris, konkrétan.
- És én dobtam Stefant abba a kútba - dicsekedett Katherine. - Láttam, hogy összevesztetek , ez tetszett. Követtem Stefant az erdő szélére, és aztán... - Csapott egyet, mintha egy éjjeli lepkét kapna el. Lassan kinyitotta a kezét, mintha tényleg lenne benne valami, majd titokzatosan elnevette magát. - Meg akartam tartani játéknak - ismerte be. Majd lebiggyesztette az alsó ajkát, és szemrehányó pillantást vetett Elenára. - De te elvitted. Az csúnya dolog volt, Elena. Nem lett volna szabad ezt tenned.
A rémisztő gyerekes gonoszság eltűnt az arcáról, és Elena egy villanásra egy felnőtt nő izzó dühét pillantotta meg rajta.
- Az irigy lányokat megbüntetik - mondta Katherine, miközben felé indult - És te egy irigy lány vagy.
- Katherine - ébredt fel Stefan a kábulatból, és hadarni kezdett.
- Nem akarod elmondani, mit csináltál még?
Katherine figyelme elterelődött, és hátralépett. Meglepődés, majd önelégültség ült az arcára.
- Nos... ha tényleg szeretnéd - mondta. Megfogta a két könyökét, és ismét piruettezett egyet, miközben az aranyhaja a földön táncolt. - Nem - jelentette végül ki vidáman, miközben visszafordult, és rájuk mutatott. - Találjátok ki. Találgassatok, én meg megmondom, hogy „igen" vagy „nem". Rajta!
Elena nyelt egyet, és titokban Stefanra pillantott. Nem látta értelmét az időhúzásnak, úgyis ugyanúgy fog végződni a dolog. De valami azt súgta, ragaszkodjon az életéhez, ameddig csak tud.
- Te támadtad meg Vickie-t - jelentette ki óvatosan. A hangja fulladozónak tűnt a saját fülében, de most már biztos volt benne.
- Azt a lányt a romtemplomban aznap éjjel.
- Jó! Igen! - kiáltott fel Katherine. Újabb cicamozdulatot tett a begörbített ujjaival. - Hát, végtére is az én templomomban volt - tette
hozzá logikusan. - ÉS amit azzal a fiúval műveltek... ajaj! Templomban nem szabad ilyesmit csinálni. Úgyhogy megkarmoltam! - húzta el Katherine a szót látványosan, mintha kisgyerekeknek mesélne. - És... felnyaltam a vért! - nyalta meg a halványrózsaszín ajkait. Majd Stefanra mutatott. - A következőt!
- Azóta is kísérted - találgatott Stefan. Nem a játékba szállt be, hanem csak egy undorodó megfigyelésének adott hangot.
- Igen, ezzel végeztünk! Folytassátok valami mással - vágta rá Katherine élesen. De utána játszadozni kezdett a ruhája nyakán lévő gombokkal, villogtak az ujjai. ÉS Elenának eszébe jutott Vickie a rémült őzike pillantásával, ahogy vetkőzni kezdett az ebédlőben
mindenki előtt. - Rávettem, hogy butuska dolgokat csináljon - nevetett Katherine. - Vicces volt játszadozni vele.
Elena karja érzéketlenné vált és görcsbe állt. Ráébredt, hogy automatikusan nekifeszült a kötélnek, annyira sértették Katherine szavai, hogy nem bírt nyugton maradni. Kényszerítette magát, hogy abbahagyja, megpróbált inkább hátradőlni és magához téríteni zsibbadt kezeit. Hogy mit tesz, ha kiszabadul, azt nem tudta, de meg kellett próbálnia.
- A következőt! - mondta Katherine fenyegetően.
- Miért mondod azt, hogy ez a te templomod? - kérdezte Damon. A hangja még mindig távolságtartóan vidám volt, mintha semmi köze nem lenne az egészhez. - És Honoria Feli?
- Ó, az a vén szatyor - vágta rá Katherine rosszindulatúan. Elena mögé pillantott összeszorított szájjal, dühös tekintettel. Elena most döbbent csak rá, hogy a kripta bejáratánál vannak, mögöttük a feldúlt sírhellyel. Talán Honoria majd segít nekik...
De akkor eszébe jutott az a csendes, halkuló hang. Csak ennyit tudtam segíteni. És ekkor rájött, hogy nem jön további megváltás.
Mintha olvasna Elena gondolataiban, Katherine megszólalt. -Ő semmit nem tud tenni. Ő csak egy halom öreg csont. - A kecses kéz olyan mozdulatot tett, mintha Katherine csontokat törne. - Ő csak beszélni tud, és rengetegszer megakadályoztam, hogy meghallgassátok. - Katherine arckifejezése ismét elsötétedett, és Elena megérezte a félelem savas ízét.
- Te ölted meg Bonnié kutyáját, Jangcét - állapította meg. Ez csak egy légből kapott tipp volt, hogy elterelje Katherine figyelmét, de működött.
- Igen! Az vicces volt. Kiszaladtatok a házból, és jajgatni meg sírni kezdtetek... - Katherine eljátszotta a jelenetet: a Bonnie-ék
háza előtt heverő kiskutyát és a kirohanó lányokat. - Rossz íze volt, de megérte. Követtem Damont, amikor varjú volt. Rengetegszer követtem mindenfelé. Ha akartam volna, elkaphattam volna azt a varjút, és... - Éles, csavaró mozdulatot tett.
Bonnié álma, gondolta Elena, miközben jeges rádöbbenés öntötte el. Nem is tudta, hogy hangosan beszél, amíg észre nem vette, hogy Stefan és Katherine őt nézik. - Bonnié rólad álmodott - suttogta. - De azt hitte, én vagyok az. Azt mondta, egy fa alatt álltam a szélben. És ő félt tőlem. Azt mondta, másképp néztem ki, sápadt voltam, de szinte ragyogtam. És amikor elrepült mellettem egy varjú, elkaptam, és kitekertem a nyakát. - Epe gyűlt Elena torkában, de a lány visszanyelte. - De te voltál az.
Katherine önelégült arcot vágott, mintha Elena valahogy az ő igazát bizonyította volna. - Az emberek gyakran álmodnak rólam - mondta hiú hangon. - A nagynénéd... ő is álmodott rólam. Azt szoktam neki mondani, hogy miatta haltál meg. Azt hiszi, te mondod ezt neki.
- Ó, istenem...
- Azt kívánom, bár tényleg meghaltál volna - folytatta Katherine bosszús arccal. - Meg kellett volna halnod. Elég sokáig tartottalak a folyóban. De akkora ribanc voltál, hogy mindkettejüktől vettél vért, és így visszatértél. Hát, jó - mosolyodott el lopva. - Legalább tovább játszhatok veled. Aznap elveszítettem az önuralmam, mert láttam, hogy Stefan egy gyűrűt ad neked. Az én gyűrűmet. - Hangosabban kezdett beszélni. - Az enyémet, amit azért hagytam ott, hogy ne felejtsenek el. Ő pedig neked adta. Akkor döbbentem rá, hogy nem csak játszani fogok vele. Hanem meg kell ölnöm.
Stefan tekintete fájdalmas volt és értetlen. - De azt hittem, halott vagy - mondta. - És halott is voltál ötszáz évvel ezelőtt. Katherine...
- Ugyan, akkor csaptalak be titeket először - mondta Katherine, de már nem volt káröröm a hangjában. Csak duzzogás. - Gudrennel, a komornámmal terveltük ki. Nem akartátok elfogadni a döntésemet - tört ki belőle, miközben dühösen nézett az egyik fiúról a másikra. - Azt akartam, hogy mindhárman boldogok legyünk , szerettelek titeket. Mindkettőtöket. De ez nem volt nektek elég.
Katherine arca ismét megváltozott, és Elena meglátta benne az ötszáz évvel azelőtti megbántott gyermeket. Biztosan így nézett ki Katherine akkor, gondolta csodálkozva. A nagy, kék szemek könnybe lábadtak.
- Azt akartam, hogy szeressétek egymást - folytatta Katherine értetlenül -, de nem voltatok erre hajlandóak. És tudtam, hogy amúgy is el kell mennem, mielőtt apa gyanítani kezdené, mi vagyok. Úgyhogy Gudrennel
kiterveltük - veszett bele az emlékeibe. - Csináltattam még egy talizmánt a nap ellen, és nekiadtam a gyűrűmet. Ő pedig fogta a fehér ruhámat... a legszebb fehér ruhámat... meg némi hamut a kandallóból. Zsírt is égettünk, hogy olyan szaga legyen. És Gudren kirakta a napra, hogy megtaláljátok, a levelemmel együtt. Nem voltam biztos benne, hogy elhiszitek, de mégis.
- De aztán - torzult el Katherine arca a gyásztól - mindent rosszul csináltatok. Megbánást kellett volna tanúsítanotok, és sírnotok, és vigasztalnotok egymást. Értetek tettem. Ehelyett elfutottatok a kardotokért. Miért tettétek? - Ez egy szívből jövő kiáltás volt. - Miért nem fogadtátok el az ajándékomat? Úgy bántatok vele, mint a szeméttel. Leírtam a levélben, hogy azt akarom, hogy kibéküljetek. De nem hallgattatok rám, hanem kardot rántottatok. Megöltétek egymást. Miért?
Könnyek csorogtak végig Katherine arcán, és Stefan arca is nedves lett. - Ostobák voltunk - felelte éppen annyira az emlékek
hatása alatt, mint a lány. - Egymást hibáztattuk a halálod miatt, és olyan ostobák voltunk... Katherine, ide figyelj! Az én hibám volt, én támadtam elsőként. És megbántam... nem is tudod, mennyire bánom azóta is. Nem tudod, hányszor gondoltam végig azt kívánva, bár lenne valami, amivel megváltoztathatnám. Mindent megadnék, hogy visszacsináljam... mindent. Megöltem a bátyámat... - A hangja elcsuklott, és könnyek ömlöttek a szeméből. Elena, akinek a szíve majd megszakadt a fájdalomtól, tehetetlenül Damon felé fordult, és észrevette, hogy még csak nincs is tudatában a jelenlétének. A vidámság eltűnt az arcáról, és intenzíven, áthatóan bámulta Stefant.
- Katherine, kérlek, hallgass meg! - mondta Stefan visszanyerve reszkető hangját. - Eleget bántottuk már egymást. Kérlek, hagyj minket elmenni! Vagy engem tarts meg, ha ezt akarod, de őket hagyd elmenni. Az én hibám volt. Tarts meg, és bármit megteszek, amit akarsz...
Katherine ékkő kék szeme elképesztően kékké vált, és végtelen bánat tükröződött benne. Elena levegőt sem mert venni, nehogy megtörje a varázst, miközben a vékony lány Stefan felé indult ellágyult, sóvárgó arccal.
De ekkor ismét előtérbe került Katherine jeges oldala, ami az arcára fagyasztotta a könnyeket. - Erre sokkal korábban kellett volna gondolnod - mondta. - Lehet, hogy akkor hallgattam volna rád. Először sajnáltam, hogy megöltétek egymást. Elmenekültem, még Gudrent is hátrahagyva, vissza haza. De nem volt semmim, még egy új ruhám sem, és éhes voltam, és fáztam. Lehet, hogy éhen haltam volna, ha Klaus nem talál rám.
Klaus. Elenának a rettegésén keresztül is eszébe jutott, mit mondott Stefan, Klaus volt az, aki vámpírt csinált Katherine-ből, aki a falusiak szerint gonosz volt.
- Klaus okosított ki - folytatta Katherine. - Ő mutatta meg, milyen a világ igazából. Az embernek erősnek kell lennie, és el kell vennie, amit akar. Csak magára szabad gondolnia. És most én vagyok a legerősebb. Én. Tudjátok, hogy lettem ilyen? - rögtön meg is válaszolta a kérdést, anélkül, hogy megvárta volna a reakciójukat. - Életek. Rengeteg élet. Embereké és vámpíroké, akik most már mind bennem vannak. Klaust száz-kétszáz évvel később öltem meg. Csodálkozott. Nem tudta, mennyit tanultam. Olyan boldog voltam, elvettem az életeket, és magamba töltöttem őket. De akkor ti is eszembe jutottatok, ti ketten, és az, amit tettetek. Hogy hogyan bántatok az ajándékommal. És tudtam, hogy meg kell, hogy büntesselek titeket. Végül rájöttem, hogy csináljam.
Idehoztalak titeket, mindkettőtöket. Én ültettem el a gondolatot a fejedben, Stefan, úgy, ahogy az emberek fejébe szoktam. Én vezettelek erre a helyre. Utána gondoskodtam arról, hogy Damon is kövessen. Elena itt volt. Szerintem valamilyen fokon a rokonom lehet , úgy néz ki, mint én. Tudtam, hogy ha meglátjátok, lelkifurdalásotok lesz. De nem lett volna szabad beleszeretnetek! - Katherine hangjában a neheztelést ismét düh váltotta fel. - Nem lett volna szabad elfelejtenetek! Nem lett volna szabad nekiadnod a gyűrűmet!
- Katherine...
Katherine szóáradata folytatódott. - Ó, annyira feldühítettetek. És most teszek róla, hogy megbánjátok, de nagyon. Tudom, melyikőtöket utálom a legjobban. Téged, Stefan. Mert téged szerettelek a legjobban. - Katherine láthatóan visszanyerte az önuralmát, a könnyek maradékát is letörölte az arcáról, és túljátszott méltósággal húzta ki a magát.
- Damont nem utálom annyira - folytatta. - Még az is lehet, hogy életben hagyom. - A szeme elkeskenyedett, majd tágra nyílt egy gondolattól. - Figyelj, Damon - mondta bizalmasan. - Te nem vagy olyan ostoba, mint Stefan. Te tudod, hogy mennek a dolgok igazából. Hallottam, hogy ezt mondtad. Láttam, hogy csinálod a dolgokat. - Előrehajolt. - Mióta Klaus meghalt, magányos vagyok. Te jó társaság lennél. Csak annyit kell mondanod, hogy engem szeretsz a legjobban. És akkor, ha megöltem őket, elmegyünk. Ha akarod, a lányt te ölheted meg. Megengedem. Mit gondolsz?
Ó, te jó ég, kavarodott fel ismét Elena gyomra. Damon tekintete Katherine sötétkék szemébe fúródott , mintha ki akarta volna fürkészni. És visszatért az arcára a könnyed derű. Ó, istenem, ne, gondolta Elena. Kérlek, ne...
Damon lassan elmosolyodott.
Tizenötödik fejezet
Elena néma rettegéssel figyelte Damont. Túlságosan jól ismerte ezt az ijesztő mosolyt. De miközben összeszorult a szíve, a fejében egy gúnyos kérdés fogalmazódott meg. És akkor mi van? Ő és Stefan mindenképpen meg fognak halni. Az a logikus, ha Damon menti a bőrét. És butaság lenne elvárni tőle, hogy szembemenjen a természetével.
Miközben azt a gyönyörű, önfejű mosolyt nézte, Elenát sajnálkozás öntötte el amiatt, ami Damonból válhatott volna.
Katherine elbűvölve mosolygott vissza a férfira. - Olyan boldogok leszünk együtt. Amint meghalnak, elengedlek. Téged nem akartalak bántani, igazából nem. Csak megharagudtam - nyújtotta ki karcsú kezét, hogy megsimogassa Damon arcát. - Sajnálom.
- Katherine - szólalt meg Damon. Még mindig mosolygott.
- Igen? - hajolt oda hozzá a lány.
- Katherine...
- Igen, Damon?
- Menj a pokolba!
Elena összerándult attól, ami ezután történt, még mielőtt bekövetkezett volna, mert megérezte az Erő vad feltornyosulását, egy rosszindulatú, zabolátlan erőét. Felsikoltott a Katherine-ben bekövetkező változások miatt. Az a szép kis arc eltorzult, olyasmivé változott, ami sem ember, sem állat nem volt. Katherine szemében vörös fény gyúlt, amikor Damonre vetette magát, és a fogai a férfi torkába mélyedtek.
Karmok ugrottak ki az ujjbegyeiből, amivel végigszántott Damon eleve vérző mellkasán, és feltépte a bőrét, amiből ömleni kezdett a vér. Elena folyamatosan sikoltozott, csak halványan érzékelte, hogy a kötelektől, amelyeknek nekifeszült, fáj a karja. Hallotta, hogy Stefan is kiabál, de Katherine mentális hangjának süketítő vijjogása mindent elnyomott.
Most megbánod! Teszek róla, hogy megbánd! Megöllek! Megöllek! Megöllek! Megöllek!
Maguk a szavak is fájtak, mintha tőrök vájtak volna Elena elméjébe. A nyers Erő megbénította, és hátralökte a vasrudakhoz. De nem tudott elmenekülni előle. Mintha mindenhonnan ez visszhangzott volna, úgy kalapált a koponyájában.
Megöllek! Megöllek! Megöllek!
Elena elájult.
Meredith, aki Judith néni mellett térdelt a kamrában, áthelyezte a súlyát, és megpróbálta kivenni az ajtó mögötti hangokat. A kutyák bejutottak a pincébe, nem tudta, hogyan, de a véres orrukból kiindulva úgy vélte, a szuterénablakokat törhették át. Most a kamra előtt álltak, de Meredith nem tudta, mit csinálnak ott. Túl nagy volt a csend.
Margaret, aki Robert ölébe bújt, felhüppögött.
- Cssss - súgta Robert gyorsan. - Semmi baj, édesem. Minden rendben lesz.
Meredith belenézett a férfi ijedt, eltökélt szemébe Margaret feje fölött. Majdnem téged vádoltunk azzal, hogy a Másik Erő vagy, gondolta. De ebben a pillanatban nem volt idő sajnálkozásra.
- Hol van Elena? Elena azt mondta, vigyázni fog rám - mondta Margaret tágra nyílt, komor pillantással. - Azt mondta, gondoskodik rólam. - Judith néni a szája elé kapta a kezét.
- Vigyáz rád - suttogta Meredith. - Csak most engem küldött maga helyett, ennyi. Ez az igazság- tette hozzá harciasan, és látta, ahogy Robert szemrehányása megrökönyödéssé olvad.
Odakint a csend kaparászásnak és rágásnak adta át a helyét. A kutyák nekiestek az ajtónak.
Robert a mellkasára húzta Margaret fejét.
Bonnié nem tudta, mióta dolgoznak. Minden bizonnyal órák óta. Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta. A kutyák bejutottak a konyhán, és a régi, fa oldalajtókon keresztül. De eddig csak egy tucat tört át a tüzeken, amik barikádként égtek a nyílások előtt. És a fegyveres férfiak azokat is elintézték.
Ám Mr. Smallwood és a barátai puskái mostanra kiürültek. És kezdtek kifogyni az éghető dolgokból.
Vickie kicsivel korábban hisztériás rohamot kapott, sikoltozni kezdett, és úgy fogta a fejét, mintha fájna neki valami. Éppen lefogni próbálták, amikor végül elájult.
Bonnié odament Matthez, aki a tűz felett bámult kifelé a törött oldalajtón át. Tudta, hogy nem a kutyákat lesi, hanem valami sokkal távolabbi dolgot. Olyasmit, ami innen nem látszott.
- El kellett jönnöd, Matt - szólt oda neki. - Nem tehettél mást. - A fiú nem válaszolt, és nem fordult oda.
- Mindjárt itt a hajnal - folytatta Bonnié. - Lehet, hogy akkor elmennek a kutyák. - De már amikor kimondta, akkor is tudta, hogy ez nem igaz.
Matt nem válaszolt. Bonnié megfogta a vállát. - Stefan vele van. Stefan is ott van.
Matt végre válaszolt. Bólintott. - Stefan is ott van - mondta.
Egy újabb barna, vicsorgó alak vetette ki magát a sötétből.
Elena sokkal később tért magához. Onnan tudta, hogy látott, és nem csak a maréknyi gyertya fénye miatt, amiket Katherine gyújtott meg, hanem a hideg, szürke félhomálytól is, ami a kripta bejáratából szűrődött le.
Damont is látta. A férfi a padlón feküdt, a kötelékei a ruhájával együtt szakadtak le róla. Most már elég fény volt ahhoz, hogy jól látsszanak a sebei, és Elena nem volt biztos benne, hogy él-e. Elég mozdulatlan volt ahhoz, hogy halott legyen.
Damon? - gondolta. Csak miután megtette, akkor döbbent rá, hogy nem mondta ki hangosan. Katherine visítása valahogy lecsapott egy áramkört az agyában, vagy talán felébresztett valamit, ami aludt benne. És Matt vére is kétségkívül segített, attól kapott elég erőt, hogy végre megtalálja a belső hangját.
A másik irányba fordította a fejét. Stefan?
A fiú arcára árkokat vájt a fájdalom, de magánál volt. Túlságosan is. Elena szinte azt kívánta, bárcsak ő se érzékelné, ami velük történik, mint Damon.
Elena, válaszolt Stefan.
Hol van? - kérdezte Elena, miközben lassan körbejárt a szeme a helyiségen.
Stefan a kripta bejárata felé nézett. Nemrég felment. Talán a kutyákat ellenőrzi.
Elena azt hitte, elérte a félelem és rettegés végső határát, de nem így volt. Akkor még nem gondolt a többiekre.
Elena, sajnálom. Stefan arca olyasmivel volt tele, amit szavakkal nem lehetett kifejezni.
Nem a te hibád, Stefan. Nem te tetted ezt vele. Ő tette magával. Vagy... csak megtörtént vele, amiatt, amivé vált. Amivé váltunk. Elena gondolatai mögött végigfutott az emlék, ahogy megtámadta Stefant az erdőben, és ahogy akkor érezte magát, amikor Mr. Smallwood felé száguldott bosszúszomjasan. Én is lehettem volna, mondta.
Nemi Te soha nem válnál ilyenné.
Elena nem válaszolt. Ha most lenne Ereje, mit tenne Katherine-nel? Mit nem tenne meg vele? De tudta, hogy ha tovább beszélnének erről, azzal csak felizgatná Stefant.
Azt hittem, Damon el fog árulni minket, mondta.
Én is, válaszolta Stefan zavartan. Furcsa pillantással méregette a bátyját.
Még mindig gyűlölöd?
Stefan tekintete elsötétült. Nem, mondta csendesen. Nem, már nem gyűlölöm.
Elena bólintott. Ez valamiért fontos volt. Majd a rojtos idegei miatt összerándult, amikor valami beárnyékolta a kripta bejáratát. Stefan is megfeszült.
Jön. Elena...
Szeretlek, Stefan, mondta Elena reményét vesztve, miközben a ködös, fehér alak lezúdult.
Katherine előttük öltött alakot.
- Nem tudom, mi történik - szólalt meg ingerülten. - Elálljátok az alagutam útját. - Ismét Elena mögé pillantott, a törött sírfedél és a falban lévő lyuk felé. - Arrafelé szoktam közlekedni - folytatta, láthatóan észre sem véve Damon testét a lába előtt. - Átmegy a folyó alatt. Úgyhogy nem kell átkelnem a folyón. Inkább alatta kelek át. - Úgy nézett rájuk, mintha azt várta volna, hogy értékeljék a humorát.
Hát persze, gondolta Elena. Hogy lehettem ilyen ostoba? Damon velünk kelt át Alaric autójában a folyó felett. Ő akkor is átkelt a vízen, és valószínűleg még sokszor. Ő nem lehetett a Másik Erő.
Furcsa, hogy még ilyen ijedten is képes gondolkozni. Olyan volt, mintha az elméjének egy része valahonnan távolabbról figyelné.
- Most megöllek titeket - tudatta őket Katherine csevegő hangnemben. - Utána átmegyek a folyó alatt, hogy a barátaitokat is megöljem. Nem hinném, hogy a kutyák már megtették volna. De én gondoskodom róluk.
- Elenát engedd el - kérte Stefan. A hangja fojtott volt, de ettől nem lett kevésbé parancsoló.
- Még nem döntöttem el, hogy csináljam - folytatta Katherine oda sem figyelve. - Lehet, hogy megsütlek titeket. Ahhoz már majdnem elég a fény. És ezek nálam vannak. - Lenyúlt a ruhája elejébe, majd ökölbe szorítva húzta ki a kezét. - Egy... kettő... három! - mondta, miközben két ezüstgyűrűt, és egy aranyat dobott a földre. A bennük lévő kő éppen olyan kéken szikrázott, mint Katherine szeme, mint a nyakán lévő láncon függő kő.
Elena keze vadul megcsavarodott, és érezte a gyűrűsujján a sima űrt. Igaz volt. El sem tudta hinni, mennyire meztelenül érzi magát a nélkül a fémkarika nélkül. Elengedhetetlen volt az élethez, a túléléshez. Anélkül...
- Ezek nélkül meghaltok - mondta Katherine, gondtalanul végigsimítva a gyűrűkön a nagylábujjával. - De nem vagyok biztos benne, hogy elég lassan. - Majdnem a kripta túlsó faláig masírozott, ezüstszínű ruhája csillogott a félhomályban.
Ekkor támadt Elenának az ötlete.
A kezét tudta mozgatni. Ahhoz eléggé, hogy megfogja az egyiket a másikkal, és tudja, hogy már nem zsibbadnak. A kötelei meglazultak.
De Katherine erős volt. Hihetetlenül erős. És gyorsabb is Elenánál. Még ha Elena ki is szabadul, csak egy gyors mozdulatra lesz ideje. Megforgatta az egyik csuklóját, és érezte, hogy enged a kötél.
- Vannak más módszerek is - folytatta Katherine. - Megvághatlak titeket, és végignézhetem, ahogy elvéreztek. Szeretem nézni.
Elena a fogát összeszorítva erősebben kezdte feszegetni a kötelet. A keze fájdalmas szögben hajlott meg, de nem adta fel. Érezte, ahogy a lecsúszó kötél felhorzsolja a bőrét.
- Vagy patkányokkal - tépelődött Katherine. - Patkányozni is vicces lenne. Megmondhatnám nekik, mikor kezdjék, és mikor hagyják abba!
A másik kezét sokkal könnyebb volt kiszabadítani. Elena megpróbálta eltitkolni, ami a háta mögött folyt. Szeretett volna Stefannak szólni az elméjével, de nem mert. Nem akarta megkockáztatni, hogy Katherine meghallja.
Katherine egyenesen Stefan elé masírozott. - Szerintem veled fogom kezdeni - tolta oda az arcát. - Megint éhes lettem. És te olyan édes vagy, Stefan. Már el is felejtettem, mennyire édes.
A padlón egy fényes, szürke négyszög volt. A hajnal fénye. A kripta bejáratán szűrődött be. Katherine már járt kint abban a fényben. De...
Katherine hirtelen elmosolyodott, és csillogni kezdett a kék szeme. - Tudom! Majdnem teljesen kiiszlak, utána végig kell nézned, ahogy őt is megölöm! Csak annyi erőt hagyok benned, hogy láthasd, ahogy az orrod előtt meghal. Hát nem hangzik jól? - Vidáman összecsapta a tenyerét, és ismét piruettezett egyet, majd odébb táncolt.
Csak még egy lépést, gondolta Elena. Látta, ahogy Katherine megközelíti a fényes négyszöget. Csak még egy lépést...
Katherine megtette azt a lépést. - Akkor hát így lesz! - Elkezdett megfordulni. - Milyen jó...
Most!
Elena kirántotta görcsölő karját a kötél utolsó hurkaiból, és Katherine-re vetette magát. Mint egy támadó nagymacska. Egyetlen elszánt roham a zsákmány felé. Egyetlen esély. Egyetlen remény.
Teljes súlyával zuhant Katherine-re. A becsapódástól mindketten beestek a fényes négyszögbe. Elena érezte, hogy Katherine feje a kőpadlón csattan.
És az izzó fájdalmat is érezte, mintha az ő testét is méregbe mártották volna. Olyan volt, mint a vérszomj égető szárazsága, csak erősebb. Ezerszer erősebb. Kibírhatatlan volt.
- Elena! - kiáltott fel Stefan az elméjével és a hangjával. Stefan, gondolta Elena. Alatta gyűlni kezdett az Erő, ahogy Katherine döbbent tekintete összpontosítani kezdett. A szája dühösen megvonaglott, kimeredtek a szemfogai. Olyan hosszúak voltak, hogy belevágtak az alsó ajkába. Az eltorzult száj üvöltésre nyílt.
Elena ügyetlen keze Katherine torkán matatott. Az ujjai összezárultak Katherine kék nyakláncának hűvös fémjén. Minden erejével megrántotta, és érezte, hogy a lánc enged. Megpróbálta megmarkolni, de az ujjai dagadtnak és irányíthatatlannak tűntek, Katherine karomszerű keze pedig vadul markolászott. Végül a kő elgurult az árnyékba.
- Elena! - kiáltotta Stefan ismét azon a rettenetes hangon.
A lány úgy érezte, mintha fénnyel telne meg a teste. Mintha átlátszóvá változna. De ez a fény fájdalmas volt. Alatta Katherine eltorzult arca a téli égboltra meredt. Üvöltés helyett sikoltott, és a hangja egyre magasabbá vált.
Elena megpróbálta megemelni magát, de nem volt hozzá ereje. Katherine arca repedezni kezdett, széthasadt. Tűzvonalak nyíltak benne. A sikoltozás elért a csúcspontjára. Katherine haja meggyulladt, a bőre elfeketedett. Elena felülről és alulról is érezte a tüzet.
Majd azt érezte, hogy valami megragadja, a vállába markol, és elrántja. Az árnyék hűvöse olyan volt, mint a jeges víz. Valaki megfordította és magához ölelte Elenát.
A lány meglátta Stefan karját, ami vörös volt ott, ahol nap érte, és vérzett, ahol kiszakította magát a kötelékei közül. Meglátta az arcát, és azon az elborzadást és a szomorúságot. Aztán a tekintete elhomályosult.
Meredith és Robert, akik a kutyák véres orrát csapkodták az ajtóba mart lyukakon át, zavartan megálltak. A kutyák nem csattogtatták tovább a fogukat, nem kapdostak az ajtó felé. Az egyik orr megrándult, és visszacsusszant. Oldalra húzódott, hogy megnézze a társát. Meredith
észrevette, hogy a kutyák tekintete kába és homályos. Nem mozdultak. Robertre pillantott, aki lihegve állt.
A pincéből nem jött egyetlen hang sem. Mindent némaság öntött el.
De nem mertek reménykedni.
Vickie eszelős sikoltozása abbamaradt, mintha késsel vágták volna el. A kutya, amelyik Matt combjába mélyesztette a fogait, megmerevedett és megrándult, majd az állkapcsai ellazultak. Bonnié levegő után kapkodva lendült a kihunyó tűz mögé, hogy körülnézzen. Éppen elég volt a fény, hogy lássa a többi kutya odakint heverő testét.
Mattel egymásra támaszkodtak, és értetlenül néztek körbe.
Végre elállt a hó.
Elena lassan kinyitotta a szemét. Minden nagyon tiszta és nyugodt volt.
Örült, hogy a sikoltozás abbamaradt. Az rossz volt, fájt. Most már semmi nem fájt. Úgy érezte magát, mintha a teste ismét megtelt volna fénnyel, csak ezúttal fájdalom nélkül. Olyan volt, mintha nagyon magasan és könnyedén légpárnákon lebegne. Majdnem úgy érezte magát, mintha nem is lenne teste.
Elmosolyodott.
Nem fájt, ha elfordította a fejét, bár ettől felerősödött a laza, lebegő érzés. A földön húzódó halvány fény négyszögében meglátta egy ezüstszín ruha parázsló maradványait. Katherine ötszáz éves hazugsága igazsággá változott.
Akkor ennyi. Elena elfordította a szemét. Most már senkit nem akart bántani, és nem akart időt vesztegetni Katherine-re. Annyi fontosabb dolga volt.
- Stefan - mondta, majd meglátta, és elmosolyodott. Ó, ez csodálatos, így érezheti magát egy madár.
- Nem akartam, hogy ez legyen a vége - mondta enyhe bűntudattal. A fiú zöld szeme nedves volt. Ismét könnybe lábadt, de viszonozta Elena mosolyát.
- Tudom - válaszolta. - Tudom, Elena.
Megértette. Ez jó , ez fontos. Most könnyű volt látni, mi az, ami igazán fontos. És Stefan megértése többet jelentett Elena számára minden másnál a világon.
Úgy tűnt, mintha nagyon régen nem nézte volna meg magának igazán Stefant. Nem szánt rá időt, hogy elgyönyörködjön a szépségében, a sötét hajában és a tölgyfalevél-zöld szemeiben. De most meglátta, és meglátta a
szemén átsütő lelkét. Ezért megérte, gondolta. Nem akartam meghalni , most sem akarok. De újra megtenném, ha muszáj lenne.
- Szeretlek - suttogta.
- Én is szeretlek - szorította meg Stefan a kezét.
A furcsa, bágyadt könnyedség gyengéden elringatta. Elena alig érezte Stefan ölelését.
Azt gondolta volna, hogy rémült lesz. De nem volt az, mert Stefan mellette volt.
- Az emberek a bálon... most már nem lesz bajuk, igaz? - kérdezte.
- Most már nem lesz bajuk - suttogta Stefan. - Megmentetted őket.
- Nem tudtam elbúcsúzni Bonnie-tól és Meredithtől. Sem Judith nénitől. Meg kell mondanod nekik, hogy szeretem őket.
- Megmondom - felelte Stefan.
- Magad is megmondhatod nekik - lihegte egy másik hang, egy rekedtes, szokatlan csengésű. Damon odavonszolta magát a padlón Stefan mögött. Az arca szét volt marcangolva, vér csíkozta, de sötét tekintete égetett. - Használd az akaraterődet, Elena! Tarts ki! Megvan benned az erő...
Elena erőtlenül rámosolygott. Tisztában volt a helyzettel. Ami most történik, az csak bevégzi, ami két héttel azelőtt elkezdődött. Kapott tizenhárom napot, hogy elrendezze a dolgokat, hogy tisztázza a helyzetet Mattel, és elbúcsúzhasson Margarettől. Hogy megmondja Stefannak, hogy szereti. De ennek a kegyelmi időszaknak vége.
Viszont nem volt értelme megbántani Damont. Őt is szerette. - Megpróbálom - ígérte.
- Hazaviszünk - mondta a férfi.
- Még ne - ellenkezett Elena gyengéden. - Csak egy kicsit várjunk még.
Valami történt a feneketlenül sötét szempárral, és kialudt benne a szikra. Elena meglátta, hogy Damon is rájött.
- Nem félek - mondta Elena. - Vagyis hát... csak egy kicsit. - Szédülni kezdett, és nagyon kellemesen érezte magát, de úgy, mintha mindjárt elaludna. A dolgok távolodni kezdtek tőle.
Fájdalom ébredt a mellkasában. Nem félt túlzottan, de volt, amit sajnált. Annyi minden fog hiányozni, annyi mindent szeretett volna még kipróbálni.
- Ó - szólalt meg halkan. - Milyen furcsa.
A kripta falai mintha elolvadtak volna. Szürkévé és ködszerűvé váltak, és egy ajtószerű valami volt közöttük, mint az az ajtó, ami a föld alatti helyiségbe vezetett. Csak ez egy másfajta fénybe vitt.
- Milyen gyönyörű! - dünnyögte Elena. - Stefan Annyira fáradt vagyok.
- Most már pihenhetsz - suttogta a fiú.
- Nem fogsz elengedni? - Nem.
- Akkor nem fogok félni.
Valami felfénylett Damon arcán. Elena felé nyúlt, megérintette, majd csodálkozva húzta vissza a kezét.
- Ne legyél szomorú - mondta neki, amikor megérezte a hűvös nedvességet az ujjbegyén. De aggodalom sajdult benne. És ki marad itt, hogy megfejtse Damont? Ki fogja hajtani, ki fogja megérteni, mi rejlik benne igazából? - Vigyáznotok kell egymásra - szólalt meg. Az ereje egy része visszatért, mint amikor egy gyertya fellángol a szélben. - Stefan, megígéred? Megígéred, hogy vigyáztok egymásra?
- Megígérem - válaszolta a fiú. - Ó, Elena...
A lányt hullámokban árasztotta el az álmosság. - Az jó - felelte. - Az jó, Stefan.
Az ajtó közelebb került, olyan közel, hogy meg tudta volna érinteni. Kíváncsi volt, ott vannak-e mögötte valahol a szülei.
- Ideje hazamennem - suttogta.
És akkor a sötétség és az árnyékok eltűntek, és nem maradt semmi, csak a fény.
Stefan a karjában tartotta, amíg le nem csukódott a szeme. Aztán csak szorította, és visszatartott könnyei immár fék nélkül törtek elő. Ez másfajta fájdalom volt, mint amikor kihúzta a folyóból. Ebben nem volt harag, nem volt gyűlölet, csak az örökkévalónak tűnő szerelem.
Amitől csak még jobban fájt.
Stefan belenézett az egy-két lépésre lévő fényes négyszögbe. Elena elment a fénybe. Magára hagyta őt. De nem sokáig, gondolta.
A gyűrűje ott hevert a padlón. Még csak rá sem pillantott, miközben felállt, a szemét a fénysugáron tartva. Egy kéz ragadta meg és húzta vissza. Stefan a bátyja arcába nézett.
Damon arca olyan sötét volt, mint az éjfél, és Stefan gyűrűjét tartotta a kezében. Damon ráerőltette a gyűrűt az ujjára, majd elengedte.
- És most - szólalt meg, miközben fájdalmasan visszaereszkedett - oda mész, ahova akarsz. - Felvette a gyűrűt, amit Stefan Elenának adott, és
odanyújtotta. - Ez is a tiéd. Vedd el! Vedd el, és menj! - Elfordította az arcát.
Stefan sokáig bámulta az aranykarikát a bátyja tenyerében. Majd megmarkolta, és visszanézett Damonre. A bátyja szeme csukva volt, a légzése akadozott. Kimerültnek tűnt, és betegnek. Stefan pedig ígéretet tett Elenának.
- Gyere - mondta halkan, miközben a zsebébe csúsztatta a gyűrűt. - Menjünk el valahova, ahol ki tudod pihenni magad.
Átkarolta a bátyját, hogy felsegítse. Egy pillanatig csak tartotta a karjában.
Tizenhatodik fejezet
December 16., hétfő
Ezt Stefantól kaptam. A szobájában lévő dolgok nagy részét elajándékozta. Először azt mondtam, nem kell, mert nem tudtam, mit csináljak vele. De azt hiszem, most már van ötletem.
Az emberek máris felejteni kezdtek. Rosszul emlékeznek a részletekre, és olyan dolgokat tesznek hozzá, amiket csak képzeltek. A legrosszabb pedig az, hogy elméleteket gyártanak. Arra, hogy miért nem volt természetfeletti az egész, milyen racionális magyarázatok léteznek rá. Ez ostobaság, de nem lehet őket leállítani, különösen a felnőtteket.
Ők a legrosszabbak. Azt mondják, a kutyáknak víziszonyuk volt, vagy ilyesmi. Az állatorvos kitalált rá egy új nevet, valami veszettséget, amit denevérek terjesztenek. Meredith szerint ez vicces. Szerintem csak ostoba.
A gyerekek valamivel jobbak, különösen azok, akik ott voltak a bálon. Vannak páran, akikre szerintem támaszkodhatunk, például Sue Carsonra vagy Vickie-re. Vickie olyan sokat változott az elmúlt két napban, mintha csoda történt volna vele.
Nem olyan, amilyen az elmúlt két és fél hónapban volt, de nem is olyan, mint régen. Azelőtt elég libás volt, a keményfiúkkal lógott. De most szerintem nincs vele semmi baj.
Még Caroline sem volt ma olyan szörnyű. A másik szertartáson nem beszélt, de ezen igen. Azt mondta, Elena volt az igazi hókirálynő, amivel egy kicsit Sue korábbi beszédét utánozta, de valószínűleg ez a legtöbb, amit elvárhatunk tőle. Szép gesztus volt.
Elena olyan békésnek tűnt. Nem olyannak, mint egy viaszbábu, hanem mintha aludna. Tudom, hogy mindig ezt szokták mondani, de igaz. Ezúttal tényleg igaz.
Viszont utána arról beszéltek az emberek, hogy „csodával határos módon menekült meg a fulladástól, meg ilyenek. És hogy embóliában halt meg. Ami totál röhejes. De ettől támadt az az ötletem, hogy előszedem a másik naplóját a szekrényből. És utána megkérem Mrs. Grimesbyt, hogy rakja ki a könyvtárban, de ne az üveg mögé, mint Honoria Fell-ét, hanem oda, ahol az emberek megfoghatják és elolvashatják. Mert benne van az igazság. A valódi történet. És nem akarom, hogy bárki elfelejtse.
Szerintem a gyerekek emlékezni fognak rá.
Gondolom, meg kellene írnom, mi történt itt a többiekkel , Elena így akarná. Judith néni jól van, bár ő is azok közé tartozik, akik nem bírják feldolgozni az igazságot. Racionális magyarázatra van szüksége. Roberttel karácsonykor összeházasodnak. Az jót tesz majd Margaretnek.
Margaret fejében a helyén vannak a dolgok. Elmondta a szertartáson, hogy egy szép napon találkozik majd Elenával és a szüleivel, de nem most, mert még sok dolga van itt. Nem tudom, ki ültethette el ezt a gondolatot a fejében. Nagyon okos, négyéves létére.
Persze Alaric és Meredith is jól vannak. Amikor meglátták egymást azon a szörnyű reggelen, miután minden elcsendesedett, és a romokat kezdtük eltakarítani, gyakorlatilag egymás karjába vetették magukat. Szerintem valami elindult közöttük. Meredith azt mondta, majd akkor beszél róla, ha betöltötte a tizennyolcat, és leérettségizett.
Ez jellemző, totál jellemző. Mindig mások szerzik meg a pasikat. Azon gondolkozom, kipróbálom a nagyanyám egyik módszerét, hogy kiderüljön, férjhez megyek-e egyáltalán. Errefelé nincs senki, akihez hozzá akarnék menni.
Vagyis hát, ott van például Matt. Matt jó fej. De most csak egyetlenegy lány jár a fejében. Nem tudom, megváltozik-e ez valaha.
Tegnap a szertartás után orrba vágta Tylert, mert Tyler valami csúnyát mondott Elenáról. Tyler soha nem fog megváltozni, történjék bármi. Mindig az a gonosz, felfújt hólyag marad, mint most.
De Matt - nos, Matt szeme őrülten kék. És elképesztő jobbhorga van.
Stefan nem tudta megütni Tylert, mert nem volt ott. Még mindig rengetegen vannak a városban, akik azt hiszik, hogy ő ölte meg Elenát. Csak ő lehetett, mondják, mert más nem volt ott. Katherine hamvai szétszóródtak, mire a mentőosztag a kriptába ért. Stefan azt mondta, a kora miatt lobbant úgy lángra. Először is, amikor Katherine eljátszotta, hogy elégett, tudnia kellett volna, hogy egy fiatal vámpír nem válik olyan könnyen hamuvá. Hanem meghal, mint Elena. Csak az öregek hullanak porrá.
Néhányan - különösen Mr. Smallwood és a barátai - valószínűleg Damont hibáztatnák, ha elérnék. De nem tudják.
Ő nem volt ott, amikor bejutottak a kriptába, mert Stefan segített neki megszökni. Stefan nem mondta, hova, de szerintem valahova az erdőbe. A vámpírok biztosan gyorsan gyógyulnak, mert ma, amikor a szertartás után beszéltem vele, Stefan azt mondta, hogy Damon elment Fell’s Church-ből. Ettől nem volt túl boldog , szerintem Damon nem szólt neki. Úgy tűnik, most az a kérdés: mit csinál Damon? Ártatlan lányokat harapdál? Vagy megjavult? Egyikre sem vennék mérget. Damon fura figura volt. De jóképű. Átkozottul jóképű.
Stefan sem mondja meg, hová készül. De van egy sanda gyanúm, hogy Damon még meglepődhet, ha maga mögé néz. Mint kiderült, Elena megígértette Stefannak, hogy vigyáz rá, vagy mi. És Stefan nagyon, nagyon komolyan veszi az ígéreteit.
Sok szerencsét kívánok neki. És azt fogja csinálni, amire Elena utasította, és ez szerintem boldoggá teszi majd. Amennyire csak boldog lehet nélküle. Most a nyakán viseli a gyűrűt egy láncon.
Ha bárki szerint ez érzéketlenül hangzik, vagy úgy, mintha nem érdekelne Elena, az téved. Merje csak bárki ezt mondani. Meredithszel végigsírtuk a szombatot és a vasárnap nagy részét. És olyan dühös lettem, hogy szét akartam tépni és össze akartam törni mindent. Arra gondoltam, hogy miért pont Elena? Miért? Amikor annyi más ember meghalhatott volna azon az éjszakán. De az egész városból ő volt az egyetlen.
Persze megmentette a többieket, de miért kellett ezért az életét adnia? Ez nem igazság.
Á, megint sírni kezdtem. Ez történik, amikor az ember az élet igazságtalanságáról kezd gondolkozni. És nem tudom megmagyarázni, ez miért nem az. Szeretnék bedörömbölni Honoria
Feli kriptájába, és megkérni, hogy magyarázza el, de nem beszélne velem. Szerintem ezt senki nem tudja.
Szerettem Elenát. És nagyon fog hiányozni. Az egész iskolának. Olyan, mintha kialudt volna egy fény. Robert azt mondja, a neve latinul azt jelenti, hogy „fény".
Most már mindig lesz egy zug bennem, ahol nem ragyog a fény
Azt kívánom, bár el tudtam volna köszönni tőle, de Stefan azt mondja, azt üzente, szeret. Megpróbálok erre úgy gondolni, mint egy kis fényre, amit magammal vihetek.
Jobb, ha most abbahagyom az írást. Stefan menni készül, Matt, Meredith, Alaric és én pedig elbúcsúztatjuk. Nem akartam ennyire belemerülni ebbe , én soha nem írtam naplót. De szeretném, ha az emberek megtudnák az igazat Elenáról. Ő nem volt szent. Nem volt mindig kedves, jó, őszinte és udvarias. De erős volt, szeretett, és hűséges volt a barátaihoz, és a végén a legönzetlenebb dolgot tette, amit bárki tehet. Meredith azt mondta, a fényt választotta a sötétséggel szemben. Szeretném, ha az emberek tudnák ezt, hogy mindig emlékezzenek rá.
Én emlékezni fogok.
Anthony Horowitz
13 éve
