Vámpírnaplók 3. Tombolás

Ötödik fejezet
Dr. Feinberg, gondolta Elena rémülten, miközben megpróbált megfordulni, és ezzel egy időben az árnyékok közé simulni. De a tekintete nem a doktor alacsony, karvalyorrú alakjára esett, hanem egy olyan finom arcra, amilyen a római érméken vagy medálokon van, és egy űzött, zöld szempárra. Az idő egy pillanatra megállt, és Elena a fiú karjába vetette magát.
- Ó, Stefan. Stefan.
Erezte, ahogy a fiú mozdulatlanná merevedik a döbbenettől. Gépiesen, lazán tartotta a karjában, mintha egy idegen lenne, akit Elena összetévesztett valakivel.
- Stefan mondta a lány elkeseredetten. A fiú vállába temette az arcát, és próbált kicsiholni belőle valami érzelmi reakciót. Nem bírta volna elviselni a visszautasítást, ha Stefan meggyűlölte, abba belehal.
Felnyögött, és megpróbált még közelebb bújni a fiúhoz, teljesen össze akart olvadni vele, el akart tűnni benne. Jaj, kérlek, gondolta, kérlek, kérlek.
- Elena. Elena, semmi baj , itt vagyok. Stefan nem hagyta abba a duruzsolást, értelmetlen kis butaságokat hadart, hogy megnyugtassa a lányt, miközben a haját simogatta. És Elena megérezte a változást, miközben a fiú keze szorosabban fonódott köré. Stefan most már tudta, kit ölel. Elena az ébredése óta most először érezte biztonságban magát. Ennek ellenére hosszú időbe beletelt, hogy legalább egy kicsit lazítani tudjon a szorításán. Nem sírt, pánikszerűen kapkodta a levegőt. Végül érezte, hogy a világ kezd körülötte helyrekattanni. De nem engedte el a fiút, még nem. Egyszerűen csak végtelen percekig ácsorgott ott Stefan vállára hajtott fejjel, és magába szívta a közelségének vigaszát és biztonságát.
Aztán felemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen.
Amikor korábban Stefanon gondolkozott, az érdekelte, hogyan segíthetne neki. Meg akarta kérni, könyörögni akart, hogy mentse meg ebből a rémálomból, hogy tegye ugyanolyanná, amilyen azelőtt volt. De most, amikor ránézett, érezte, hogy furcsa beletörődés ömlik végig rajta.
- Már semmit nem lehet tenni, igaz? Kérdezte nagyon kedvesen.
Stefan nem tett úgy, mintha nem értené. Nem válaszolta ugyanolyan kedvesen.
Elena úgy érezte magát, mintha megtette volna a végső lépést egy láthatatlan határvonal túlsó oldalára, lemondva a visszatérés lehetőségéről.
Amikor ismét képes volt megszólalni, azt mondta: Sajnálom, ahogy az erdőben viselkedtem veled. Nem tudom, miért tettem azokat a dolgokat. Emlékszem, mit csináltam, csak arra nem, miért.
- Te kérsz bocsánatot? Remegett a hangja. Elena, mindazok után, amit veled tettem, ami veled történt miattam. Nem tudta befejezni, és egymásba kapaszkodtak.
- Nagyon megható szólalt meg egy hang a lépcsőn. Adjak netán szerenádot?
Elena nyugalma darabokra tört, és rettegés kúszott végig az ereiben. Már megfeledkezett Damon hipnotikus erejéről és az égő, sötét pillantásáról.
- Hogy kerültél ide? Kérdezte Stefan.
- Ugyanúgy, ahogy te, feltételezéseim szerint. A szép Elena szorongásának fénylő világítótornya vonzott ide.
Damon nagyon dühös volt, ezt Elena látta rajta. Nemcsak ingerült volt és csalódott, hanem fehéren izzott benne a harag és a gyűlölet.
De amikor Elena össze volt zavarodva és irracionálisán reagált, akkor rendesen viselkedett vele. Szerzett neki búvóhelyet , vigyázott rá. És nem csókolta meg, amikor olyan rettentően kiszolgáltatott állapotban volt. Hanem kedves volt vele.
- Egyébként odalent van valami kavarodás tette hozzá Damon.
- Tudom. Megint Bonnié az engedte el Elena Stefant, és arrébb lépett.
- Nem arra gondoltam. Hanem odakintre.
Elena meglepetten követte a lépcső első kanyarulatáig, ahonnan egy ablak nyílt a parkolóra. Miközben kinézett, megérezte maga mögött Stefan jelenlétét.
Egy kisebb csoport távozott a templomból, de a parkoló szélén egy vonalban megálltak, nem mentek tovább. Velük szemben a parkolóban egy ugyanolyan nagy csapat kutya állt.
Ügy néztek ki, mint két hadsereg. De a legbizarrabb az volt, hogy mindenki teljesen mozdulatlan volt. Az embereket mintha megbénította volna a félelem, a kutyák pedig láthatóan vártak valamire.
Elena először úgy látta, különböző fajta állatokról van szó. Voltak köztük kisebb, hegyes orrú corgik, fekete-barna terrierek és hosszú aranyszőrű lhasa apsók. Voltak közepes méretűek, például Springer spánielek, airedale terrierek és egy gyönyörű, hófehér szamojéd. És voltak nagy kutyák: egy hordó mellkasú rottweiler csonkolt farokkal, egy lihegő,
szürke ír farkaskutya és egy koromfekete óriás schnauzer. Majd Elena kezdte sorban felismerni az egyes állatokat.
- Az Mr. Grunbaum boxere, és Sullivanék németjuhásza. De mi ütött beléjük?
Az emberek, akik először csak meglepődtek, most már rémültnek tűntek. Egymás mellett ácsorogtak, egyikük sem akart kitörni a sorból és közelebb kerülni az állatokhoz.
Ugyanakkor a kutyák nem csináltak semmit, csak ültek vagy álltak, volt, amelyiknek lazán kicsüngött a nyelve. De fura, hogy ilyen mozdulatlanok, gondolta Elena. Minden apró moccanás, minden farok- vagy fülrebbenés túlzottnak tűnt. És nem csóválták a farkukat, nem adták semmi jelét jó szándéknak. Csak vártak.
Robert a tömeg szélén állt. Elena meglepődött, hogy ott van, és egy pillanatra nem is tudta, miért. Aztán rájött, hogy a templomban nem látta. Miközben figyelte, a férfi távolodni kezdett a csoporttól, majd eltűnt az Elena alatti boltív mögött.
- Chelsea! Chelsea.
Valaki végre előrelépett a frontvonalból. Douglas Carson az, döbbent rá Elena, Sue Carson nős bátyja. Kilépett a kutyák és az emberek közötti senki földjére, és az egyik kezét lazán kinyújtotta.
Egy barna szaténfülű Springer spániel odafordította a fejét. A farka fehér csonkja kérdően megrezzent, és barnás fehér orra felemelkedett. De nem ment oda a fiatalemberhez.
Doug Carson tett még egy lépést. Chelsea jó kiskutya. Gyere ide, Chelsea! Gyere csettintett.
- Mit érzel azokból az állatokból odalent? Dünnyögte Damon. Stefan anélkül, hogy elfordult volna az ablaktól, megrázta a fejét. Semmit válaszolta kurtán.
- Én sem. Damon szeme elkeskenyedett, a fejét figyelmesen hátrahajtotta, de kivillanó fogai Elenát egy farkaskutyára emlékeztették. Pedig, tudod, hogy kellene. A kutyákban lennie kellene valamilyen érzelemnek, amit érzékelni tudunk. Ehelyett ahányszor csak letapogatnám őket, olyan, mintha egy fehér falba ütköznék.
Elena azt kívánta, bár értené, miről beszélnek. Hogy érted, hogy „letapogatod"? Kérdezte. Ezek állatok.
- A külső megtévesztő is lehet válaszolta Damon gúnyolódva, és Elenának eszébe jutottak a szivárványfények a varjú tollában, ami az első iskolanap óta követte. Közelről nézve ugyanazokat a szivárványfényeket
látta Damon selymes hajában is. Mindenesetre az állatoknak vannak érzelmeik. Akinek elég nagy az Ereje, az meg tudja vizsgálni az elméjüket.
De az én Erőm ehhez nem elég, gondolta Elena. Meglepte az irigység, ami átvillant rajta. Pár perce még rémülten kapaszkodott Stefanba, és bármit megadott volna, hogy elveszíthesse az Erejét, hogy visszaváltozhasson. Most pedig azt kívánta, bár erősebb lenne. Damon mindig is furcsa hatással volt rá.
- Lehet, hogy én nem tudom letapogatni Chelsea-t, de szerintem Dougnak nem kéne közelebb mennie hozzá szólalt meg fennhangon.
Stefan mereven, összevont szemöldökkel bámult kifelé az ablakon. Röviden, de hirtelen támadt feszültséggel biccentett válaszul. Szerintem sem mondta.
- Gyere, Chelsea, legyél jó kiskutya! Gyere ide! Doug Carson már majdnem odaért a kutyák első sorához. Minden szempár,
Legyen az emberi vagy állati, rászegeződött, és már semmi sem rezzent. Ha Elena nem látta volna, hogy egy-két kutya oldala behorpad, majd megtelik levegővel, akkor olyannak tűnt volna a csoport, mint valami természettudományi kiállítás.
Doug megtorpant. Chelsea a corgi és a szamojéd mögül nézte. Doug csettintett a nyelvével. Kinyújtotta a kezét, habozott, majd még inkább kinyújtotta.
- Ne! Szólalt meg Elena. A rottweilercsillogó horpaszára meredt. Beesik, megtelik, beesik, megtelik. Stefan, bűvöld meg! Mentsd ki onnan!
- Igenis. Elena látta, hogy a fiú tekintete elhomályosul az erőfeszítéstől, majd megrázza a fejét, és úgy fújja ki a levegőt, mint aki valami túl nehezet próbált megemelni. Nem megy , ki vagyok égve. Innen nem vagyok rá képes.
Odalent Chelsea ajka hátrahúzódott a fogairól. A vörös arany airedale egyetlen gyönyörű, kecses mozdulattal felállt, mintha rugó mozgatná. A rottweiler hátsó izmai megfeszültek.
Majd elrugaszkodtak. Elena nem látta, melyik kutya volt az első , olyan volt, mintha egyszerre indulnának, egy nagy hullámban. Fél tucatnyian vetették magukat Doug Carsonra, fellökték, és a fiatal férfi eltűnt az állatok tömege alatt.
A levegő pokoli zajjal telt meg, a fémes csaholásba belezengtek a templom tetőgerendái, és Elenának azonnal fájni kezdett a feje, csakúgy, mint a mély, torokból jövő morgástól, amit inkább érzett, mint hallott. A
kutyák a ruhákat téptek, vicsorogtak, ugráltak, miközben a tömeg üvöltve szétrebbent.
Elena a parkoló szélénél észrevette Alaric Saltzmant, az egyetlen embert, aki nem szaladt. Mereven állt, és mintha mozgott volna az ajka és a keze.
Mindenhol máshol pokoli zűrzavar volt. Valaki szerzett egy locsolócsövet, és a falka közepére irányította, de semmi hatása nem volt. A kutyák mintha megőrültek volna. Amikor Chelsea felemelte barnás fekete orrát a gazdája testéről, vörös foltok voltak rajta.
Elena szíve úgy zakatolt, hogy alig kapott levegőt. Segíteni kell nekik! Mondta pont abban a pillanatban, amikor Stefan elszakította magát az ablaktól, és lement a lépcsőn, kettesével-hármasával véve a fokokat. Elena maga is félúton járt, amikor két dologra ébredt rá: hogy Damon nem követi, és hogy nem hagyhatja, hogy meglássák.
Nem teheti. Ez rettentő hisztériát keltene, a kérdések megválaszolásából pedig csak rettegés és gyűlölet származna. Valami, ami mélyebben húzódott benne, mint a szánalom, az együttérzés vagy a segítés vágya, hátrarántotta, és a falnak tapasztotta.
A templom homályos, hűvös belső terében forrongó nyüzsgést vett észre. Emberek rohangáltak mindenfelé kiabálva. Dr. Feinberg, Mr. McCullogh, Bethea tiszteletes. A kör közepén Bonnié hevert egy padon, Meredith, Judith néni és Mrs. McCullogh hajoltak fölé.
- Valami gonosz nyögdécselte Bonnié, majd Judith néni feje felemelkedett, és Elena felé fordult.
Elena felszaladt a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudott, imádkozva, nehogy Judith néni meglássa. Damon az ablaknál állt.
- Nem mehetek le oda. Azt hiszik, meghaltam!
- Ó, szóval eszedbe jutott. Ez jó hír.
- Ha dr. Feinberg megvizsgál, tudni fogja, hogy valami nincs rendben velem. Vagy nem? Kérdezte Elena harciasan.
- Valósban szemet fog szúrni neki, milyen különleges vagy.
- Akkor nem mehetek le. De te igen. Te miért nem teszel valamit?
Damon továbbra is az ablakon bámult kifelé, felvont szemöldökkel. Miért tennék?
- Miért? Elena riadalma és izgatottsága csúcspontra ért, és majdnem megütötte Damont. Mert segítségre van szükségük. Mert te tudnál segíteni. Hát téged magadon kívül semmi nem érdekel?
Damon a legmegfejthetetlenebb álarcát viselte, azt az udvariasan érdeklődő arcot, amit akkor is, amikor meghívatta magát Elenáékhoz vacsorára. De a lány tudta, hogy az álarc mögött dühös, amiért Stefannal találta. Szándékosan, gonosz élvezetből húzza Elenát.
De Elena nem tudta elrejteni a tehetetlen dühét. Damonra vetette magát, aki elkapta a csuklóját, és eltolta magától, miközben a tekintete Elena tekintetébe fúródott. A lány ekkor döbbenten hallotta, mi jön ki a száján: egy inkább állatias, mint emberi sziszegés. Ráébredt, hogy az ujjai karommá görbülnek.
Mit művelek? Rátámadok, amiért nem hajlandó megvédeni az embereket a rájuk támadó kutyáktól? Ennek meg mi értelme? Elena zihálva lazított a szorításon, és megnyalta az ajkát. Hátralépett, és Damon hagyta.
Egy hosszú pillanatig egymásra meredtek.
- Lemegyek szólalt meg Elena csendesen, majd megfordult. Ne!
- Segítségre van szükségük.
- Hát jó, a fenébe is. Elena még soha nem hallotta Damont ilyen dühösnek. Majd én. Ekkor hirtelen elhallgatott, és Elena, aki gyorsan megpördült, látta, hogy ököllel az ablakpárkányra csap, amibe beleremeg az üveg. De Damon figyelme kifelé irányult, és a hangja teljesen összeszedett volt, amikor szárazon azt mondta: Megérkezett a segítség.
A tűzoltók voltak azok. A fecskendőik sokkal hatékonyabbak voltak, mint a kerti locsolócső, és az éles vízsugár nyers erővel sodorta el a támadó kutyákat. Elena meglátott egy fegyveres rendfenntartót, és a száját harapdálta, miközben a férfi célzott és lőtt. Csattanás hallatszott, az óriás schnauzer pedig összeesett. A férfi ismét célzott.
Ekkor már hamar befejeződött minden. A kutyák nagy része amúgy is menekült a vízsugár elől, és a pisztoly második csattanására még többen otthagyták a többieket és kezdtek menekülni. Olyan volt, mintha egyszerre veszítették volna el a céltudatosságukat. Elenán megkönnyebbülés futott végig, amikor meglátta, hogy Stefan sértetlenül ácsorog a csődület közepén, és éppen egy kába pillantású golden retrievert lök félre Doug Carson alakja mellől. Chelsea fülét-farkát behúzva lépett a gazdája felé, és az arcába nézett.
- Vége - jelentette ki Damon. Csak enyhe érdeklődést tanúsított, de Elena éles pillantást vetett rá. Hát jó, a fenébe is, akkor te mi? gondolta. Mit nem mondott végig Damon? A férfinak nem volt kedve elárulni, Elenának viszont kérdezősködni támadt kedve.
- Damon tette a kezét a férfi karjára. Damon megmerevedett, és megfordult. Igen?
Egy pillanatra csak álltak és nézték egymást, majd léptek hangzottak fel a lépcsőn. Stefan tért vissza.
- Stefan megsebesültél Elena váratlanul összezavarodva pislogott.
- Jól vagyok. Stefan szakadt ingujjával letörölte az arcáról a vért.
- Mi van Douggal? Kérdezte Elena, és nagyot nyelt.
- Nem tudom. Ó tényleg megsebesült. És még sokan mások. Ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha láttam.
Elena ellépett Damon mellől, és felment a lépcsőn a kórus karzatára. Úgy érezte, muszáj gondolkoznia, de a feje lüktetett. A legfurcsább dolog, amit Stefan valaha látott ez sokatmondó. Valami furcsaság Feli s Churchben.
Az utolsó padsor mögött a falnak támaszkodott, majd lecsúszott és leült a földre. Hirtelen minden zavarosnak, ám ugyanakkor ijesztően világosnak tűnt. Valami furcsaság Fell's Churchben. A Városatyák napján Elena megesküdött volna, hogy nem érdekli Fell’s Church, sem a benne élők. De most már másképp gondolta. Miközben végignézett az őt búcsúztató tömegen, kezdte úgy érezni, hogy talán mégis érdeklik.
Amikor pedig a kutyák támadásba lendültek, biztosan tudta. Valahogy felelősnek érezte magát a városért, ahogy eddig soha.
Elszigeteltsége és magányossága megszűnt. Valami fontosabbá vált a saját problémáinál. És Elena belekapaszkodott ebbe a valamibe, mert igazság szerint nem volt képes a saját helyzetével megbirkózni. Nem, tényleg nem volt képes.
Ekkor meghallotta saját fuldokló zokogását, és amikor felnézett, Stefant és Damont pillantotta meg a karzaton, amint őt bámulják. Kicsit megrázta a fejét, aztán két tenyerébe temette, mintha álomból ébredezne.
- Elena?
Stefan szólalt meg, de Elena nem neki válaszolt.
- Damon - kérdezte reszkető hangon, ha kérdezek valamit, megmondod az igazat? Tudom, hogy nem te kergettél le a Wickery hídról. Ereztem, mi az, és valami más volt. De tudni akarom, hogy te voltál-e, aki bedobta Stefant az öreg Francher kútjába egy hónapja?
- Egy kútba? Damon karba font kézzel nekidőlt a túlsó falnak. Az arcán udvarias hitetlenkedés tükröződött.
- Halloween éjjelén, amikor Tanner tanár urat megölték. Miután először megmutattad magad Stefannak az erdőben. Azt mesélte, otthagyott
a tisztáson, és a kocsija felé indult, de valaki megtámadta, mielőtt odaért volna. Amikor magához tért, egy kútban volt, és meg is halt volna, ha Bonnié nem vezet el minket hozzá. Mindig is azt hittem, hogy te támadtad meg. Stefan is azt hitte. De te voltál az?
Damon ajka legörbült, mintha nem tetszett volna neki a kérdés támadó elevensége. Félig hunyt, gúnyos szemmel pillantott Elenáról Stefanra. A pillanat olyan hosszúra nyúlt, hogy Elena a feszültségtől a tenyerébe vájta a körmét. Aztán Damon vállat vont, és elnézett valahova közéjük.
- Ami azt illeti, nem felelte. Elena kiengedte a levegőt.
- Nem hihetsz neki! Robbant ki Stefanból. Egy szavát se hidd.
- Miért hazudnék? Vágott vissza Damon, aki láthatóan örült, hogy Stefan elveszítette az önuralmát. Minden további nélkül beismerem, hogy én gyilkoltam meg Tannert. Addig ittam a vérét, amíg össze nem aszott, mint egy mazsola. És ezt veled is megtenném, öcskös. De kútba dobni? Az nem az én stílusom.
- Én hiszek neked jelentette ki Elena. Az elméje előreszáguldott. Stefan felé fordult. - Te nem érzed? Van itt Feli s Churchben valami más, valami, ami talán nem is ember úgy értem, hogy soha nem is volt ember. Az kergetett le engem, az szorította le az autót a hídról. Az vette rá a kutyákat, hogy támadják meg az embereket. Valami rettenetes erő, ami itt van, valami gonosz a hangja elhalt, és Elena a templom belseje felé nézett, ahol Bonnié feküdt. Valami gonosz ismételte meg halkan. Elena úgy
Érezte, mintha hideg szél fújna benne, és átkarolta magát, sebezhetőén és magányosan.
- Ha gonoszt keresel mondta Stefan nyersen, nem kell túl messzire menned.
- Ne legyél ostobább, mint amennyire muszáj kérte Damon. Már négy napja is mondtam neked, hogy valaki más ölte meg Elenát. És azt is mondtam, hogy megtalálom az illetőt, és elbánok vele. És pontosan így is fog történni. Leengedte a kezét, és kihúzta magát. Ti meg folytassátok nyugodtan a magánbeszélgetéseteket, amit félbeszakítottam.
- Damon, várj! Elena nem tudta elnyomni a borzongást, ami a megölte szóra fogta el. Engem nem ölhettek meg, még mindig itt vagyok, gondolta rémülten, és érezte, hogy ismét felhorgad benne a pánik. De félreseperte az aggodalmát, mert mondani akart valamit Damonnek,
- Bármi is legyen az, nagyon erős jelentette ki. Éreztem, amikor megtámadott, és olyan volt, mintha az egész eget beborította volna. Nem hinném, hogy bármelyikünknek lenne esélye ellene egyedül.
- Vagyis?
- Vagyis Elenának nem volt még ideje alaposan végiggondolni a dolgot. Tisztán ösztönből reagált, intuícióból. És az intuíciója azt súgta, hogy ne hagyja Damont elmenni. Vagyis szerintem nekünk, hármunknak együtt kell maradnunk. Szerintem együtt több az esélyünk, hogy megtaláljuk és legyőzzük, mint külön. És talán képesek leszünk megállítani, mielőtt bárki mást bántana vagy megölne.
- Őszintén szólva, drágám, fütyülök mindenki másra válaszolta Damon elbűvölően. Majd rávillantotta egyik jéghideg
Villám mosolyát. De azt akarod mondani, hogy ez a döntésed? Emlékszel, abban állapodtunk meg, hogy amikor majd eszedre térsz, akkor választasz.
Elena rámeredt. Természetesen nem ez volt a döntése, mármint romantikus értelemben. Stefan gyűrűjét viselte, Stefannal tartoztak egymáshoz.
De eszébe jutott még valami, csak egy villanásra: ahogy felnéz Damon arcába az erdőben, és olyan erős izgalmat érez, olyan erős vonzalmat iránta. Mintha a férfi úgy értené az Elenában égő tüzet, mint senki más. Mintha együtt bármire képesek lennének, akár a világ meghódítására, akár az elpusztítására, mintha ügyesebbek lennének bárkinél, aki valaha élt.
Nem voltam eszemnél, nem gondolkoztam, győzködte magát, de az emlékvillanás csak nem akart elmúlni.
És akkor eszébe jutott még valami: ahogy Damon aznap este viselkedett, ahogy biztonságba helyezte, hogy még kedves is volt vele.
Stefan Elenát nézte, és az arckifejezése ellenségesből keserűen haragossá és riadttá változott. Elena egyrészt szerette volna megnyugtatni, átölelni, és azt mondani neki, hogy én a tiéd, te az enyém, mindörökké, és semmi más nem számít. Se a város, se Damon, se semmi.
De nem tette. Mert valami azt súgta, hogy a város igenis számít. És mert egyszerűen és rettenetesen és borzasztóan össze volt zavarodva. Annyira össze volt zavarodva.
Érezte, hogy remegni kezd, és nem képes megfékezni. Érzelmi túlterhelés, gondolta és a tenyerébe temette az arcát.