Regény fordítás Vámpírnaplók 2. Küzdelem 5. fejezet

5. fejezet

5. fejezet

November 2. szombat
Kedves Naplóm,
Reggel mikor felébredtem, furcsa érzésem támadt. Nem tudom jól leírni. Egyfelől, annyira
gyenge voltam, hogy mikor megpróbáltam felállni, az izmaim nem engedelmeskedtek. De
másrészt… kellemesen éreztem magam. Annyira békésnek, és annyira nyugodtnak. Mintha
aranyló fényben lebegnék. Az sem érdekelne, ha soha többé nem tudnék mozogni.
Aztán eszembe jutott Stefan, és megpróbáltam felkelni, de Judith néni visszazavart az
ágyamba. Azt mondta, Bonnie és Meredith már régen elment, és hogy olyan mélyen aludtam,
hogy nem ébresztettek fel. Azt mondta, pihenésre van szükségem.
Tehát itt vagyok. Judit néni felhozta a TV-t, de nem néztem. Inkább itt fekszem és írok, vagy
csak fekszem itt.
Várom, hogy Stefan hívjon. Azt mondta, hogy felhív. Vagy talán nem. Nem emlékszem. Ha
nem hív, akkor én…
November 3. vasárnap (22: 30)
Épp most olvastam el a tegnapi bejegyzésemet, és meg vagyok döbbenve. Mi volt velem? És
most ráadásul elakadtam a mondat közepén, nem is tudom, hogy mit akartam írni. Az új
naplómról sem írtam még, és semmi ilyesmiről. Ki kell töltenem ezt az űrt.
Tehát, most kezdődik el hivatalosan az új naplóm. Megvettem ezt az üres könyvet a boltban.
Nem olyan szép, mint a másik, de ez van. Feladtam a reményt, hogy valaha is viszontlátom a
régit. Aki ellopta, nem fogja visszahozni. De ha arra gondolok, hogy elolvassa, az én
legbelsőbb gondolataimat és érzéseimet, és mindent, amit Stefanról írtam, meg tudnám ölni.
Miközben belehalok a megaláztatásba.
Nem szégyellem, ahogyan Stefan iránt érzek. De ez magánügy. És vannak olyan dolgok a
naplóban a kapcsolatunkról, mint amikor megcsókolt, és amikor átölelt, nem akarom, hogy
ezt mások is elolvassák.
Persze, Stefan titkáról semmi nem volt benne. Akkor még nem tudtam róla. Hallowen után
történt, mikor igazán megismertem őt, és összejöttünk, végre tényleg együtt vagyunk. Most
már egymás részei vagyunk. Úgy érzem, mintha rá vártam volna egész életemben.
Talán azt hiszed, hogy rettenetes vagyok, mert szeretem őt, figyelembe véve, hogy micsoda.
Veszélyes tud lenni, és tudom, hogy vannak dolgok a múltjában, amit szégyell. De engem soha
nem bántana, és a múltnak vége van. Annyi fájdalom és bűntudat van benne. Meg akarom őt
gyógyítani.
Nem tudom, mi fog most történni, most csak annak örülök, hogy ő biztonságban van. Ma
elmentem a panzióba, és kiderült, hogy a rendőrség tegnap ott járt nála. Stefan még mindig
gyenge, ezért nem használja a hatalmát, hogy megszabaduljon tőlük, de nem vádolták meg
32
semmivel. Csak kérdéseket tettek fel neki. Stefan szerint barátságosan jártak el, ami nekem
gyanús. A kérdés leszűkítve a következők voltak: hol volt azon nap éjszaka, amikor az öreget
megtámadták a híd alatt, és akkor éjszaka, amikor Vickie Bennettet megtámadták a romos
templomnál, és azon az éjszakám, amikor Mr. Tannert megölték az iskolában?
A rendőröknek semmilyen bizonyítéka nincs ellene. Az után kezdődtek a támadások, hogy
megérkezett Fell Church-be, és akkor mi van? Ez semmit nem bizonyít. És, ha azon az
éjszakán veszekedett Mr. Tannerel. Megint, mi van? Mindenki vitatkozott Mr. Tannerel. És ha
eltűnt, miután megtalálták Mr. Tanner holttestét. Most visszajött, és elég egyértelmű, hogy ő
is ugyanaz a személy támadta meg, aki a többi bűncselekményt is elkövette. Mary ezt mondta
a rendőrségnek Stefan állapotáról. És ha megkérdezik tőlünk, Matt-től, Bonnietól, Meredithtől
és tőlem, mi mind bizonyíthatjuk, hogyan találtuk meg. Egyáltalán nincs ellene bizonyíték.
Stefan és én erről, és más dolgokról beszélgettünk. Annyira jó volt megint vele lenni, még így
is, hogy nagyon sápadt és fáradt volt. Nem emlékezik semmire, ami csütörtök éjszak óta
történt, azt hittem, többre fog emlékezni. Stefan csütörtök éjszaka elment megkeresni Damont,
miután hazavitt engem. Vitatkoztak. Ezután Stefan félholtan a folyóba végezte. Nem kell hozzá
zseninek lenni, hogy kitaláljuk, mi történt közben.
Még mindig nem mondtam el neki, hogy péntek reggel elmentem a temetőben megkeresni
Damont. Azt hiszem, jobb lenne majd csak holnap. Csak felizgatnám vele, főleg ha azt is
elmondom, mit mondott Damon.
Nos, ez minden. Fáradt vagyok. Ez a napló jól el lesz rejtve, nyilvánvaló okból.
Elena megállt, megnézte az utolsó sort. Aztán hozzátette:
Ui.: Kíváncsi vagyok, ki lesz az új európai történelem tanár?
A naplót a matrac alá dugta, és lekapcsolta a lámpát.
Elena végigment a folyosón, furcsa űr vette körül. Az iskolában általában mindenki üdvözölni
szokta, minden oldalról, ezt hallotta: "Szia, Elena!" ; "Szia, Elena!" Bárhová is ment. De ma
mindenki lopva lesütötte a szemét, ahogy közeledett, vagy hirtelen valami fontos
elfoglaltságuk támadt, ami miatt hátat fordítottak neki. Így volt ez egész nap.
A lány megállt az ajtóban az európai történelem terem előtt. Néhány diák már bent ült, és a
tábla előtt egy idegen állt.
Úgy nézett ki, mintha ő is egy diák lenne. Homok színű haja volt, kissé kopott és egy kicsit
hosszú, és sportoló testalkatú. A táblára nagy betűkkel azt írta: "Alaric K. Saltzman." Amikor
megfordult, Elena látta, hogy kisfiús mosolya van.
Folytatta mosolyogva Elena leült, és a többi diák iktatott be Stefan is köztük volt, és szeme
találkozott Elena, ahogy leült mellé, de nem. Senki nem beszél. A szoba halott hallgat.
Továbbra is mosolygott, ahogy Elena leült és a többi diák is bement. Stefan is közöttük volt,
és tekintete találkozott Elenáéval, leült mellé, de nem szólalt meg. Senki nem beszélt. A
teremben síri csönd volt.
33
Bonnie leült Elena a másik oldalára. Matt csak néhány paddal előrébb ült, de egyenesen előre
nézett.
Az utolsó két embert, hogy jöjjön voltak Caroline Forbes és Tyler Smallwood. Mentek együtt,
és Elena nem tetszik a Caroline arcát. Tudta, hogy a macskaszerű mosoly és a szűkült zöld
szemek túl jól. Tyler jóképű, inkább húsos funkciók csillogott elégedetten. Amit Stefan ökle
okozott, szinte eltűnt.
Az utolsó két ember, aki bejött Caroline Forbes és Tyler Smallwood volt. Együtt sétáltak be,
és Elenának nem tetszett a kifejezés Caroline arcán. Túl jól ismerte ezt a macskaszerű mosolyt
és azokat az összeszűkült zöld szemeket. Tyler jóképű, meglehetősen húsos arcvonásai
elégedetten fénylettek. Az elszíneződés a szeme alatt, amit Stefan ökle okozott, már majdnem
eltűnt.
- Oké, akkor kezdhetünk is. Miért nem rakjuk a padokat körbe?
Elena figyelme visszatért az idegenhez a terem elejében. Még mindig mosolygott.
- Gyerünk, csináljuk meg. Így mindannyian látjuk egymás arcát, amikor beszélünk. - mondta.
A diákok csendben engedelmeskedtek. Az idegen nem ült Mr. Tanner asztalához, helyette,
odahúzott egy széket a körbe, és megfordítva lovagló ülésben ráült.
- Most, - mondta. - tudom, hogy mindenki arra kíváncsi, hogy ki is vagyok én. A nevem a
táblán: K. Alaric Saltzman. De azt akarom, hogy hívjatok csak Alaricnak. Egy kicsit később
mesélek magamról, de először szeretném megadni az alkalmat, hogy beszéljetek magatokról.
A mai nap valószínűleg nagyon nehéz nektek. Valaki, akivel törődtél, eltűnik, és ez fáj. Ezért
szeretnék nektek lehetőséget adni, hogy megosszátok az érzéseiteket velem és az
osztálytársaitokkal. Szeretném, ha túl tudnátok lépni ezen a fájdalmon. Azután el tudjuk
kezdeni felépíteni a saját bizalmi kapcsolatunkat. Nos, ki szeretne első lenni?
Mindenki bámulta őt. Épp csak néha pislantottak.
- Nos, lássuk csak… mondjuk te? - Még mindig mosolyogva biztatóan intett egy csinos, szőke
lánynak. - Mondd meg a neved, és hogy, hogy érzed magad a történtek után.
A lány idegesen felállt. - A nevem Sue Carson, és ... - Vett egy mély levegőt, majd makacsul
folytatta tovább. - És úgy érzem, félek. Mert akárki is ez a mániákus, még mindig szabad. És
akár én is lehetek a következő áldozat. - A lány leült.
- Köszönöm, Sue. Biztos vagyok benne, egy csomó osztálytársad osztozik a félelmedben.
Megértem, hisz néhányan valóban ott voltatok, amikor ez a tragédia bekövetkezett, nem igaz?
Az íróasztalok nyikorogtak, ahogy a diákok nyugtalanul mocorogtak.
Tyler Smallwood felállt, ajkai hátrahúzódtak erős, fehér fogairól egy mosolyban.
- A legtöbb ember ott volt. - mondta, és szeme Stefan felé villant. Elena látta, hogy mások is
követték a tekintetét. - Mi után Bonnie felfedezte a testet. Éreztem, hogy aggodalom tölti el a
34
közösséget. Egy veszélyes gyilkos van az utcán, és eddig senki sem tett semmit, megállítsa. -
elhallgatott. Elena nem volt biztos benne, de úgy érezte, Caroline már mondta neki, hogy
szólaljon fel. Caroline hátra dobta csillogó, aranybarna haját és keresztbe tette hosszú lábait,
amint Tyler újra elfoglalta a helyét.
- Rendben, köszönöm. Tehát a legtöbben ott voltatok. Ezt kétszeresen nehézzé teszi.
Hallhatnánk azt a személyt, aki megtalálta a holttestet? Bonnie itt van? - Körülnézett.
Bonnie lassan felemelte a kezét, majd felállt. - Azt hiszem, én fedeztem fel a test. - mondta. -
Úgy értem, én voltam az első ember, aki tudta, hogy valóban meghalt, és nem csak szimulál.
Alarik Saltzman kissé meghökkenve nézett. - Nem csak szimulál? Gyakori volt, hogy
hamisan meghalt? – többen kuncogtak, és ő elővillantotta megint a kisfiús mosolyát. Elena
megfordult és ránézett Stefanra, aki a homlokát ráncolta.
- Nem-nem! - mondta Bonnie. - Figyelj, ő volt az áldozat. A Kísértet Házban. Szóval amúgy
is vér borította, csak eredetileg hamis volt a vér. És ez részben az én hibám, mert nem akarta
elvállalni, és én mondtam neki, meg kell tennie. Azt hittem jó áldozat lesz. De azt
mondogatta, hogy túl koszos, és jött Stefan és meggyőzte. – Elhallgatott - Úgy értem,
beszéltünk vele, és végül beleegyezett, aztán elkezdődött a Kísértet Ház. És egy kicsivel
később észrevettem, hogy nem ül fel és ijeszt rá a gyerekekre, mint kellett volna, és
bementem megkérdezni tőle, hogy mi a baj. De ő nem válaszolt. Csak a plafont bámulta. És
aztán megérintettem és borzasztó volt. A feje csak lebukott… - Bonnie hangja megremegett
és elhallgatott. Nyelt egyet.
Elena felállt, ahogy Stefan, Matt és néhány más diák is. Elena odament Bonniehoz.
- Bonnie, semmi baj. Bonnie, nem a te hibád, semmi baj.
- Csupa vér volt az egész kezem. Vér volt mindenütt, olyan sok vér... - szipogta hisztérikusan.
- Oké, az idő lejárt. - mondta Alaric Saltzman. Sajnálom, nem akartam plusz stresszt okozni
nektek. Azt hiszem, át kell tenni ezt a beszélgetést, valamikor a jövőbe. Egyértelmű, hogy ez
egy elég lesújtó élmény.
Felállt, és besétált a kör közepére, kezével idegesen legyezett. Bonnie még mindig halkan
szipogott.
- Tudom, - mondta, kisfiús mosolya teljes erővel visszatért. - Szeretném, ha a tanár-diák
kapcsolatunk lendületesen kezdődne, távol ettől az egész hangulattól. Mi lenne, ha az egész
osztály eljönne hozzám ma este, és mindannyian beszélnénk nem hivatalosan?
Megismerkedhetnénk, és talán megbeszélhetnénk a történteket. Hozhattok egy barátot is, ha
akartok. Mit szóltok hozzá?
Harminc másodpercig meredt csend volt. Aztán valaki azt kérdezte: - A házába?
- Igen... jaj, elfelejtettem. Hülye vagyok. A Ramsey-házban lakom, a Magnolia Avenue-n.
Felírta a címet a táblára. - A Ramsey-k a barátaim, és kölcsönadták nekem a házat, amíg ők a
nyaralnak. Charlottesville-ből jöttem, és pénteken hívtak, hogy megkérdezzék, el tudok e
jönni ide. És elfogadtam a lehetőséget. Ez az én első, igazi tanári állásom.
35
- Ó, ez mindent megmagyaráz. - mondta Elena egy lélegzet alatt.
- Valóban? - kérdezte Stefan.
- Különben, mit gondoltok? Jó ötlet? - nézett körül Alarik Saltzman.
Senkinek sem volt szíve visszautasítani. Záporoztak az "igenek" és, hogy "rendben".
- Nagyszerű, akkor ez el van intézve. Ital az lesz bőven, és mi mind megismerhetjük egymást.
Oh, apropó... - Kinyitotta a naplót, és átfutotta. – Ebben az osztályban, a részvétel a felét teszi
ki a végső jegynek. – Körbe nézett, és elmosolyodott. - Most mehettek.
- Az idegeimre megy. - morgott valaki, amint Elena kiment az ajtón. Bonnie volt a háta
mögött, de Alaric Saltzman hangja visszahívta.
- Azok, akik ma megosztották velünk a gondolataikat, visszajönnének egy percre?
Stefan is ott hagyta. - Jobb, ha megnézem a futballedzést. - mondta. - Valószínűleg elmarad,
de azért biztos, ami biztos.
Most Elenán volt a sor. - Ha nem is marad el, gondolod, elég jól vagy hozzá?
- Nem lesz semmi baj. - mondta kitérően. De a lány észrevette, hogy arca még mindig nyúzott
volt, és úgy mozgott, mintha fájdalmat okozna neki. - Találkozunk a szekrényednél. - mondta.
A lány bólintott. Mikor elindult a szekrényéhez, meglátta Carolinet, aki a közelben beszélt két
másik lánnyal. A három szempár követte Elena minden mozdulatát, ahogy eltette a könyveit,
de amikor felnézett, kettő közülük hirtelen elfordult. Csak Caroline bámult rá továbbra is,
fejét kissé felhúzta, ahogy súgott valamit a többi lánynak.
Elenának elege lett. Becsapta a szekrényét, s egyenesen a csoporthoz fordult. - Hello, Becky!
Hello, Sheila! - mondta. Aztán, nagy hangsúllyal: - Hello, Caroline!
Becky és Sheila motyogott egy "Hello!"-t, és valamit arról, hogy most menniük kell. Elena
még csak nem is fordult feléjük, amint elmentek. Szemét Caroline-on tartotta.
- Mi folyik itt? - követelte.
- Történik valami? - Caroline nyilvánvalóan élvezte ezt, miközben megpróbálta elhúzni, amíg
csak lehetséges. - Történik kivel?
- Veled, Caroline. Mindenkivel. Ne tégy úgy, mintha nem mesterkednél valamiben, mert
ismerlek téged. Az emberek egész nap kerültek engem, mintha pestises lennék, és olyan a
kedved, mintha éppen nyertél volna a lottón. Mit tettél?
Caroline ártatlan kifejezést öltött, és elővillantotta macskaszerű mosolyát. - Mondtam neked,
amikor az iskola elkezdődött, hogy a dolgok ebben az évben meg fognak változni, Elena. -
mondta. - Figyelmeztettelek téged, hogy az időd a trónon lejárt. De erről nem én tehetek. Ami
most történik, az egyszerűen csak természetes kiválasztás. A dzsungel törvénye.
36
- Ez minden, ami történik?
- Nos, ha valaki egy gyilkossal jár együtt, az nem tesz túl jót a társadalmi életének.
Elena melle megfeszült, mintha Caroline megütötte volna. Egy pillanatra, a vágy, hogy
megüsse Carolinet szinte ellenállhatatlan volt. A vér lüktetett a fülében, azt szűrte
összeszorított fogain keresztül: - Ez nem igaz. Stefan nem tett semmit. A rendőrség
kikérdezte, és tisztázták.
Caroline vállat vont. Mosolya most leereszkedő volt. - Elena, már óvoda óta ismertelek, -
mondta - ezért adok neked néhány tanácsot, a régi idők kedvéért: rúgd ki Stefant. Most csak
így kerülheted el a teljes társadalmi leprát. Ellenkező esetben akár vehetsz is magadra egy kis
csengős övet az utcán.
Düh kerítette hatalmába Elenát, amint Caroline megfordult, és elment, vörösesbarna haja,
mint mozgó folyékony fény. Aztán Elena rátalált a nyelvére.
- Caroline. - A másik lány visszafordult. - Elmész ma este a partira a Ramsey házba?
- Azt hiszem, igen. Miért?
- Mert én ott leszek. Stefannal. Találkozunk a dzsungelben. - Ezúttal Elena volt az, aki
elfordult.
Méltóságának kissé gátat szabva elindult kifelé, amikor meglátta a karcsú alakot az árnyékban
a folyosón, túlsó végén. Léptei elakadtak egy pillanatra, de ahogy közelebb ért, ráismert
Stefanra.
Tudta, hogy a mosolya kényszeredetten, és visszanézett a szekrény felé, ahogy egymás mellett
sétáltak ki az iskolából.
- Tehát a fociedzést törölték? - kérdezte.
Bólintott. - Mi volt ez az egész? - kérdezte csendesen.
- Semmi. Megkérdeztem Carolinet, hogy ott lesz-e a partin ma este. - Elena felnézett a szürke
és komor égre.
- És erről beszélgettetek?
Eszébe jutott, mit mondott neki a szobájában. Jobb a látása, mint az embereknek, és hallása is.
Elég jól hallhatta a beszélgetést negyven lábról a folyosón?
- Igen, - mondta dacosan, még mindig a felhőket vizsgálva.
- És ettől vagy ilyen dühös?
- Igen, - mondta újra, ugyanazon a hangon.
Magán érezte a tekintetét. - Elena, ez nem igaz.
37
- Nos, ha tudsz olvasni a gondolataimban, akkor nem kell feltenned nekem kérdéseket, ugye?
Most már egymással szemben voltak. Stefan feszült volt, a szája egy komor vonalban. -
Tudod, hogy nem tennék ilyet. De azt hiszem, te voltál az, akinek annyira fontos volt az
őszinteség a kapcsolatunkban.
Rendben. Caroline a szokásos rosszindulatú megjegyzéseivel bombázott a gyilkosságról. És
akkor mi van? Téged miért érdekel?
- Mert, - mondta Stefan egyszerűen, brutálisan, - talán igaza van. Nem a gyilkosság, hanem
rólad. Rólad és rólam. Én kellett volna hagynom, hogy ez történjen. Ezt nem csak ő véli úgy,
ugye? Egész nap ellenségeskedést és félelmet érzékeltem, de túl fáradt volt ahhoz, hogy
megpróbálja elemezni. Azt hiszik, én vagyok a gyilkos, és rád is kivetítik.
- Nem számít, mit gondolnak! Tévednek, és végül majd rájönnek. Majd minden megint úgy
lesz, mint volt.
A szomorkás mosolyra rándult a Stefan szája. - Tényleg azt hiszed, hogy ez igaz? -
elfordította fejét, és arca megkeményedett. - És mi van, ha mégsem? Mi van, ha ez csak
rosszabb lesz?
- Mit beszélsz?
- Talán jobb lenne... - Stefan vett egy mély lélegzetet, és óvatosan folytatta. - Talán jobb
lenne, ha nem látnánk egymást egy darabig. Ha úgy gondolják, nem vagyunk együtt, akkor
nem hagynak téged egyedül.
A lány rámeredt. – Te meg tudnád tenni? Távol lenni tőlem, nem beszélni velem, ki tudja
milyen sokáig?
- Ha ez szükséges, igen. Úgy kell tennünk, mintha mi már szakítottunk volna. – Állkapcsa
megfeszült. Elena egy pillanatra maga elé bámult. Aztán közelebb lépett hozzá, olyan közel,
hogy szinte hozzá ért. Le kellett néznie rá, szemük csak néhány centiméterre volt egymástól.
- Csak – mondta - egy módon megyek bele, hogy az egész iskola azt higgye, hogy mi már
szakítottunk. Ha most azt mondod nekem, hogy te nem szeretsz engem, és nem akarsz látni.
Mondd ki Stefan, most. Mondd, hogy nem akarsz többé velem lenni.
Elakadt a lélegzete. Csak bámult le rá, zöld szemei összeszűkültek, mint egy macskáé,
smaragd, malachit és magyal zöld árnyalatban.
- Mondd ki! - mondta neki. - Mondd el nekem, hogy hogyan tudsz boldogulni nélkülem,
Stefan. Mondd…
Soha nem sikerült befejeznie a mondatot. Megszakadt, ahogy ajka hozzáért az övéhez.