Regény fordítás Vámpírnaplók 2. Küzdelem 1. fejezet

1. fejezet

- Damon!
Jeges szél korbácsolta Elena haját az arca körül, tépdesve világos pulóverét. A tölgyfa
levelek, örvénylettek, ostorozták ágaikkal a többsoros gránát sírok között. Elena keze hideg
volt, ajka és arca zsibbadt, de bátran állt a sikoltó széllel szembe.
- Damon!
Ez az időjárás, az ö műve volt, ereje fitogtatása. Megpróbálta elijeszteni. De ez nem fog
működni. A gondolat, hogy ezt az erőt használta Stefan ellen, forró dühként tört rá, a jeges
szél ellenére. Ha Damon bármit csinált Stefannal, ha, Damon bántotta őt…
- Az Isten verje meg, válaszolj nekem – kiáltotta a temetőt körülvevő tölgyfák felé.
Egy barna, halott tölgyfa levél landolt a lábánál, de nem érkezett semmi válasz. Fölötte az ég
szürke volt, szürke mind a sir kövek, amik körülvették. Elena, haragot és csalódóságot érzett.
Tévedett. Damon mégsem volt itt. Egyedül volt az öt körülvevő széllel.
Megfordult, és megijedt.
Mögötte állt, olyan közel hozzá, hogy a ruhája súrolta az övét mikor megfordult. Ekkora
távolságnál, észre kellett volna vennie, meg kellett volna, érezze egy másik ember közelségét.
De, természetesen Damon nem volt ember.
Hátratántorodott néhány lépést, még mielőtt leállíthatta volna magát. Minden ösztöne, ami
mostanáig csendben volt arra ösztökélte öt, hogy meneküljön.
Összeszorította az ökleit. - Hol van Stefan?
Egy ránc jelent meg Damon sötét szemöldökei fölött. - Milyen, Stefan?
Elena előre lépett, és lecsapott rá.
Elena, lépett egyet előre, és megpofozta. Nem volt szándékában megtenni, és miután
megtörtént, szinte el sem hitte, hogy mit tett. De minden ereje benne volt és akkorát csattant,
hogy Damon félrekapta a fejét. Égett a keze. Csak állt nézte öt, és próbált megnyugodni.
Feketébe volt öltözve, mint mikor legelőször meglátta öt. Puha fekete csizma, fekete farmer,
fekete pulóver és fekete bőrdzseki. És pont úgy nézett ki, mint Stefan. Nem tudta, hogy nem
vette észre ezt hamarabb. Ugyan az a fekete haj, ugyan az a sápadt bőr, és ugyan az a zavarba
ejtő szép külső. De az ő haja egyenes volt, nem hullámos, a szemei éjfeketék, és a szája
kegyetlenségről árulkodott.
Lassan fordította vissza a fejét, és amikor ránézett látta, hogy meg van pirosodva a hely, ahol
megpofozta.
4
- Ne hazudj nekem. – mondta remegő hanggal. - Tudom, hogy ki vagy. Tudom, hogy mi
vagy. Tegnap este megölted Mr. Tanner-t. És most Stefan eltűnt.
- Valóban, eltűnt?
- Tudod, jól hogy igen.
Damon rámosolygott, majd hirtelen el is komolyodott.
- Figyelmeztetlek, ha csak egy ujjal is bántottad őt…
- Akkor mi? – kérdezte – Akkor mit fogsz tenni, Elena? Mit tudsz tenni ellenem, Elena?
Elena, elhallgatót. Most először vette észre, hogy a szél, megállt halálos csend vette őket
körül, és ők úgy álltak ott mozdulatlanul, mintha valami mágikus, erős körben állnának, és
minden, a szürke ég, a lila bükk, a barna tölgy, még maga a föld is, valamiképp hozzá volt
kötődve, mintha abból merítené erejét. Csak állt előtte, fejét kicsit hátra hajtva és szemei
furcsán fénylettek.
- Nem tudom. – suttogta – De ki fogok valamit találni. Azt elhiheted.
Hirtelen nevetni kezdett és Elena szíve megrándult, keményen kezdett verni. Istenem,
csodálatos volt. A jóképű túl gyenge és színtelen szó volt rá. Mint általában, a nevetés csak
egy pillanatig tartott, és habár az ajkai nevettek a szeme komoly maradt.
- Hiszek neked – mondta, körülnézve a temetőben. Majd hirtelen kinyújtotta a kezét feléje –
Túl jó vagy a testvéremnek - mondta könnyedén.
Először, el akarta lökni a kezét, de nem akart megint hozzá érni. - Mond, meg hogy merre
van!
- Később, esetleg, valamiért cserébe. - Visszahúzta a kezét, Elena csak most jött rá, hogy a
rajta hordott gyűrű olyan, mint Stefan-é: ezüst lapis lazuli kővel. Emlékezz erre, gondolta
vadul. Ez fontos.
- A testvérem, - folytatta, - egy bolond. Azt gondolja, hogy mert úgy nézel ki, mint Katherine,
te is gyenge és könnyen irányítható vagy, mint ő. De téved. A város másik feléről is éreztem a
haragodat. Érzem most is, mint egy sivatagi forróság. Erős vagy Elena, még így is. De
annyival erősebb lehetnél…
Csak bámult rá, nem értette, és nem szerette a hirtelen témaváltozást. - Nem tudom, miről
beszélsz. És mi köze mindennek Stefanhoz?
- A hatalomról beszélek, Elena. - Hirtelen közel lépett hozzá, mélyen a szemébe nézett,
hangja lágy és sürgető volt. - Már mindent megpróbált mást, és semmi sem elégedett veled.
Kipróbáltál minden mást, és semmi nem elégített ki téged. Te vagy az a lány, akinek meg van
mindene, de mégis mindig csak valami mást keresel, valamire halálosan szükséged van, és
nem tud elérni. Ez az, amit felajánlok neked. Hatalom. Örök élet. És érzések, amit azelőtt
soha nem éreztél.
5
A lány megértette, az epe nőtt a torkában. A lány félrenyelt a rémülettől és a megtagadástól. –
Nem.
- Miért ne? – suttogta – Miért ne próbálnád ki Elena? Légy őszinte. Nincs egy olyan részed,
sem amely akarná? - Szemei tele voltak forrtsággal és szenvedéllyel, fogva tartva őt. - Olyan
érzelmeket tudok benned ébreszteni, amik mostanáig mélyen szunnyadtak benned. Elég erős
vagy, hogy a sötétben élj, a sötétség királynője lehetnél. Miért ne fogadnád el azt a hatalmat?
Engedd, meg hogy segítsek neked.
- Nem, - mondta, fájdalmas elszakítva tőle a tekintetét. A lány nem nézett rá, nem engedte
meg magának. A lány nem engedte meg, hogy elfelejtse… elfelejtse, nem felejtheti el…
- Ez a végső titok, Elena, - mondta. Hangja olyan volt, mint a simogatás, mintha a kezével
megérintette volna a torkát. - Te olyan boldog leszel, mint még soha.
Volt valami igazán fontos, amit szem előtt kellett tartania. Damon használta az erejét, amitől
elfelejti, de ő nem engedte, hogy elfelejtse…
- És mi együtt leszünk, te meg én. - Hűvös mozdulattal megsimogatta a nyaka oldalát,
lecsúsztatva vele a pulóver gallérját. - Csak mi ketten, örökre.
Hirtelen fájdalom nyilallt bele, ahogy ujjai elérték a két pici lyukat a nyakán, és akkor az
elméje, kitisztult.
Nem felejtheti el… Stefan-t.
Ez volt az, amit el akart tüntetni az elméjéből. Stefan emléke, a zöld szeme, és a mosolya, ami
mögött mindig ott volt a szomorúsága. De most semmi nem tudta kitörölni a gondolataiból
Stefan-t, és azt, amit együtt átéltek. Elhúzódott Damon-tól, miközben félre lökte azokat a
hűvös ujjhegyeket. Egyenesen rá nézett.
- Én már megtaláltam, amit akarok, - mondta brutálisan. - És akivel örökké lenni akarok.
A feketeség megint ott volt a szemébe, és hirtelen hideg levegő söpört végig rajtuk. Ahogy a
szemébe nézett. Elenának egy kobra jutott eszébe, amint épp támadni készül.
- Ne légy hülye, mint az öcsém, - mondta. - Vagy lehet, hogy téged is úgy kellene kezelnem.
Most már megijedt. Nem tehetett ellene semmit sem, a félelme a csontjáig hatolt. A szél újból
felélénkül t.- Mond meg, hol van, Damon.
- Ebben a pillanatban? Nem tudom. Nem tudsz egy pillanatra, másra gondolni?
- Nem! - Megborzongott, a haja az arcába lógott újra.
- És ez a végleges válaszod, mára? Legyen, nagyon akarod játszani velem ezt a játékot Elena.
De következmények nem lesznek vidámak.
Biztos vagyok benne - Muszáj, volt megállítani, mielőtt újra bejut a fejébe – és nem is tudsz
meg félemlíteni Damon, vagy ez még nem tűnt fel neked? Mihelyt Stefan elmondta, hogy mi
6
voltál, és miket tettél, elvesztettél fölöttem minden hatalmat. Utállak, undorodom tőled. És
nem tehetsz ez ellen semmit sem, már nem.
Az arca megváltozott, megfagyott, kegyetlen lett és keserű. Felnevetett és csak nevetett és
nevetett. - Semmit?? Bármit megtehetek veled, és azokkal, akik fontosak neked. Fogalmad
sincs, hogy miket tudok tenni Elena, de majd megtudod.
- Jön a tél Elena – mondta, és hangja a szél ellenére is tisztán hangzott – Egy, nem igazán
megbocsátó évszak, mielőtt itt lesz, megtudod, hogy mire is vagyok képes. Mielőtt beköszönt
a tél, csatlakozni fogsz hozzám, az enyém leszel.
- Jön a tél, Elena - mondta, a hangja tiszta volt és hűvös akár a szél üvöltése. - Egy
engesztelhetetlen szezon. Mielőtt eljön, megtanulod, hogy mit tudok és mit nem. Mielőtt itt a
tél, csatlakozol hozzám. Te az enyém leszel.
Az örvénylő fehérség elvakította, és már nem látta sötét szemeit. Most még a hangja is
elhalványult. Átfonta magát a karjaival, fejét lehajtotta, egész testéből remegett. Stefan… -
suttogta.
- Jah, és még valami – hallatszott megint Damon hangja – az előbb Stefan után érdeklődtél.
Ne zavartasd magad, miatta, Elena. Tegnap este megöltem.
Felkapta a fejét, de nem volt mit látnia. Csak a fehérséget, ami az orrát zavarta. És csak abban
a pillanatban, jött rá, mi is az. Hópehely.
November elsején, havazni kezdett. Eltűnt a nap.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 16. fejezet

16. fejezet

Elena A Robert E. Lee felé sietett, úgy érezte, mintha évekig lett volna tıle távol. A tegnap este olyan
volt, mintha a távoli gyermekkorában történt volna, alig emlékezett rá. De tudta, hogy ma szembe kell
néznie a következményeivel.
Tegnap este szembe kellett néznie Judith-al. A nagynénje szörnyen ideges volt, amikor a szomszédok
meséltek neki a gyilkosságról, és még idegesebb lett, amikor senki sem tudta, hogy hova tőnt Elena.
Mire Elena hazaért, már majdnem két óra volt, és nagynénje teljesen kétségbeesett, annyira aggódott
érte.
Elena tudott magyarázatot adni. İ csak annyit mondott, hogy Stefannal beszélt, mert ıt vádolta
mindenki, és hogy ı tudta, hogy ártatlan. Semmi többet, nem mondott semmi mást arról, ami történt,
el kellett titkolnia mindent. Még ha Judit el is hinné, akkor sem értené meg soha.
És ma reggel Elena elaludt, és már késésben volt. Az utca néptelen volt, rajta kívül nem volt senki
más, ahogy az iskola felé sietett. Feje fölött, az ég szürke volt és a szél is megerısödött. A lány
kétségbeesetten akarta látni Stefan-t. Egész éjjel, miközben nyugtalanul aludt, rémálma volt, amibe ı
is szerepelt.
Egy álom különösen valós volt. Abban látta Stefan sápadt arcát és a dühös, vádló szemét. Fölemelt
egy könyvet, és felé nyújtotta, majd azt mondta: - Hogy tehetted ezt, Elena? Hogy tehetted ezt? -
Aztán leejtette a könyvet a lábához, és elment. Kiabált utána, könyörgött, de ı tovább folytatta az
útját, amíg eltőnt a sötétben. Amikor lenézett a könyvre, látta, hogy sötétkék bársonykötéső. A naplója
volt az.
Reszketett a haragtól, újra átgondolta, hogyan lopták el a naplóját. De mit jelent ez az álom? Mi volt a
naplójába, ami miatt Stefan ilyet tehetett?
Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy látnia kell a fiút, hallani a hangját, érezni a karját, ahogy átöleli.
Amiatt, hogy távol volt tıle, úgy érezte, hogy elszakítják a saját testétıl.
Szaladt fel a gimnázium lépcsıin, a majdnem üres folyosókon. Az idegen nyelv szárny felé, mert
tudta, hogy Stefan elsı órája latin volt. Ha végre látja egy pillanatra, akkor rendben lesz.
De nem volt az osztályban. Az ajtó kis ablakán keresztül látta, hogy a helye üres. Matt ott volt, és a
kifejezéstıl az arcán nagyobb félelmet érzett, mint valaha. Folyton Stefan helyére bámult, beteges
félelemmel.
Elena mechanikusan elfordult az ajtótól. Mint egy gép, felmászott a lépcsın, és ment a trigonometria
terembe. Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy minden arc felé fordul, ezért sietve csúszott az üres
asztalhoz, Meredith mellett.
Ms. Halpern megállt az anyaggal egy pillanatra, úgy nézett rá, majd folytatta. Amikor a tanár
visszafordult a táblához, Elena Meredith-re nézett.
Meredith odanyúlt, hogy megfogja a kezét. - Minden rendben? - suttogta.
- Nem tudom, - mondta Elena ostobán. Úgy érezte, mintha a levegı körülötte fojtogatta volna, mintha
hatalmas tömeg nehezedett volna rá. Meredith ujjait száraznak és forrónak érezte. - Meredith, tudod,
hogy mi történt Stefannal?
- Úgy érted, te nem tudod? - Meredith sötét szeme tágra nyílt, és Elena érezte, hogy a súly tovább nı,
és összezúzza. Mintha mélyebb, és mélyebb víz alá kerülne, szkafander nélkül.
- İk nem… tartóztatták le ıt, ugye? - mondta, kikényszerítve magát, hogy kiejtse a szavakat.
- Elena, ez annál is rosszabb. İ eltőnt. A rendırség kiment a panzióba korán reggel, és nem volt ott.
Jöttek az iskolába is, de ma nem jelent meg. Azt mondták, megtalálták a kocsiját elhagyottan, kinn az
Old Creek Road-nál. Elena, azt hiszem, elment, elhagyta a várost, mert bőnös.
- Ez nem igaz, - mondta Elena fogai közt szőrve. Látta, hogy minden ember megfordul, és ıt bámulja,
de nem foglalkozott vele. - İ ártatlan!
- Tudom, hogy azt hiszed, Elena, de mi mást jelenthetne az, hogy elment?
- İ nem. İ nem. - Valami belül égett Elena-ban, a harag tüze, hogy elsöpörve a nyomasztó félelmet.
A légzése szabálytalan volt. - A saját, szabad akaratából soha nem hagyta volna el a várost.
- Úgy érted, valaki kényszeríthette? De ki? Tyler nem meri…
- Kényszeríttették ıt, vagy még rosszabb, - Elena elhallgatott. Most az egész osztály ıket bámulta, és
Ms. Halpern kinyitotta a száját. Ám Elena hirtelen felállt, nézte ıket, de nem látta. - Isten segítsen
neki, ha bántotta Stefan-t, - mondta.
- Isten segítsen neki. - Aztán sarkon fordult, és az ajtó felé ment.
- Elena, gyere vissza! Elena! - Hallotta a háta mögött Meredith és a Ms. Halpern kiabálását. De ı ment
tovább, egyre gyorsabban és gyorsabban, csak azt látta, ami elıtte volt, és agya csak egy dolgon járt.
Azt hitték, a lány Tyler Smallwood-t akarja elkapni. Jó. Pazarolják csak az idejüket azzal, hogy rossz
irányba futnak. Tudta, mit kell tennie.
A lány elhagyta az iskolát, s megcsapta a hideg, ıszi levegı. Gyorsan mozgott, így hamar megtette a
távot az iskola és Old Creek Road között. Onnan a Wickery híd felé fordult, majd a temetıben.
Jeges szél korbácsolta a haját, és csípte az arcát. Tölgyfalevelek röpködtek körülötte, kavarogva a
levegıben. De a tőz tombolt a szívében, és a perzselı meleg ellenállt a hidegnek. Most jött rá, hogy
mit is jelent az, hogy féktelen düh.
Nagyokat lépett a lila bükkökön és a szomorúfüzeken túl, az öreg temetı közepe felé, és lázas
tekintettel nézett körül.
Fenn, a felhık úgy özönlöttek, mint egy szürke folyó. A tölgyek és bükkök ágai vadul csapkodtak.
Egy szélroham több maroknyi levelet sodort az arcába. Olyan volt, mintha a temetı el akarná ıt őzni,
mintha megmutatná neki rettenetes erejét, mellyel elkergetheti ıt.
Elena figyelmen kívül hagyta az egészet. A lány megpördült, s égı tekintetével kutatott a sírkövek
között. Azután megfordult és közvetlenül a szél dühébe kiabált. Csak egy szót, de csak ezzel hozhatta
vissza ıt.
"Damon!"

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 15. fejezet

15. fejezet

Mihelyt Elena elhagyta a házát, Stefan azonnal az erdıbe ment.
Old Creek Road felé vette az irányt, vezetett a mogorva felhık alatt, melyen keresztül nem lehetett
látni az eget, arra a helyre, ahova az elsı nap parkolt az iskolában.
Ott hagyta az autót, megpróbálta újból pontosan felidézni az utat a tisztásra, ahol látta a varjút. A
vadászösztöne segített neki, emlékezett a bokor alakjára, és a bütykös gyökereket, amíg meg nem állt a
nyitott helyen az ısi tölgyfák győrőjében.
Itt. A piszkos-barna levelek takarója alatt talán még megmaradt valami a nyúl csontjaiból.
Hosszú lélegzetet vett, hogy összegyőjtse az erejét, s kiterjessze a szondázást, keresı gondolatokat.
És elsı alkalommal azóta, hogy eljött Fell's Church-be, érzett egy vibrálást, választ. De mintha
halvány és reszketeg lett volna, s nem tudta beazonosítani a világőrben.
Felsóhajtott, megfordult, és megtorpant.
Damon állt elıtte, karba tett kézzel, vele szemben a legnagyobb tölgyfának dılve. Úgy nézett ki,
mintha órák óta ott lett volna.
- Szóval, - mondta Stefan keményen, - tényleg igaz. Már régóta itt vagy, testvér.
- Nem olyan régóta, mint gondolod, testvér. - Stefannak eszébe jutott a hangja, a bársonyos, gúnyos
hang. – Nem úgy tartom számon az évek sorát, mint te. - mondta Damon nyugodtan. Lepöckölt egy
kevés kérget a bırdzsekije ujjáról, olyan alkalomszerően, mint ahogy a brokát mandzsettáit
rendezgette régen. - De akkor, te nem tudtad, ugye? Ó, nem, az erıd olyan gyenge, gyengébb, mint
valaha.
- Légy óvatos, Damon, - mondta Stefan halkan, veszélyesen. - Légy nagyon óvatos ma este. Nem
vagyok toleráns hangulatban.
- Szent Stefan megsértıdött? Képzelem. Szomorú vagy, azt hiszem, mert az én kis kirándulásom miatt
a te területeden. Csak azért tettem, mert azt akartam, hogy közelebb legyünk egymáshoz. A
testvéreknek össze kell tartaniuk.
- Te gyilkoltál ma este. És megpróbáltad elérni, hogy azt gondoljam, hogy én tettem azt.
"Biztos vagy benne, hogy nem? Talán együtt csináltuk. Vigyázz! – mondta, amint Stefan felé lépett. -
Nem vagyok toleráns hangulatban ma est. Csak egy aszott kis történelem tanár, neked van egy csinos
barátnıd.
A düh fellángolt Stefan belsıjében, mintha egy égı fényes folt lenne, mintha a nap égne benne. -
Tartsd távol magad Elena-tól - suttogta olyan fenyegetéssel, hogy Damon ténylegesen megdöntötte
fejét, és kissé hátrált. - Tartsd távol tıle magad, Damon. Tudom, hogy kémkedtél után, figyelted ıt. De
ennyi, ne többet. Ne menj közel a lányhoz, mert megbánod.
- Te mindig önzı voltál. Ez egy hibád. Nem vagy hajlandó megosztani semmit, ugye? - Hirtelen
Damon ajkai egy furcsán szép mosolyra görbültek. - De szerencsére a csinos Elena nagylelkőbb. Ugye
nem mesélt a mi kis kapcsolatunkról neked? Nahát, amikor elsı alkalommal találkoztunk, majdnem
azonnal nekem adta magát.
- Ez hazugság!
Ó, nem, drága testvérem. Sohasem hazudnék fontos dologgal kapcsolatban. Vagy lényegtelen, hogy
értem? Különben is, a szépséges leányzó majdnem elájult a karjaimban. Szerintem tetszett neki a
„Men in Black”. - ahogy Stefan ránézett, igyekezett uralkodni a légzésén, Damon hozzá, szinte
óvatosan, - Tévedsz róla, tudod. Azt hiszed, édes és engedelmes, mint Katherine. Nem az. Nem az a
típus, én szent testvérem. Van egyénisége és belsı tüze, nem tudod, mit teszel vele.
- De te feltételezem, igen.
94
Damon széttárta karját, és lassan ismét elmosolyodott. - Ó, igen.
Stefan rá akart ugrani, letörölni a képérıl azt a szép, arrogáns vigyort, ki akarta tekerni Damon nyakát.
Azt mondta, alig kontrollált hangon, - Egy dologban igazad van. Tényleg erıs. Elég erıs ahhoz, hogy
harcoljon ellened. És most, hogy tudja, mire vagy képes valójában, az is lesz. Most csak undort érez
irántad.
Damon felhúzta szemöldökét. - Valóban? Majd meglátjuk. Talán majd rá fog jönni, hogy az igazi
sötétség mégis jobb, mint a gyönge félhomály. Én legalábbis elismerem az igazságot a valódi
természetemrıl. De aggódom érted, kis testvér. Gyengének nézel ki, és rosszul tápláltnak. Kínoz
téged, ugye?
Öld meg, követelte egy hang Stefan fejében. Öld meg, törd ki a nyakát, hasítsd véres darabokra a
torkát. De tudta, hogy Damon ma este nagyon jót evett. Bátyja aurája sötét volt, duzzadt, lüktetett,
szinte ragyogott az élet lényegétıl, attól, amit tett.
- Igen, mélyen ittam. - mondta Damon kellemesen, mintha tudta volna, mi járt Stefan agyában.
Sóhajtott, és nyelvével elégedetten megnyalta az ajkát az emlékére. – Az áldozat kicsi volt, de
meglepı mennyiségő lé volt benne. Nem volt szép, mint Elena, és semmi esetre sem olyan jó illatú.
De mindig üdítı érezni magadban a friss vér lüktetését. – Damon mélyet lélegzett, és távolabb lépett a
fától, majd körülnézett. Stefan emlékezett e kecses mozgásra is, minden mozdulata kontrollált és
pontos volt. Az évszázadok csak finomítottak Damon természetes egyensúlyán.
- Ez meghozta hozzá a kedvem, hogy ezt tegyem, mondta Damon, miközben egy néhány méterrel
arrébb álló facsemetéhez ment. Ez félszer olyan magas volt, mint ı, és amikor megragadta azt, az ujjai
nem érték körül a törzsét. De Stefan látta gyors légzését és izmai megfeszülését Damon vékony, fekete
inge alatt, azután kiszakította a fát a laza földbıl, a gyökerei a föld fölött lógtak.
Stefan érezte a nyirkos föld átható szagát.
- Egyébként sem tetszett, hogy itt van. - mondta Damon, s felemelte olyan magasra, amennyire az
összegubancolt gyökerek engedték.
Aztán elmosolyodott. - És ahhoz is meghozta a kedvem, hogy ezt tegyem.
Egy csillámló mozdulat, és Damon eltőnt. Stefan körülnézett, de semmi jelét nem lehetett látni.
- Itt fent, testvér. - A hang fentrıl jött, és amikor Stefan felnézett, látta Damont, ahogy ott gubbasztott
a tölgyfa ágai között. A homok barna színő levelek zizegtek, és megint eltőnt.
- Mögötted, testvér. - Stefan hátra nézett a válla fölött levı, de nem látott semmit maga mögött. - Itt
vagyok, testvér.
Megint megfordult. - Nem, próbáld meg itt. – Stefan dühösen másik irányba fordult, és megpróbálta
elkapni Damon-t. De az ujjaival csak a levegıt markolta.
Itt, Stefan. Ez alkalommal a hangot a fejében hallotta, sokkolta az erı forrása. Óriási erıfeszítésébe
került, mire újra világosan tudott gondolkodni. Lassan megfordult, és látta hogy Damon visszatért az
eredeti helyére, a nagy tölgyfának támaszkodva.
De ezúttal a humor elhalványult sötét szemében. Fekete volt és feneketlen, Damon száját egyenes
vonallá préselte.
Milyen bizonyítékra van még szükséged, Stefan? Én sokkal erısebb vagyok nálad, ahogy te ezeknél, a
szánalmas embereknél vagy erısebb. Én szintén gyorsabb vagyok, mint te, és nekem vannak másik
képességeim is, amirıl te még csak nem is hallottál. Az ısi erık, Stefan. És nem félek használni ıket.
Ha harcolsz velem, használni fogom ıket ellened.
- Ez az, amiért ide jöttél? Kínozni engem?
Mindig kegyes voltam hozzád, testvér. Sokszor lett volna már rá lehetıségem, hogy megöljelek, de
mindig megkíméltem az életed.
95
Ezúttal azonban másképp lesz. Damon ellépett a fától, és újra megszólalt hangosan. – Figyelmeztetlek
téged, Stefan, ne ellenkezz velem. Nem számít, miért jöttem ide. Amit most akarok, az Elena. És ha
megpróbálsz megállítani, megöllek.
- Próbálkozhatsz. - mondta Stefan. A forró düh fényesebben égett benne, mint valaha, fényesebb volt,
mint a galaxis csillagai. Valahonnét tudta, hogy ez veszélyes Damon sötétségére.
- Azt hiszed, meg teheted? Sosem tanulsz, ugye, kis testvér? - Stefannak épp elég ideje volt, hogy
észrevegye, hogy Damon fáradtan megrázza a fejét, volt egy elmosódott mozgás és érezte, hogy erıs
kezek ragadják meg. Azonnal védekezett, erıszakosan, és igyekezett minden erejével ellökni ıket. De
a karok olyanok voltak, mint az acél markolata.
Vadul kitört, miközben megpróbált csapást mérni Damon sebezhetı területére, az állkapcsa alatt. Ez
egyáltalán nem volt jó ötlet, karjai a háta mögött voltak, és nem tudott mozdulni. Olyan tehetetlen volt,
mint egy sovány madár a szakértı macska karmai között.
Egy pillanatra elernyedt, miközben erıt győjtött magának, azután hirtelen az izmait megfeszítette,
miközben megpróbált kiszabadulni, miközben megpróbált bevinni egy ütést. A kegyetlen kezek
összeszorultak körülötte, miközben haszontalanná tették a küzdelmet.
Szánalmas.
Te mindig makacs voltál. Talán ez meg fog gyızni téged. Stefan belenézett testvére sápadt arcába,
olyan volt, mint a panzió ablakának csiszolt üvege, fekete és feneketlen szemek. Aztán érezte, hogy az
ujjai megragadják a haját, hátra rántja fejét, ezzel felfedve torkát.
Kétszer olyan erıvel küzdött, ırjöngıvé vált. Nem fáradj, jött a hang a fejében, azután érezte a fogak
tépését, éles fájdalmat. Érezte a vadász áldozatának a megalázását és tehetetlenségét, a levadászott, a
zsákmány. Aztán a fájdalom, ahogy kiserkent és folyt a vére.
De nem volt hajlandó Megadni magát a fájdalomnak, ami egyre nıtt, olyan érzés volt, mintha a lelke
kiszakadt volna, mint ahogy a facsemete a földbıl. Olyan érzés volt, mintha tüzes dárdák szúrták
volna keresztül a húsán ott, ahol Damon fogai bele mélyedtek.
Az agónia lángolt fent az állkapcsa és arca és lent a mellkasa és válla. Érezte a szédülés egy hullámát
és rájött, hogy öntudatot vesztett el.
Azután hirtelen a kezek elengedték ıt, és a földre esett, egy nyirkos és porladó tölgyfalevél halomra.
A gyötrelem fellángolt az állkapcsába és az arcába, és lefelé haladt a mellébe és a vállába. Érezte,
hogy szédülés hullám fut át rajta és rájött, hogy el fogja veszíteni az eszméletét.
Zihálva kapkodta a levegıt, fájt a keze és a térd.
- Látod, kis testvér, én erısebb vagyok, mint te. Elég erıs ahhoz, hogy elvegyem, elvegyem a véred és
az életed, ha úgy akarom. Bízd csak rám Elena-t, majd én gondoskodom róla.
Stefan felnézett. Damon hátravetett fejjel állt, lábai kis terpeszbe, majd, mint egy hódító, lábával a
nyakára lépett a legyızöttnek. Az éjfekete szeme forró volt, diadalittas, és Stefan vére színezte ajkát.
Győlölet öntötte el Stefan-t, olyan győlölet, amit az elıtt még soha nem érzett. Olyan volt, mintha
minden korábbi győlölete összegyőlt volna, és Damon volt az utolsó csepp, ami felborzolta a vizet,
habzó óceánná változtatta. Az elmúlt hosszú évszázadok alatt mindig bántotta az, amit a testvére tett,
amikor azt kívánta, változzon meg, tisztítsa meg a lelkét. Eddig ezt kívánta, újra meg újra.
- Elena nem a tied, - mondta, elkezdett talpra állni, és igyekezett nem kimutatni, milyen erıfeszítésébe
kerül ez. - És soha nem is lesz. – minden lépésére összpontosítania kellett, az egyik lábát a másik elé,
és elindult. Fájt az egész teste, és a szégyenérzete még nagyobb volt, mint a fizikai fájdalom. Ruhája
koszos volt a rá tapadó nedves levelektıl és sártól, de nem foglalkozott vele. Harcolt, hogy tovább
menjen, küzdött a gyengeség ellen, ami szétáradt a végtagjaiban.
Te soha sem tanulsz, testvér.
96
Stefan nem nézett vissza, vagy próbált meg válaszolni. A fogát csikorgatta, és mozogatta a lábát.
Újabb lépés. És egy másik. És egy újabb lépés.
Ha csak egy pillanatra le tudna ülni, pihenés…
Egy másik lépés, és egy másik lépés. Az autója már nem lehetett messze. A levelek ropogtak a lába
alatt, majd hallott pattogni, ahogy maga mögött hagyta.
Megpróbált gyorsan megfordulni, de a reflexei már majdnem eltőntek. És a hirtelen mozgás már túl
sok volt neki. A sötétség szétáradt benne, egész testében és elméjében, zuhant. Az örök, abszolút
fekete éjszaka felé zuhant. És akkor, irgalmas, tudta, nem több.
Megpróbált gyorsan fordulni, de a reflexei majdnem eltőntek. És az éles mozgás neki túl sok volt. A
sötétség töltötte ıt, töltötte a testét és az elméjét, és esett. Örökké esett a teljes éjszaka feketéjébe.
Azután, szerencsére, nem érzékelt már mást.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 14. fejezet

14. fejezet

Elena érezte, hogy megborzong a szavak hallatán.
- Ez nem azt jelenti, - mondta bizonytalanul. Eszébe jutott, amit a tetın látott, a vér Stefan ajkán, s
kényszeríttette magát, hogy ne rettenjen vissza tıle. - Stefan, tudom. Te ezt nem tehetted…
Ügyet sem vetett a tiltakozásra, csak ment meredt szemekkel, ami úgy égett, mint a zöld jég alján egy
gleccser. Úgy nézett át rajta, elérthetetlen távolságba. - Aznap éjjel amint az ágyamban feküdtem,
reménykedve, reméltem, hogy a lány ennek ellenére eljön. Már észrevettem magamon pár változást.
Jobban láttam a sötétben, jobban hallottam. Úgy éreztem, erısebb vagyok, mint valaha, telve elemi
energiával. És éhes voltam.
- Ez olyan éhség volt, amit sohasem tudtam elképzelni azelıtt. Vacsora közben rájöttem, hogy rendes
ételt és italt nem tett semmit, hogy csillapítsa éhségem. Nem értettem. Aztán láttam a fehér nyakát az
egyik kiszolgáló lánynak, és tudtam, hogy miért. - Vett egy nagy levegıt, a szeme sötét volt és
megkínzott. - Azon az éjszakán, ellenállt annak a kísértésnek, bár tudtam, hogy ez lesz a vége, ez
vagyok én. Csak Katherine-re gondoltam, és imádkozni akartam, hogy jöjjön el hozzám. Imádkozni! -
kurtán felnevetett. – Egy olyan lény, mint én, imádkozni.
Elena ujjai zsibbadtak, de megpróbálta tartani ıket, hogy biztató szavakat küldjön neki. - Gyerünk,
Stefan.
Most nem esett nehezére beszélni. Úgy látszott, hogy elfelejtette ıt, a jelenlétét, mintha ezt a történetet
magában mondaná.
- Másnap reggel, a késztetés erısebb volt. Olyan volt, mintha a saját ereim szárazak és repedezettek
lennének, kétségbeesetten sóvárogtam nedvesség után.
Tudtam, hogy nem tudom sokáig elviselni.
- Elmentem Katherine otthonához. Meg akartam kérdezni, könyörögni neki - A hangja akadozott.
Elhallgatott, majd folytatta. - De Damon is ott volt már, várta ıt a szobája elıtt. Láttam, hogy ı nem
állt ellen az éhségnek. Az bıre izzása, rugalmas léptei, ezt sugallták nekem. Önelégültnek tőnt, mint
egy macska, aki tejszínt evett.
- De nem volt Katherine-nel. – “ Kopogtass csak, ha úgy tetszik, - mondta nekem: de a nıstény
sárkány nem enged be. Próbáltam már. Megpróbálhatjuk legyızni együtt, te meg én? ”
- Én nem feleltem. Az arcán sunyi, önelégült mosoly jelent meg, amit nekem szánt. Én odaléptem, és
bekopogtattam az ajtón… İ megtorpant, majd humortalanul elkezdett nevetni. “Csak azt akartam
mondani, hogy ’kelj fel és járj halott’. De a halottaknak nem olyan nehéz járniuk végül is, nem igaz?”
Egy pillanat múlva tovább ment.
- A szobalány, Gudren, nyitott ajtót. Az arca olyan volt, mint egy sima fehér lap, és a szeme, mint a
fekete üveg. Megkérdeztem, hogy láthatnám-e az asszonyát. Arra számítottam, hogy azt mondja majd,
hogy Katherine alszik, de Gudren csak bámult engem, majd Damon-t a vállam fölött.
- “Nem mondhatom el neki, - mondta végül, de neked elmondom. Asszonyom Katerina nem
tartózkodik itt. Kiment ma reggel sétálni a kertbe. Azt mondta, nagy szüksége van rá, hogy nyugodtan
gondolkodhasson.”
- Meglepett. - “ Ma reggel? “ - Mondtam.
- “Igen,” - felelte. Engem és Damon-t nézte barátságtalanul. “Úrnım nagyon boldogtalan volt az éjjel,
- mondta értelmesen. - Egész éjjel sírt. “
- Amikor ezt mondta, furcsa érzés fogott el. Nem csupán a szégyen és a bánat, hogy Katherine
boldogtalan. Hanem félelem. Elfeledkeztem az éhségrıl és gyengeségrıl. És elfelejtettem az
ellenségeskedést is Damonnal. A sietség és a sürgetés töltött el. Damon felé fordultam és azt mondta
neki, hogy meg kellett találni Katherine-t, és meglepetésemre ı csak bólintott.
87
- Elkezdtük átkutatni a kerteket, miközben Katherine-t nevén szólongattuk. Emlékszem mi mindent
megnéztünk az nap.
A nap sütött a magas ciprusfákra és a fenyıkre a kertben. Damon és én siettünk közöttük, miközben
egyre gyorsabban mozogtunk, és kiáltottunk. Állandóan hívtuk ıt…
Elena érezte a reszketést Stefan testében, érzékelte szorosan összefonódó ujjain keresztül. Gyorsan, de
felszínesen lélegzett.
- Már majdnem az egész kertet átnéztük, amikor eszembe jutott egy hely, amit Katherine szeretett. Ez
egy kicsit eldugott hely volt, egy alacsony fal mellette egy citrom fa. Arra kezdtem keresni, kiabáltak
neki. De amint közelebb értem, abba hagytam a kiabálást. Hirtelen… félelmet éreztem, rettenetes
elıérzetem támadt. És tudtam, hogy nem szabad, nem szabad oda mennem…
- Stefan! - mondta Elena. Fájt neki, ahogy a fiú egyre jobban szorította a kezét, szinte
összeroppantotta. A reszketés, ami a testén keresztül futott, egyre nıtt, bele borzongott. - Stefan!
De nem adott jelet, hogy hallotta volna ıt. - Olyan volt, mint egy rémálom, minden olyan lassan
történt. Nem tudtam mozgatni, és mégis kellett. Mennem kellett. A félelem minden lépésnél egyre
erısebb lett. Megéreztem egy szagot. Az égett zsír szagát. Nem szabad oda mennem… Nem akarom
látni…
A hangja magassá és sürgetıvé vált, zihálva vette a levegıt. Szemei nagyok voltak és tágak, mint egy
ijedt gyermek. Elena megfogta satuszerő ujjait, amik teljesen beborították az övét. - Stefan, minden
rendben. Te nem vagy ott. Te itt vagy velem.
- Nem akartam látni, de nem tudtam mit tenni. Valami fehér volt. Valami fehér volt, a fa alatt. Ne
akartam megnézni!
- Stefan, Stefan, nézz rám!
De nem hallotta ıt. Szavai hullámzó görcsökként törtek fel, mintha nem tudná ıket kontrollálni,
mintha nem tudta volna ıket kimondani elég gyorsan. - Nem mehetek közelebb, de megtettem. Láttam
a fát, a falat. És a fehéret. A fa mögött. Fehér és arany alatt. És én tudtam, tudtam, elindultan felé, mert
ez az ı ruhája volt. Katherine fehér ruhája.
És leveszem a lábáról a fát és látom azt a földön és ez igaz. Katherine ruhája volt — a hangja
megemelkedett és elvágta az elképzelhetetlen borzalom — de Katherine nem volt benne.
Elena hideget érzett, mintha a testét jeges zuhany érte volna. A bıre libabırös lett, és megpróbált
beszélni hozzá, de nem tudott. Makogott, mintha távol tudná tartani a rémületet, ha folytatná a
beszédet.
- Katherine nem volt ott, talán ez az egész egy vicc, de a ruhája a földön hevert, és tele volt hamuval.
Akárcsak a hamu a kandallóban, csak ennek égett hús szaga volt. A bőz. A szag. Kezdtem és is beteg
lenni és majdnem elájultam. A ruha ujja mellett volt egy darab pergament. És egy sziklán, a sziklán
egy kicsit odébb egy győrő. Egy győrő, melynek kék köve volt, Katherine győrője. Katherine
győrője… - kiáltotta hirtelen rettenetes hangon. - Katherine, mit tettél? - Aztán térdre rogyott,
felszabadítva végre Elena ujjait, és kezébe temette az arcát.
Elena tartani ıt, amint elragadta a zokogás. Megfogta a vállát, és az ölében húzta ıt. - Katherine
levette a győrőt, suttogta a lány. Ez nem kérdés volt. - Kitéve magát ezzel a napnak.
Az érdes zokogás tovább folytatódott, ahogy teljesen tartotta ıt a szoknyában, és a kék köpenyben,
simogatta reszketı vállait.
Azt mormolta, hogy ez ostobaság, hogy ezzel megnyugtassa ıt, és elnyomja a saját rémületét. És
hirtelen elcsendesült, és felemelte a fejét. Sőrőn beszélt, de úgy látszott, hogy visszatért a jelenbe,
visszajött.
- A pergamenen egy üzenet volt, nekem és Damon-nak. Azt mondta, hogy önzı volt, szerette volna
mind kettınket. Azt mondta, nem tudta elviselni, hogy ez az oka a viszálynak köztünk. Remélte, hogy
ha ı elmegy, mi majd nem fogjuk utálni egymást. Azért tette, hogy mi együtt legyünk.
88
- Ó, Stefan, - suttogta Elena. Úgy érezte, égı könnyek töltötték ki szemét, a szimpátia miatt. - Ó,
Stefan, nagyon sajnálom. De hát nem látod, ennyi idı után se, hogy Katherine nem cselekedett
helyesen? Önzı volt, sıt, és ez volt ı választása. Bizonyos szempontból ennek semmi köze hozzád,
vagy Damon-hoz.
Stefan megrázta a fejét, mintha lerázná a szavak igazságát. -İ az életét adta… ezért. Mi öltük meg. -
Most felült. De a szeme kitágult, mint egy nagy fekete lemez, és úgy nézett ki, mint egy zavarodott kis
fiú.
- Damon mögöttem jött. Elvette a papírt, és elolvasta. És ekkor azt hiszem, megırült. Mindketten
megırültünk. Felvettem Katherine győrőjét, és ı megpróbálta elvenni. Nem kellett volna. Ezután
harcoltunk. Szörnyő dolgokat mondtunk egymásnak. Mindketten a másikat hibáztattuk, a történtekért.
Nem emlékszem, hogyan jutottunk vissza a házba, de hirtelen ott voltunk, és karddal a kezünkben
harcoltunk. Le akartam törölni örökre azt az arrogáns vonást az arcáról, meg akartam ölni.
Emlékszem, apám kikiabált a házból. Egyre keményebben harcoltunk, és vége volt, mielıtt eljutott
hozzánk.
- Mi jól kiegészítettük egymást. De Damon mindig is erısebb volt, és azon a napon mintha gyorsabb
is, mintha megváltozott volna, jobban, mint én. És így, miközben apám még mindig kiabált az
ablakból. Éreztem, hogy Damon pengéje kiüti kezembıl a tırömet. Majd éreztem a pengét a
szívemben.
Elena döbbenten nézett, de ı csak folytatta, szünet nélkül. "Éreztem, az acél okozta fájdalmat,
éreztem, hogy keresztül döf rajtam, mélyen, legbelül. Egész végig, egy kemény nyomás. Aztán erı
öntött el engem, és elestem. Ott feküdtem a kövezett földön.
Felnézett Elena-ra és egyszerően befejezte. - És így történt, hogy én… meghaltam.
Elena megfagyva ült, mintha a jeget érzett volna a mellkasában, mint ahogy ma már korábban,
elöntötte, és csapdába ejtette.
- Damon jött és megállt fölöttem, majd lehajolt. Hallottam apám sírását a távolból, és háztartásbeliek
sikolyait, de én csak Damon arcát láttam. Fekete volt a szeme, mint a holdtalan éjszaka. Bántani
akartam ıt, azért, amit velem tett. Mindért, amit velem és Katherine-nel tett. - Stefan elhallgatott egy
pillanatig, aztán azt mondta, szinte álmodozva, - És így felemelte a kardom, és én öltem meg. Az
utolsó erımmel én szíven szúrtam a bátyámat.
A vihar elvonult, és Elena a törött ablakon keresztül hallotta a lágy, éjszakai zajokat, a tücskök
ciripeltek, a szél keresztül fújt a fákon. Viszont Stefan szobája nagyon-nagyon csendes volt.
- Nem tudok semmi mást addig, míg fel nem ébredtem a saját síromban. - mondta Stefan. Hátradılt,
távolabb tıle, és becsukta a szemét.
Arca fáradt volt és beesett, de ez borzasztónak, gyerekesen álomszerőnek tőnt.
Mindkettınk, Damon és én is megmenekültünk, Katherine vére megakadályozta, hogy igazán
meghaljunk. Ehelyett átváltoztunk. Együtt virrasztottunk a sírunkban, a legjobb ruhánkba öltöztetve,
egymás mellé fektetve a táblákon. Túl gyengék voltunk, hogy megsebezzük egymást; a vérünk alig
volt elég. És zavartak voltunk. Kiáltottam Damon-nek, de ı kifutott, bele az éjszakába.
- Szerencsére azokkal a győrőkkel temettek el, amit Katherine adott nekünk. És rátaláltam a győrőjére
a zsebemben. - Stefan öntudatlanul felnyúlt, majd végigsimította az arany köröcskét. - Gondolom, azt
hitték, ı adta nekem.
- Megpróbáltam hazamenni. Ez rossz ötlet volt. A szolgák sikítottak, amikor megláttak, és elrohantak,
hogy hozzanak egy papot. És futottam én is.
Az egyetlen helyre, ahol biztonságban voltam, a sötétségbe.
- És ez az, ahol maradtam azóta is. Ez az, ahová tartozom, Elena. Megöltem Katherine-t a
büszkeségemmel és a féltékenységemmel, és megöltem Damon-t a győlöletemmel. A legrosszabb,
hogy megöltem a bátyám. Én elátkoztam ıt.
89
- Ha ı nem halt volna meg azután, ha Katherine vére nem lett volna erıs az ereiben, akkor lehetett
volna esélye. Idıvel a vér ereje gyengült volna, végül kihunyt volna. És újra normális ember lehetett
volna. Azzal, hogy akkor elpusztítottam, arra ítéltem, hogy tovább éljen az éjszakában. Elvettem az
egyetlen esélyét a megváltásra.
Stefan keserően nevetett. - Tudod, mit jelent a nevem, Salvatore, olaszul, Elena? Azt jelenti,
megváltás, megmentı. A nevemet pedig Szent Istvánról (St. Stephen) kaptam, az elsı keresztény
vértanúról. És elátkoztam a bátyám, a fenébe.
- Nem, - mondta Elena. Aztán erısebb hangon azt mondta: - Nem, Stefan. İ átkozta el saját magát.
Megölt téged. De mi történt vele azután?
- Egy ideig csatlakozott az egyik zsoldos hadsereghez, kegyetlen zsoldosok, akiknek az volt a
feladatuk, hogy raboljanak, és fosztogassanak.
Velük kóborolt az egész országban, küzdött és itta az áldozatai vérét.
- Én addig a város kapuin túl éltem, félig kiéhezetten, állatokra vadászva, állatokat magamnak. Sokáig
nem hallottam semmit Damon-ról. Aztán egy nap hallottam a hangját a fejemben.
- İ erısebb volt, mint én, mert emberi vér ivott. És gyilkolt. Az emberek élet esszenciája a legerısebb,
és a vér ad hatalmat. És ha meggyilkolja ıket, valahogy az élet esszenciájuk a legerısebb dolog a
világon.
Olyan, mintha azokban az utolsó pillanatokban a rémület és a harc hevében, a lélek akkor a leginkább
élettel teli. Damon azért, mert megölte az embereket, nagyobb hatalmat képes megidézni, többet, mint
én.
- Mi… hatalom? - kérdezte Elena. Egy csak egy gondolat járt az eszében.
- Erı, ahogy mondtad, és gyorsaság. Minden érzékünk kiélesedik, különösen éjszaka. Ezek az alapok.
És mi érzékeljük… az elméket. Érzékeljük a jelenlétüket, és néha a gondolataikat. Tudjuk manipulálni
a gyengébb elméket, elnyomni, vagy irányítani, hogy mit tegyen. Vannak mások. Ha elég sok emberi
vért isznak, meg tudjuk változtatni az alakjukat, átváltozhatnak állatokká. És minél többet megölnek,
annál erısebbé, és hatalmasabbá válik.
- Damon hangja fejemben nagyon erıs volt. Azt mondta, hogy most saját sereget toboroz és visszatér
Firenzébe. Azt mondta, hogy ha ott leszek, amikor megérkezik, akkor megöl. Hittem neki, és
elhagytam Firenzét. Láttam egyszer vagy kétszer azóta. A veszély mindig ugyanaz, és ı mindig
erısebb volt. Damon legtöbbször a természete szerint cselekedett, és úgy tőnik, hogy gyönyörködik a
legsötétebb oldalában.
De ez az én természetem is. Ugyanaz a sötétség van bennem. Azt hittem, hogy le tudom gyızni, de
tévedtem. Ez az, amiért ide jöttem Fell's Church-be. Azt hittem, ha elköltözöm néhány kisebb városba,
távol a régi emlékektıl, akkor elmenekülhetek a sötétség elıl. És helyette ma este megöltem egy
embert.
- Nem, - mondta Elena erıteljesen. – Ezt nem hiszem el Stefan. – A fiú története rémülettel és
szánalommal töltötte el… és félelem is. A lány megbocsátott. Az utálata eltőnt, és egy dologban biztos
volt. Stefan nem gyilkos. - Mi történt ma este, Stefan? Vitatkoztál Tanner-rel?
- Én… nem emlékszem, - mondta zordan. - A hatalmammal rábeszéltem arra, amit akartál. Aztán
elment. Késıbb azonban úgy éreztem, szédülés és a gyengeség jött rám. Ahogy az már korábban is. -
Közvetlenül nézett fel a lányra. - Az utóbbi idıben ez történt a temetıben, és a templomnál az éjszaka,
amikor Vickie Bennett-t megtámadták.
- De nem te tetted. Te nem tehetted ezt… Stefan?
- Nem tudom, - mondta durván. - Mi más magyarázat lehetne? Én vettem el a vérét a vénembernek a
híd alatt, amikor ti, lányok éjjel megszöktetek a temetıben. Én megesküdtem volna, nem vettem el
eleget ahhoz, hogy ártsak neki, de ı majdnem meghalt. És ott voltam, amikor mindkettıt, Vickiet és
Tanner-t megtámadták.
90
- De nem emlékszel rá, mikor megtámadtad ıket, - mondta Elena, megkönnyebbülten. Az elképzelés,
egyre erısödött a fejében, most már szinte biztos volt.
- Mit számít ez? Ki más lehetett volna, ha nem én?
- Damon. - mondta Elena.
İ összerezzent, és látta, vállát újra összehúzta. - Ez egy szép gondolat. Reméltem eleinte, hogy talán
akad egy ilyen kis magyarázat. Hogy lehet valaki más, valaki, mint a testvérem. De már kerestem ıt a
fejemben, és nem talált semmit, nincs más jelenlét. A legegyszerőbb magyarázat az, hogy én vagyok a
gyilkos.
- Nem - mondta Elena, - te nem érted. Én nem azt mondom, hogy csak olyan valaki, mint Damon
tehetett ilyen dolgokat, amit láttunk. Hanem Damon itt van, Fell's Church-ben. Láttam ıt.
Stefan csak bámult.
- Itt kell lennie. - mondta Elena, vett egy mély levegıt. - Én láttam már kétszer, talán háromszor.
Stefan, mindig csak azt mondtad nekem, hogy ez hosszú történet, és most én is mondhatok egyet.
- Amilyen gyorsan és egyszerően csak tudta, elmesélte neki, hogy mi történt a tornateremben, és a
Bonnie házában. Ajkai fehér vonallá váltak, mikor elmondta neki, hogy Damon megpróbálta
megcsókolni. Arcán nıtt a pír, mikor eszébe jutott a saját válasza, hogy már majdnem megadta neki.
De elmondott Stefan-nak mindent.
A varjúról is, és az összes többi furcsa dologról, ami azóta történt, hogy ı haza jött Franciaországból.
- És, Stefan, azt hiszem, Damon ott volt ma este a Kísértet Házba. - fejezte be. - Csak azután érezted
úgy, hogy szédülsz az elsı szobában, hogy valaki elment mellettem. Úgy öltözött, hasonlóan, mint a
halál, fekete ruhát és csuklyát viselt, és nem láttam az arcát.
De valami abban, ahogy mozgott, volt valami ismerıs. İ volt az, Stefan. Damon is ott volt.
- De ez még mindig nem magyarázza a másik alkalomra. Vickie és az öreg. Tudom, hogy én vettem el
az öreg vérét.
Stefan arca feszes volt, szinte mintha félt volna a reménytıl.
- De te magad mondtad, hogy nem vettél eleget ahhoz, hogy árts neki. Stefan, aki tudja, hogy mi
történt az emberrel, miután ott hagytad? Nem a legegyszerőbb dolog lenne a világon Damon-nak
megtámadnia akkor? Fıleg, ha Damon kémked utánad, talán valamilyen más formában…
- Mint egy varjú, - mormogta Stefan.
- Mint egy varjú. Ami pedig a Vickie-t illeti… Stefan, azt mondtad, hogy tudod irányítani a gyengébb
elméket, felülkerekedni rajtuk. Nem lehet, hogy Damon, ezt tette veled? Legyızte az elmédet, ahogy
te felülkerekedtél az emberekén.
- Igen, és leárnyékolta tılem a jelenlétét. - Növekvı izgalom volt Stefan hangjában. - Ez az, amiért
nem válaszolt a hívásokra. Azt akarta…
- Azt akarta, hogy bármi is történik, az történjen. Azt akarta, hogy kételkedj önmagadban, hogy
gondold azt, hogy te gyilkos vagy. De ez nem igaz, Stefan. Ó, Stefan, tudod, hogy most már nem kell
félned többé. - A lány felállt, érezte, az öröm és a megkönnyebbülés árad keresztül rajta. Ebbıl a
visszataszító éjszakából, valami csodálatos jött ki.
- Ezért voltál olyan távolság tartó velem, nem igaz? - mondta, és kinyújtotta kezét felé. - Mert féltél,
hogy mit tehetsz. De erre többé nincs szükség.
- Nincs? - gyorsan újra levegıt vett, és úgy nézett kinyújtott kezére, mintha két kígyó lenne. - Azt
hiszed, nincs okunk félni? Damon esetleg megtámadják azokat az embereket, de nem tudja ellenırzése
alá venni a gondolataim. És nem tudod, mit gondoltam rólad.
Elena tartotta a hangszintjét. – Tudom, hogy nem bántasz engem, mondta határozottan.
91
- Nem? Volt idı, figyeltelek a nyilvánosság elıtt, alig tudtam ellátni, hogy ne érintselek meg. Amikor
annyira megkísértett a fehér torkod, a kis fehér torkod a halványkék erek a bıröd alatt… - A szemét a
nyakára szegezte oly módon, hogy eszébe juttatták Damon szemét, és úgy érezte, hogy fokozzák a
szívverését. – Idı, amikor azt gondoltam, hogy megragadlak, és az erımmel kényszerítelek, akkor ott
az iskolában.
- Nem kell kényszerítened engem, - mondta Elena. A lány most mindenütt érezte a pulzusát, a
csuklójában, a könyöke belsejében… és a torkában. - Én már döntöttem, Stefan, - mondta halkan,
egyenesen a szemébe. – Akarlak.
A fiú nagyokat nyelt. - Nem tudod, mit kérsz.
Én gondolkodás, amit teszek. Azt akarom ettıl, hogy legyen velünk úgy. Nem gondolok arra, hogy azt
akarom tıled, hogy változtass meg engem. Tudom, összeadott még lágyabban
- Azt hiszem, igen. Elmondtad nekem, hogy milyen volt Katherine-nel, Stefan. Azt akarom, hogy
velünk is úgy. Nem úgy értem, hogy azt akarom, hogy változtass át. De együtt lehetünk anélkül az
esemény nélkül is, nem tudnánk? Tudom, - tette hozzá, még halkan, mennyire szeretted Katherine. De
ı már elment, és én itt vagyok. És én szeretlek, Stefan. Veled akarok lenni.
- Nem tudod, mit beszélsz! - Ott állt, mereven, az arca dühös, szeme kétségbeesett volt. - Ha én
egyszer elengedem magam, mi tartana vissza engem, hogy átváltoztassalak, vagy megöljelek? A
szenvedély erısebb, mint azt el tudnád képzelni. Hát nem érted még mi vagyok, mit tehetek?
Ott állt, és nézett rá nyugodtan, állát kissé megemelt. Úgy tőnt, hogy felbıszítette ıt.
- Nem láttál még eleget? Vagy többet kéne mutatnom neked? Nem láttad mit is tettem veled? -
Odalépett a hideg kandallóhoz és felkapott egy hosszú fadarabot, ami vastagabb volt, mint Elena két
csuklója együtt. Egy mozdulat, és úgy törte darabokra, mint egy szál gyufát. – A te törékeny csontjaid,
- mondta.
Keresztül a szobán az ágyról felkapott egy párnát, össze fogta, és a körmét felszabdalta a selymet
vékony szalagokra. - A te puha bıröd. - Aztán Elena felé indult, természetfölötti gyorsaság, ott volt, és
megragadta a vállát, mielıtt tudta volna, hogy mi történik. Félelem tükrözıdött az arcán egy pillanatig,
aztán, egy vad sziszegés, mellyel megemelte a szırszálakat a tarkóján, visszahúzta az ajkát.
Ez ugyanaz a vicsorgás volt, amit a tetın látott, az a fehér fog villant elı, a szemfogak, amik hihetetlen
hosszabbá és élesebbé váltak. Ezek egy ragadozó agyarai voltak, a vadászé. - A fehér nyakad. -
mondta torz hanggal.
Elena egy pillanatig megbénulva állt és bámult, ahogy arra a fagyos tekintet kényszeríttette, aztán
valami mélyen benne öntudatlanul átvette a helyét. A lány felnyújtotta Terjedt körbe font karjait, és
két kezével körbe zárta a fiú arcát. Az arca hideg volt a tenyeréhez képest. A lány lágyan tartotta ıt,
olyan lágyan, amennyire ı keményen markolta meztelen vállát. És látta a lassan megjelenı zavart a fiú
arcán, ahogy rájött, hogy a lány nem harcol ellene, vagy löki el magától távol.
Elena megvárta, amíg a zavar eltőnik a szemébıl, megrázó tekintete, egyre majdnem könyörgı
pillantássá vált. Tudta, hogy saját arca bátor volt, lágy és mégis erıteljes, ajka kissé szétnyílt. Most
mindketten gyorsan lélegeztek, együtt, ritmusosan. Elena érezte, amikor elkezdte rázni a remegés,
amikor Katherine emléke túl sokká vált ahhoz, hogy elviselje. Aztán nagyon óvatosan és
megfontoltan, magához húzta vicsorgó száját, lefelé az övéhez.
Megpróbált ellen neki. De a szelídsége erısebb volt, mint minden embertelen ereje. A lány becsukta a
szemét, és csak Stefan-ra gondolt, nem a rettenetes dolgokra, amit ma látott ma este, de Stefan-ra, aki
megsimogatta a haját, lágyan, mintha eltörhetne a kezében. Azt gondolta, megcsókolja a ragadozó
száját, amivel néhány perccel ezelıtt fenyegette ıt.
Érezte a változást, az átalakulást a szájában, ahogy engedett, tehetetlenül válaszolt neki, puha
csókokkal válaszolt a lány puha csókjaira. Érezte, hogy a borzongás átmegy Stefan testébe, a kemény
fogás a vállán lágy ölelésbe ment át. És tudta, a lány nyert.
- Soha nem bántanál engem. - suttogta a lány.
92
Olyan volt, mintha a csókok elnyomnának minden félelmet és pusztítást és magányt, ami bennük volt.
Elena érezte, ahogy a szenvedély átáramlik rajta, mint a nyári villám, és érezte Stefan szenvedélyének
visszhangját. De szinte mindent betöltött ijesztı szelídségének intenzitása. Nem volt szükség a
sietségre, vagy durvaságra, gondolta Elena, amint Stefan gyengéden vezette, hogy üljön le.
Fokozatosan egyre sürgetıbbé váltak a csókjai, és Elena érezte, hogy a nyári villám vibrálása egész
testét kitölti, a szíve erısen vert és a légzése akadozott. Furcsán puhának érezte magát és szédült,
becsukta a szemét, és fejét feladva hátra vetette.
Itt az idı, Stefan, gondolta. És nagyon finoman, magához húzta a száját, ezúttal a torkához. Érezte
ajkai leheletét a bırén, a lélegzetét melegnek és hidegnek érezte egyszerre. Aztán érzett egy éles
szúrást.
De a fájdalom szinte azonnal elhalványult. Felváltotta az öröm érzet, remegni kezdett tıle. Nagy édes
roham töltötte el, ami átfolyt belıle Stefan-hoz.
Végül azon kapta magát, hogy az arcába néz, egy arc, amellyel szemben végre nem volt akadály, nem
volt fal. A lány megjelenése, úgy érezte, elgyengíti.
- Bízol bennem? - suttogta. És amikor csak bólintott, fogva tartotta a szemét, és elért valamit közben
az ágy mell. Egy tır volt. A lány félelem nélkül tekintett rá, majd újra a fiú arcára szegezte tekintetét.
Nem nézett félre tıle, ahogy a fiú egy kis vágást ejtett saját, meztelen torkán. Elena tágra nyílt
szemmel nézte a vért, ami fényes volt, mint a magyal bogyók, de amikor azt sürgette, de amikor a fiú
ösztönözte, nem próbált meg ellen állni neki.
Késıbb a fiú hosszú ideig csak tartotta a lányt, míg kinn a tücskök ciripeltek. Végül megmoccant.
Szeretném, ha itt maradnál, - suttogta. - Szeretném, ha itt maradhatnál örökre. De nem lehet.
Tudom, - mondta a lány, szintén csendes. Szemük újra találkozott csendes magányukban. Annyi
mondanivalójuk volt, annyi ok, hogy együtt legyenek. - Holnap, - mondta. Ezután, vállára
támaszkodva, azt suttogta: - Bármi történjék, Stefan, ott leszek veled. Mondd, hogy elhiszed.
Fojtottan és tompán a lány hajába beszélt. - Ó, Elena, elhiszem. Bármi is történjen, együtt leszünk.
93

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 13. fejezet

13. fejezet

Elena felnőttek és a rendőrség gyűrűjében állt, egy menekülési esélyre várt. Tudta, hogy Matt időben figyelmeztetette Stefan-t – a fiú arca azt sugallta neki -, hogy de nem tudott elég közel kerülni hozzá, hogy beszéljen vele.
Végül, minden figyelem a test felé fordult, kiverekedte magát a tömegből, és Matt felé húzódott.
- Stefan rendben távozott. - mondta, és szemét a felnőttek csoportjára vetette. - De azt mondta nekem, hogy vigyázzak rád, és azt akarom, hogy maradj itt.
- Arra kért, hogy vigyázz rám? - riasztó gyanú villant át Elena agyán. Aztán, szinte suttogva, azt
mondta: Értem.
Egy pillanatig gondolkodott, majd óvatosan megszólalt. - Matt, el kell mennem, megmosni a kezem.
Bonnie miatt véres lettem. Várj itt, mindjárt visszajövök.
Matt elkezdett valamit mondani tiltakozásul, de ő már távolodott. A lány fölemelte véres kezét
magyarázatképp, ahogy elérte a lány öltöző ajtaját, és a tanár, aki most ott állt, átengedte. Egyszer csak az öltözőben volt, de a lány nem maradt soká, kilépett a távolabbi ajtón a sötét iskolába. És onnan, bele az éjszakába.
Tökfej! Gondolta Stefan, és megragadta a könyvespolcot és elhajította, és ezzel a tartalmát szanaszét repítette. Bolond! Vak, utálatos barom. Hogy lehetett ilyen hülye?
Találni egy helyet, ahol együtt lehet velük? Befogadják maguk közé? Számolnia kellett volna ezzel, hogy őrültség azt hinni, hogy ez lehetséges.
Felvette egyet a nehéz utazó ládák közül, és keresztül dobta a szobán, végül a túlsó falnak ütközött, összetörve egy ablakot. Hülye, hülye.
Ki van a nyomában? Mindenki. Matt is mondta. "Történt egy újabb támadást… Azt hiszik, te voltál.”
Nos, most az egyszer úgy nézett ki, hogy a barbár, kicsinyesen élő emberek félelme az ismeretlentől, most jogos volt.
Mi mással tudná megmagyarázni, a történteket? Úgy érezte, a gyengeség, a forgó, örvénylő zavar, aztán sötétség vette őt körül az este. Amikor felébredt, hallotta Matt hangját, amint azt mondja, hogy egy másik embert megtámadtak, bántalmaztak. Elvették, ezúttal nem csak a vérét, de az életét is. Mi lehet erre a magyarázat, ha nem ő, Stefan volt a gyilkos?
Egy gyilkos volt, ő volt. Gonosz. Egy lény született a sötétben, arra a sorsra kárhoztatva, hogy éljen és vadásszon, és ott rejtőızködjön örökre. Nos, miért gyilkol akkor? Miért nem követi az ösztönét? Mivel nem tud ezen változtatni, talán a kedvét is lelhetné benne. Szabadítsa rá a városra, mely gyűlölte őt, a gonoszságát, hogy vadásszanak rá, mint most is.
De először is… szomjas volt. Ereiben égett, mint a szárazság hálózata, forró drótok. Szüksége volt a táplálékra… hamarosan… most.
A panzió sötét volt. Elena kopogtatott az ajtón, de nem kapott választ. Dörgött és villámlott a feje
fölött.
Még mindig nem esett.
Miután a harmadszor kopogott, megpróbálta kinyitni az ajtót. Belül, a ház csendes volt, és koromsötét.
A maga módján érzékelte a lépcsőházat, és felment rajta.
A második emelet ugyanolyan sötét volt, és megbotlott, miközben megtalálta a szobában a lépcsőket a harmadik emeletre. Halvány fény mutatta a lépcső tetejét, és ő mászott feléje, úgy érezte, összenyomják a falak, amik körbezárták őt mindkét oldalról.
A fény a zárt ajtó alól érkezett. Elena megkocogtatta azt könnyen és gyorsan. – Stefan - suttogta a lány, aztán hangosabban hívta. - Stefan, én vagyok az.
Nem jött válasz. Megragadta a kilincset, és belökte az ajtót, belesett az egész szobába. – Stefan.
Egy üres szobához beszélt.
A szobában káosz uralkodott. Úgy nézett ki, mintha valami nagy szél támadt volna, és mindent
lerombolt, ami az útjába került. A ládák, amik a sarokban álltak, most groteszk szögben hevertek
szanaszét, a fedelek tátongva, nyitva voltak, és azok tartalma szétszórva a padlón volt. Az egyik ablak össze volt törve. Stefan minden tulajdona, az összes holmija, amit oly gondosan óvott, és úgy tűnt kincs, szétszóródtak, mint a szemét.
Rémület söpört végig Elenán. A düh, az erőszak, ebben a jelenetben, a pusztulás fájdalmasan
egyértelmű volt, és úgy érezte, szinte bele szédül. Valaki, akinek a múltja erőszakos, ezt mondta Tyler.
Engem nem érdekel-, gondolta, a harag hullámzott benn, elnyomva a félelmet. - Nem érdekel semmi, Stefan; én látni akarlak. De hol vagy?
A plafonon nyitva volt egy csapóajtó, és hideg levegő áramlott be rajta. Ó, gondolta Elena, és hirtelen dermesztő félelmet érzett. Ez a tető olyan magas volt…
Soha nem mászott még létrán az özvegysétány előtt, s a hosszú szoknya megnehezítette. Lassan
átmászott a csapóajtón, a tetőre térdelve, majd felállt. Látott egy sötét alakot a sarokban, és ő gyorsan afelé indult.
- Stefan, el kellett jönnöm, … - kezdte, de hamar elhallgatott, mert egy villám az égen világította az alakot a sarokban, amint hátraperdült. Olyan volt, mintha minden rossz előérzet, félelem és rémálom, amit a lány valaha is átélt, egyszerre valóra vált. Azon túl csak sikítás volt, semmi más.
Ó, Istenem… nem. Az agya nem volt hajlandó megérteni, amit a szeme lát. Nem. Nem. Nem akart ezt látni, nem akarta elhinni…
De nem tudott ezen segíteni. Még ha be tudta volna csukni a szemét, akkor is a jelenet minden részlete belevésődött memóriájába. Mintha a villám bele égette volna az agyába örökké.
Stefan. Stefan karcsú és elegáns alakja, a rendes ruhái, a fekete bőrkabát gallérja bukkant fel. Stefan, a sötét haja, mintha egy lenne a háta mögött kavargó viharfelhők közül. Stefant körbefogta a felvillanó fény, félig feléje fordult, teste torz bestiális, támadó pózban, dühödt, állati viccsorral az arcán.
És vér. Arrogáns, érzékeny, érzéki szája maszatos volt a vértől. Megmutatta éles fehérségét szemben a vörössel, kísérteties, sápadt bőrét, és csupasz fogait. A kezében volt egy galamb ernyedt teste, szétterített szárnyakkal, fehér, mint a fogai. A másik a földön feküdt eldobva a lába előtt, mint egy gyűrött zsebkendő.
- Ó, Istenem, nem… - suttogta Elena. Így folytatta, suttogva hátrált, alig tudatában annak, hogy mit csinál. Az agya egyszerűen nem tudott megbirkózni ezzel a borzalommal, gondolatait vadul cikáztak a pánik felé, mint az egerek, próbáltak menekülni a ketrecből. Ezt nem hiszem el, azt nem hiszem. A teste tele volt elviselhetetlen feszültséggel, szíve majd meg szakadt, a feje forgott.
- Ó, Istenem, nem…
- Elena! - Rettenetesebb volt ez, mint bármi más, látni Stefan-t, ahogy kinéz, az állati arc, a vicsorgás, a pillantása megváltozott, sokk és kétségbeesés. - Elena, kérlek. Kérlek, ne…
- Ó, Istenem, ne! - A sikolyok megpróbáltak utat törni a torkán. A lány botladozva távolodott, ahogy tett egy lépést felé. - Nem!
- Elena, kérlek - légy óvatos-. - Ez szörnyű dolog, a dolog Stefan arcával, jött utána, zöld szeme égette.
Hátra vetette magát, ahogy még egy lépést tett felé a fiú, kinyújtotta a kezét. Hosszú, keskeny ujjú keze volt, mellyel megsimogatta a haját, olyan szelíden…
- Ne érj hozzám! - kiáltotta. És aztán sikított, ahogy hátával elérte a vaskorlátot az özvegysétányon. Ez vasból volt, közel egy, másfél évszázados volt, és helyenként szinte teljesen rozsdás. Elena pánikba esett, a tömege már túl sok volt a vasnak, és érezte, hogy enged. Hallotta a fémből és a fából a szakadás hangját, keveredve a saját visításával. És mögötte semmi volt, semmi, amit megragadhatna, és zuhant.
Abban a pillanatban meglátta a forrongó lila felhőket, s mellette a sötét ház nagy részét. Úgy tűnt, elég ideje volt, hogy tisztán lásson, és érezze a végtelen rémületet, ahogy felsikoltott, és zuhant, és zuhant.
De a szörnyű, megrázó hatás nem jött. Egyszer csak egy kar ölelte körül, biztosítva őt a semmiben.
Volt egy tompa puffanás, és a kar megfeszült, a tömeg vele szemben elnyelte az ütközést. Aztán
minden elcsendesedett.
Fogta magát, mozdulatlanul a karok gyűrűjében, és megpróbált tájékozódni. Próbált elhinni egy
hihetetlen dolog. Leesett egy három emelet magas tetőről, és mégis életben volt. Ott állt a kert mögött a panzió, a tökéletes csendet megtörve dörgött az ég, a lehullott levelek a földön, ahol az ő törött testének kellene lennie.
Lassan, felemelte a tekintetét annak az arcára, aki fogta. Stefan.
Túl sok félelem volt, túl sok csapás ma estére. A lány már nem tudott reagálni. A lány csak bámult föl rá egyfajta csodálattal.
Szomorúság volt a szemében. Azok a szemek, amik égtek, mint a zöld jég, most sötétek és üresek
voltak, reménytelenek.
Ugyanaz a nézés, amit a lány látott az első éjszakán a szobájában, csak most még rosszabb volt. Mert most az öngyűlölet keveredett a bánattal, és keserő elítélés. A lány nem tudta elviselni.
- Stefan. - suttogta a lány, és megérezte a szomorúságot a saját lelkében. A lány még mindig látta a vörös árnyalatot az ajkán, de most felébredt benne a sajnálat, az ösztönös rémület mellett. Amiért így egyedül, annyira idegen, és egyedül…
- Ó, Stefan. - suttogta a lány.
Semmi válasz nem volt e sivár, elveszett szemekben. – Gyere. - mondta csendesen, és vitte vissza a ház felé.
Stefan érezte, hogy megrohanja a szégyen, mert felértek a harmadik emeletre, és káosz volt a
szobájában. Elena az, az összes ember közül, akinek ezt látnia kell, ez elviselhetetlen. De aztán, talán úgy is illik, hogy lássa, hogy milyen volt ő valójában, mire képes.
A lány lassan, kábultan az ágyhoz ment, és leült. Aztán felnézett rá, a szeme találkozott az övével. - Mondd csak. – ez volt minden, amit mondott.
A fiú felnevetett, humor nélkül, és látta, hogy a lány hátrál. Ettől még jobban utálta magát. - Mit kell tudnod? - mondta. Rátette a lábát az egyik felborult láda fedelére, és szembefordult vele szinte dacosan, jelezve a szobára, ezzel a mozdulattal. - Ki tette ezt? Én tettem.
- Te erős vagy. - mondta, egy felborult ládára nézett. Majd a szemét felemelte az égre, mintha eszébe jutott, hogy mi történt a tetőn. - És gyors.
- Erősebb, mint egy ember. - mondta, szándékos hangsúlyt helyezve az utolsó szóra. Miért nem retteg most a lány tőle, miért nem néz rá az utálattal, mikor látta mire képes? Nem érdekelte már többé, mit gondol a lány. – És a reflexeim is gyorsabbak, és én rugalmasabb is vagyok. Annak kell lennem. Én vagyok a vadász. - mondta durván.
Valami a lány tekintetében emlékeztette rá, hogy valamiben félbeszakította őt. Ő megtörölte a száját a kezével, aztán gyorsan felvett egy pohár vizet, ami sértetlenül állt az éjjeliszekrényen. Magán érezte a lány tekintetét. Ivott, és újra megtörölte a száját. Oh, még mindig érdekelte, mit gondolt, rendben.
- Tudsz még enni és inni… más dolgokat is, - mondta.
- Nem kell, - mondta csendesen, és érezte, hogy fáradt és levert. - Nekem nem kell semmi mást. – Hirtelen felélénkült körülötte és érezte, hogy a heves intenzitása növekszik benne. - Azt mondtad, gyors voltam,- de ez az, amit én nem vagyok. Hallottad már a mondást: „a gyors és a halott”, Elena? A gyors élőt jelent, olyan valakit jelent, akinek van élete. Én vagyok a másik fele.
Látta, hogy a lány reszket. De a hangja nyugodt volt, és a szeme soha nem hagyta el. - Mondd csak, - mondta újra. - Stefan, jogom van tudni.
Felismerte ezeket, a szavakat. És olyan igaz voltak, mint amikor először mondta. - Igen, azt hiszem, igazad van. - mondta, a hangja fáradt volt, és kemény. Nézte a törött ablakot néhány szívdobbanásnyi ideig, majd visszanézett rá, és határozottan mondta. - A tizenötödik században végén születtem. Elhiszed ezt?
A lány ránézett a tárgyakra, amik szanaszét hevertek a földön, mert dühében szétdobálta őket.
Az arany forint, az achát kupa, a tőr. - Igen, - mondta halkan. - Igen, elhiszem.
- És mit akarsz tudni? Hogyan lettem az, ami vagyok? - Amikor a lány bólintott, újra az ablak felé fordult.
Hogyan tudná elmondani neki? Ő, aki mindig kerülte a kérdéseket, olyan hosszú ideje, aki ilyen
szakértőjévé vált a rejtőzködésnek és a csalásnak.
Itt csak egy út van, és az az volt, hogy elmondja az abszolút igazságot, nem rejtve el semmit. Hogy feltárjon előtte mindent, amit még soha nem mondott el más léleknek.
És meg akarta tenni. Annak ellenére, hogy tudta, hogy a lány a végén elfordul tőle, az igaz valóját
kellett megmutatnia Elena-nak.
És így bámult ki a sötétbe az ablakon, ahol a cikázó kék villámok néha megvilágították az eget,
elkezdte.
Szenvtelenül beszélt, érzelmek nélkül, gondosan megválogatva a szavait. Azt mondta neki az apja, hogy ő egy szilárd reneszánsz ember, és az ő világa Firenze és saját vidéki birtoka. Mesélt a
tanulmányairól és az ambícióiról.
És a bátyjáról, aki annyira más volt, mint ő, és a közöttük lévő rossz kapcsolatról.
- Nem tudom, hogy mikor kezdett el Damon utálni engem. - mondta. - Ez mindig így volt, amióta az eszemet tudom. Talán azért, mert az anyám sohasem épült már fel igazán a születésem után. Néhány évvel később meghalt. Damon nagyon szerette, és mindig is az volt az érzésem, hogy engem hibáztat.
- Elhallgatott, és nagyot nyelt. - És aztán, később, volt egy lány.
- A Lány, akire nagyon hasonlítok? - kérdezte Elena halkan. Stefan bólintott. – A Lány, - folytatta Elena tétován, - aki a gyűrűt adta neked?
Lenézett az ezüst gyűrűre az ujján, majd találkozott a tekintetük. Aztán lassan kihúzta az inge alatt, láncon hordott gyűrűt, és megnézte.
- Igen. Ez volt az a gyűrű. - mondta. - Csak egy ilyen talizmánféle, nélküle meghalunk a napfényben, mintha a tűzben égnénk.
- Olyan volt… mint te?
- Ő tett azzá, ami vagyok. – Akadozva mesélt Katherine-ről, a szépségéről, a finomságáról, az iránta érzett szerelméről. És Damon szerelméről.
- Ő túl finom volt, tele túl sok szeretettel, - mondta végül fájdalmasan. – Ő ezt megadta mindenkinek, köztük a bátyámnak is. De végül azt mondtam neki, hogy választania kell kettőnk közül… És ekkor jött el hozzám.
Az éjszaka emléke, az az édes, rettenetes éjszaka, elsöprő erővel tört rá. A lány eljött hozzá. És ő
olyan boldog volt, tele félelemmel és örömmel. Próbálta elmondani azt Elena-nak, kereste a szavakat.
Azon az éjszakán annyira boldog volt, és még másnap reggel is, mikor felébredt, és a lány elment, ő volt a legboldogabb az egész világon…
Már szinte csak olyan volt, mint egy álom, de a két kis seb a nyakán igazi volt. Meglepve tapasztalta, hogy, hogy nem fáj, és úgy látszott, hogy részben már begyógyult. Elrejtette az ingje magas nyaka.
A lány vére égett most ereiben, gondolta, és e szavakra a szíve őrült tempóba kezdett verni. A lány adott neki erőt, őt választotta.
Még Damon-ra is rámosolygott, amikor találkoztak a kijelölt helyre, azon az estén. Damon nem volt egész nap odahaza, de a ragyogóan parkosított kertbe éppen időben jelent meg, és ott állt, nekidőlve egy fának, a mandzsettáját igazgatva. Katherine késett.
- Talán fáradt, - mondta Stefan, figyelte a dinnye színű ég elhalványodik és mélykék lesz. Igyekezett tartani a félénk pedánsságot a hangjában. - Talán több pihenésre van szüksége, mint máskor.
Damon élesen nézett rá, sötét szeme átható volt fekete haja mögött. - Talán, - mondta megemelt
hanggal, mintha folytatni akarta volna tovább.
De aztán hallott egy könnyű lépést az úton, és Katherine megjelent a sövények között. Fehér ruhát viselt, s olyan szép volt, mint egy angyal.
Mindkettőjükre rámosolygott. Stefan udvariasan mosolygott a titkukról csak a szemével beszélt. Aztán várt.
- Azt kérded, hogy ki a választottam, - mondta, először rá nézett, majd a testvérére. - És most eljött az óra, amikor meg kell neveznem, és én megmondom, kit választottam.
A lány felemelte kis kezét, az egyiken egy gyűrű volt, Stefan a követ nézte, és ráébredt, hogy
ugyanolyan mélykék volt, mint az esti égbolton. Olyan volt, mintha Katherine mindig magánál tartott volna egy darabot az éjszakából.
- Mindkettőtök látta ezt a gyűrűt, - mondta csendesen. - És tudja, hogy e nélkül meghalnék. Nem könnyű ilyen talizmánokat csinálni, de szerencsére a nevelőnőm ügyes. És sok ezüst van Firenzében.
Stefan hallgatta, de nem értette, de amikor a lány felé fordult, rámosolygott, bátorítóan.
- És így - mondta, közben a szemébe nézett. - Van egy ajándékom a számodra. Elvette a kezét,
megmutatva valamit, amit benne szorongatott. Úgy nézett ki, mint a lány gyűrűje, de ez nagyobb és nehezebb volt, és ezüst helyett aranyból volt megmunkálva.
- Még nem szükséges ahhoz, hogy szembenézz a nappal, - mondta halkan, mosolyogva. - De
hamarosan az lesz.
Büszkeség és elragadtatás elnémította. Kinyújtotta felé a kezét, hogy megcsókolja, szerette volna a karjaiba fogni, itt Damon előtt. De Katherine elfordult tőle.
- És te, - mondta, Stefan kihallotta a melegséget és a szeretet, Katherine hangjából, a testvére iránt. – a számodra is. Szükséged lesz rá hamarosan neked is.
Stefan szeme is áruló volt. Azt mutatta neki, ami lehetetlen volt, ami nem lehetséges. Damon kezébe helyezte Katherine a gyűrűt, ami olyan volt, mint az övé.
Csend következett, abszolút csend, mint a világ vége után.
- Katherine - Stefan alig tudta kipréselni magából a szavakat. - Hogy tudtad odaadni neki? Azután, amit megosztottunk…
- Amit megosztott veled? - ez Damon hangja volt, mint egy ostort lett volna, s dühe Stefan-on csattant volna. - Tegnap este odajött hozzám. A választás már megtörtént. - és Damon lehúzta a magas gallérját, megmutatva ezzel két apró sebet a torkán. Stefan nézte őket, harcolt az émelygés ellen.
Ugyanolyanok voltak, mint a saját sebei.
Megrázta a fejét mélységes zavarában. - De, Katherine… ez nem álom volt. Eljöttél hozzám…
- Elmentem mind a kettőtökhöz. - Katherine hangja nyugodt volt, és elégedett, és a szeme derűs.
Rámosolygott Damon-ra, majd Stefan-ra. - Ez legyengítette, de én annyira boldog voltam. Hát nem érted? – folytatta, döbbenten bámult rá, miközben beszélt. - Ez az én választásom! Szeretlek benneteket, és nem fogok választani közületek. Most mind a hárman együtt leszünk, boldogan.
- Boldog - Stefan elfojtotta a végét.
- Igen, boldog! Mi hárman leszünk, vidám társak, örökre. - Hangja megemelkedett, és sugárzó
gyermeki fény csillogott a szemében. - Mi mindig együtt leszünk, soha nem leszünk betegek, soha nem öregszünk meg, az idők végezetéig! Ez az én választásom.
- Boldog… vele? - Damon hangja remegett a dühtől, és Stefan látta, hogy általában nyugodt testvére, fehér volt dühében. - Ezzel a fiúval, aki köztünk állt, ez a fecsegő példaképe az erénynek? Most is alig bírom a látványát. Azt kívánom Istentől, hogy soha ne lássam újra, soha se halljam a hangját újra!
- És én is ugyanezt kívánom, testvér, - morgott Stefan, a szívét megszakadt a mellkasában. Ez volt Damon hibája, Damon megmérgezte Katherine agyát, így már nem tudta, mit csinál. - És az biztos, hogy azt mindig szem előtt fogom tartani. - tette hozzá dühösen.
Damon nem hazudtolta meg magát. - Akkor rántsd elő a kardod, persze ha megtalálod, - sziszegte vissza, szeme fekete fenyegetés volt.
- Damon, Stefan, kérlek! Kérlek, ne! - kiáltott fel Katherine, közéjük vetette magát, és megfogta
Stefan karját. Úgy nézett az egyikről a másikra, kék szeme szélesre tágult, fényes volt a visszafojtott könnyektől. - Gondoljatok csak arra, amit mondok. Testvérek vagytok.
- Nem én tehetek róla. - reszelt Damon a szavakat, mint egy átkot.
- De békélhetnél meg? Számomra Damon… Stefan? Kérlek.
Stefan részéről eleget akart tenni Katherine-nak, látta kétségbeesett tekintetét, és a könnyeit. De a sérült büszkesége és a féltékenysége túl erős volt, és tudta, az arca olyan kemény és merev, mint Damoné.
- Nem, - mondta. - Nem tudjuk. Meg kell válnod az egyikünktől, Katherine. Soha nem
fogok osztozkodni vele.
Katherine keze elengedte a karját, és a könnyek záporoztak a szeméből, nagy cseppeket fröcskölve rá, a fehér ruhában. A lány lélegzete elakadt, fájdalmasan felzokogott. Aztán, még mindig sírva, felkapta szoknyáját és futásnak eredt.
- És akkor Damon elvette a gyűrűt, amit adott neki, és felvette azt, - mondta Stefan, hangja rekedt volt a megerőltetéstől és az érzelemtıl. - És azt mondta nekem: Szükségem lesz még rá, testvér. - És aztán elment.
Megfordult, pislogott, mintha erős fényről jött volna a sötétbe, és nézte Elena-t.
Az ágyon ült mozdulatlanul, és őt nézte azokkal a szemekkel, amelyek annyira hasonlítottak
Katherine-re. Különösen most, amikor tele volt bánattal és félelemmel. De Elena nem futott. Beszélt hozzá.
- És… mi történt azután?
Stefan keze erőszakosan, reflexszerűen ökölbe szorult, s elszakadt az ablaktól. Nem olyan emlék. Nem tudta elviselni, hogy emlékezzen rá, még kevésbé megpróbálni beszélni róla. Hogy tehette ezt?
Hogyan tudná Elena-t a sötétségbe vinni és megmutatni neki azokat a szörnyű dolgokat, amik ott leselkednek?
- Nem, - mondta. - Nem tudok. Nem tudok.
- El kell mondanod. - mondta halkan. - Stefan, ez a történet vége, nem igaz? Ez az, ami a falak mögött van, ez az, amitől félsz, hogy láthatom. De ez kell, hadd nézzem meg. Ó, Stefan, most már nincs, vissza út.
Érezte, hogy a rémület megérinti, a tátongó gödröt látott, olyan tisztán, annyira jól, az a nap, régen.
A nap, mikor minden véget ért, amikor minden elkezdődött.
Érezte, hogy megfogja a kezét, és látta, hogy Elena ujjaival körbe zárja, meleget adva neki, erőt adva neki. A szemét rá vetette. - Mondd el nekem.
- Azt akarod tudni, mi történt ezután, mi lett Katherine-nel? - suttogta. A lány bólintott, szeme szinte vak volt, de még mindig figyelt. - Akkor elmondom neked. Meghalt a következő napon. Damon, a testvérem és én, mi megöltük.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 12. fejezet

12. fejezet

Elena lassan forgott, a teljes hosszúságú tükör előtt Judith szobájában. Margaret ült a nagy baldachinos ágy lábánál, kék szeme nagy és ünnepélyes csodálattal volt tele.
- Bárcsak lenne egy ruhám, mint ez, „Csokit vagy csalok!”-hoz. - mondta.
- Nekem legjobban egy fehér kis macskaként tetszenél. - mondta Elena, egy csókot nyomott Margaret fehér bársony fejpánttal elcsatolt hajára. Azután nagynénjének, aki ott állt az ajtóban tűt és cérnát tartva. – Tökéletes. - mondta melegen. - Nem kell módosítani rajta.
A lány a tükörben, mintha Elena egyik olasz reneszánszos könyvéből lépett volna ki. Nyakát és
meztelen vállát is a megmutatta, a feszes jég-kék ruhában, valamint apró derekát. A hosszú, teljes ujja úgy volt kialakítva, hogy a fehér selyme ing látszott alatta, és a széles, lendületes szoknya súrolta a padlót maga körül. Ez egy szép ruha, és a sápadt világoskék színe kiemelte Elena sötétebb kék szemét.
Ahogy elfordult, Elena tekintete a régimódi ingaórára esett az öltözőszekrény fölött. - Ó, nem,
majdnem hét. Stefan itt lehet bármelyik pillanatban.
- Ez az ő kocsija. - mondta Judith miközben kinézett az ablakon. - Én lemegyek, és beengedem!
- Rendben van. - mondta Elena röviden. - Találkoznák vele én magam. Isten veled, érezd jól magad a „Csokit vagy csalok”-on! - Majd lesietett a lépcsőn.
Itt jön, gondolta. Ahogy nyúlt a kilincs felé, arra a majdnem két hónappal ezelőtti napra emlékeztette, amikor a lány közvetlenül Stefan útjába lépett, az európai történelem osztályban. Ő is ugyanezt érezte: várakozás, izgalom és feszültség.
Remélem, az derül ki, hogy ez jobb terv, mint az volt, gondolta. Az utolsó másfél héten, a lány minden reményét ehhez a pillanathoz fűzte, ehhez az éjszakához. Ha ő és Stefan nem jönnek össze ma este, akkor nem is fognak.
Az ajtó kinyílt, és a lány hátralépett, a szemével lenézett, szinte félénken, attól tartva, hogy mit lát Stefan arcán.
De amikor meghallotta, az élesen vett légzést, gyorsan felnézett, és érezte, hogy szíve kihűl.
Csak bámult rá csodálkozva, igen. De ez nem az öröm volt, a lány azt látta a szemében, amit az első éjszaka a szobájában. Ez is valami közelebbi volt a sokkhoz.
- Nem tetszik neked. - suttogta rémülten, csípő érzéssel a szemében.
A fiú gyorsan magához tért, mint mindig, pislogott, és megrázta a fejét. - Nem, nem, ez nagyon szép. Gyönyörű vagy!
„Akkor miért állsz ott, és nézel, mintha szellemet láttál volna? - Gondolta. - Miért nem ölelsz meg, csókolsz meg, vagy valami!”
- Csodásan nézel ki. - mondta csendesen. És ez igaz is volt, a fiú jól mutatott a szmokingban és a
köpenyben, amit ő fölvett. A lány meglepődött, hogy a fiú egyetértett vele, de amikor a lány
szóvá tett a gondolatát, úgy tűnt szórakozott, mint máskor. Csak most, elegánsan nézett ki, és
kényelmesen, mintha a ruhája olyan természetes lenne, mint a szokásos farmer.
- Jobb lesz, ha megyünk. - mondta, egyformán nyugodtan és komolyan.
Elena bólintott, és elment vele az autóhoz, de a szíve már nem csak hideg volt, hanem jéghideg. Ő messzebb volt tőle, mint valaha, s fogalma sem volt, hogyan jut vissza.
Mennydörgés morgott fölötte, ahogy elhajtott a középiskolába, és Elena nézett ki a kocsiból ablakon, tompa rémülettel. A vastag felhőtakaró volt és sötét, bár valójában még nem kezdett el esni. A levegő töltve volt, elektromosnak érezte magát, és a komor lila villámlás az égnek lidérces
megjelenést adott. Ez volt a tökéletes légkör az este előtt, fenyegető és túlvilági, de csak akkor ébredt rá Elena, hogy retteg. Ami az éjjel Bonnie-nál történt, a lány elvesztette az ítélő képességét, kísérteties és hátborzongató volt.
Naplójával ez még soha nem fordult elő, bár átkutatták Bonnie házát a pincétől a padlásig. Még
mindig nem tudta elhinni, hogy valóban eltűnt, és azt elképzelni, hogy egy idegen olvassa a
legféltettebb titkait, gondolatait, benne a valódi érzelmeivel. Mert, persze, hogy ellopták, milyen más magyarázat lett volna? Az ajtók közül egy nyitva volt este a McCullough házban, valaki ott belépett, és elvitte. Meg akarta ölni, aki tette.
Egy sötét szem látványa jelent meg előtte. Az a fiú, az a fiú, akinek majdnem engedett Bonnie
házában, az a fiú, aki elérte, hogy elfelejtse Stefan-t. Ő volt az?
A lány felriadt, mivel ő díszítette fel az iskolát, ezért kényszeríttette magát, hogy mosolyogjon,
miközben mentek át a termeken. A tornateremben teljes káosz. Azóta, mióta Elena távozott, minden megváltozott. Akkor, a hely már tele volt idősebbekkel: Diák Tanács tagjaival, a foci játékosokkal, a Key Club tagjai, mind az utolsó simításokat végezték a kellékkel és díszletekkel. Most már tele volt a terem idegenekkel, a legtöbbjük még csak nem is volt emberi.
Több zombi megfordult és Elena felé jött, vigyorgó koponyájukon látható volt a rothadó hús az arcuk.
Egy groteszk torz púpos hulla sántikált felé, fakó fehér bőrrel és beesett szemmel. Másik irányból jött egy vérfarkas, a vicsorgó pofáját vér borította, és egy sötét és drámai boszorkány.
Elena meghökkenve rájött, hogy nem ismeri fel ezeket, az alakokat a jelmezükben. Aztán körül állták, csodálva a jég-kék ruháját, és elmondták, hogy már is probléma adódott. Elena intett nekik, csendesen, felé fordult a boszorkány, akinek hosszú, sötét haja leomlott a hátán, és egy testhezálló fekete ruhát viselt.
- Mi az, Meredith? - kérdezte.
- Lyman edző beteg. - válaszolta Meredith komoran. - Ha nincs más, akkor Tanner helyettesítheti.
- Mr. Tanner? - Elena elszörnyedt.
- Igen, és már baj van vele. Szegény Bonnie éppen ott van vele. Neked is oda kellene menned.
Elena sóhajtott, és bólintott, aztán elindult a kanyargós úton a Kísértet Ház túrán. Ahogy áthaladt a szörnyű Kínzó Kamrán és a kísérteties Slasher szobában, azt gondolta, hogy már-már túlságosan is élethűre építették.
Ez a hely még akkor is, a fényben is nyugtalanító volt.
A Druida Szoba közel volt a kijárathoz. Egy karton Stonehenge is épült ott. De a csinos kis druida
papnő, aki a meglehetősen realisztikus kinézető monolitok között állt, fehér köpenyt viselt és egy
tölgyfa levél koszorút, úgy nézett ki, mindjárt sírva fakad.
- De magának véresnek kell lennie. - a lány könyörögve mondta. - Ez része a jelenetnek, maga az
áldozat.
- Ezeket, a nevetséges ruhákat viselni is elég rossz. - mondta Tanner röviden. - Senki sem szólt nekem, hogy teljesen össze leszek kenve.
- Nem igazán lesz magán szirup. - mondta Bonnie. - Ez épp csak a köntösön és az oltáron van. Maga az áldozat. - ismételte, mintha valahogy ez meggyőzné őt.
- Ami azt illeti, az egész díszlet pontossága nagyon gyanús - mondta Mr. Tanner undorral. - A
közhiedelemmel ellentétben, nem a druidák építették Stonehenge-t, egy bronzkori kultúra építette…
Elena lépett előre. - Mr. Tanner, valójában nem ez a lényeg.
- Nem, nem az lenne nektek. - mondta. - És éppen ezért gyenge Ön és neurotikus barátja egyaránt történelemből.
- Ez szükségtelen. - mondta egy hang, és Elena gyorsan elnézett a válla fölött, Stefan volt az.
- Mister Salvatore. - mondta Tanner, a szavakat úgy ejtette ki, mintha azt jelentette volna, most már teljes lett a napom. - Azt hiszem, van néhány új bölcs gondolatod, amit elmondasz. Vagy adni fogsz nekem egy fekete szemet? - Pillantása keresztül siklott Stefan-on, aki ott állt, akaratlanul elegáns, tökéletesen szabott szmokingban, és Elena érezte, hogy hirtelen sokkot kap a látványtól.
Tanner nem igazán idősebb sokkal, mint mi vagyunk, gondolta. De öregnek néz ki, mert haja vékony és gyér volt, de fogadni mernék, huszonéves korában van. Aztán valamilyen oknál fogva, eszébe jutott, hogyan nézett volna ki Tanner a Hazatérésen, az ő olcsó és fényes ruhájában, ami nem passzolt rá.
Fogadni mernék, hogy soha nem is volt saját hazatérése, gondolta. És az első alkalommal érzett valami együttérzést iránta.
Stefan talán érezte is ezt, mert bár odalépett egészen a kis emberhez, szemtől-szembe állt vele, de a hangja nyugodt volt. – Nem. Én nem. Azt hiszem, ezt az egész dolgot kezdjük túlságosan felfújni.
Miért nem… - Elena nem hallotta a többi, de beszélt halkan és megnyugtató hangon, és Mr. Tanner valóban úgy tűnt meghallgatja. A lány visszanézett az összegyőlt tömegre, a háta mögött volt: négy vagy öt vámpír, egy vérfarkas, egy gorilla, és egy púpos.
- Rendben, minden a tervek szerint lesz. - mondta, és feloldódik. Stefan ügyelt a dolgokra, bár nem volt biztos benne, hogyan, mivel tudta elintézni, csak a fejét látta hátulról.
A fejét hátulról… Egy pillanat, egy kép villant fel előtte, az első nap az iskolában. Stefan, ahogy állt az irodában és Mrs. Clarke-kel beszélt, a titkárral, és milyen furcsán viselkedett Mrs. Clarke. Persze elég volt Elena-nak rá néznie most Mr. Tanner-re ugyanúgy kissé kábult kifejezéssel nézett. Elena érezte, lassan lüktetni kezd benne a nyugtalanság.
- Gyere! - mondta Bonnie. - Menjünk előre!
Elsiettek az UFO leszálló Hely és az Élő halott szoba mellett, át a partíciók között, kiértek az első
szobába, ahol a látogatók belépnek, és egy vérfarkas köszönti őket. A vérfarkas levette a fejét, és egy pár múmiával és egy egyiptomi hercegnővel beszélt.
Elena-nak el kellett ismernie, hogy Caroline jól nézett ki, mint Cleopatra: a vonalai és a lebarnult bőre tökéletesen látható volt a puszta vászon köpenyen keresztül. Matt-et, a vérfarkast, aligha lehet hibáztatni, amiért szemével Caroline arcát figyelte.
- Mi a helyzet? - mondta Elena erőltetett könnyedséggel.
Matt lassan a lány és Bonnie felé fordult. Elena alig látta a fiút a Hazatérés éjszakája óta, és tudta,
hogy Stefan-nal is eltávolodtak egymástól. Miatta. És, bár Matt-et aligha lehet okolni emiatt, ezért nem tudta megmondani, hogy ez mennyire fájt Stefan-nak.
- Minden rendben- - mondta Matt kényelmetlenül.
- Ha Stefan végzett Tanner-rel, azt hiszem, ide küldöm. - mondta Elena. – Segíthet az embereket bekísérni! Matt közömbösen megrándította egyik vállát. Aztán azt mondta:- Befejezte Tanner-rel?
Elena meglepetten nézett rá. Megesküdött volna, hogy egy perce a druida szobában látta őt.
Magyarázta a lány.
Kinn megint mennydörgés morajlott, és a nyitott ajtón keresztül Elena látta a villámokat az éjszakai égbolton. Néhány másodperccel később volt egy másik, hangosabb mennydörgés.
- Remélem, hogy nem fog esni. - Bonnie mondta.
- Igen. - mondta Caroline, aki eddig némán állt, míg Elena Matt-tal beszélt. - Nagy kár lenne, ha senki sem jönne el.
Elena élesen ránézett, és látta, Caroline nyílt gyűlöletét keskeny, macska szemében.
- Caroline - mondta ösztönösen - nézd. Abba hagynád, ha megkérhetlek? Nem feledkezhetünk meg arról, ami történt, és kezdhetnénk újra?
A homlokán lévő kobra fejdísz alatt Caroline szemei kitágultak azután összeszűkültek. A száját
legörbítette, és közellépett Elenához.
- Soha nem fogom elfelejteni. - mondta, aztán megfordult és elment.
Csönd volt. Bonnie és Matt a padlót bámulta. Elena kilépett az ajtón és érezte a hideg levegőt az arcán.
Kinn a téren látta, a tölgyfák hullámzó ágain túl, megint nem tudta legyőzni azt a különös érzést, rossz ómen. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta keservesen. A ma éjszaka, az az éjszaka, mikor ez történik. De mi volt az az "ez", fogalma sem volt.
Egy hang hallatszott ki az átalakított tornateremből. - Rendben, akkor maradjon üresen egy sor a parkolóban. Csökkentsd a fényeket, Ed! - Hirtelen sötétség ereszkedett le, és a levegő tele volt
nyögésekkel és a mániákus nevetéssel, mintha egy hangoló zenekar lenne. Elena felsóhajtott, és
megfordult.
Jobb, ha felkészülünk a terelés elindítására. - mondta Bonnie-nak csendesen. Bonnie bólintott, és
eltűnt a sötétben. Matt már fölvette a farkasember fejét, és bekapcsolta a magnót, hozzáadva ezzel a hátborzongató zenét a hangzavarhoz.
Stefan jött a saroknál, a haja és ruhája beleolvadt a sötétségbe. Csak a fehér inge mutatta meg
világosan. - Tanerr-rel minden jól ment. - mondta. Van valami más, amiben tudok segíteni?
- Nos, dolgozhatsz itt is Matt-al, kísérheted az embereket… - Elena hangja elhalkult. Matt a magnó fölé hajolt, aprólékosan állítgatta a hangerőt, de nem nézett fel. Elena Stefan-ra nézett, és látta, hogy az arca feszes volt és üres. - Vagy mehetnél a fiúöltözőbe, és gondoskodni a kávéról és a személyzet egyéb dolgairól. - fejezte be fáradtan.
- Elmegyek az öltözőbe. - mondta. Ahogy elfordult, látta, kissé akadozó lépteit.
- Stefan? Jól vagy?
- Rendben vagyok. - mondta, visszanyerve az egyensúlyát. - Egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész.
- A lány utána nézett, mellkasát minden percben nehezebbnek érezte.
Matt felé fordult, ami azt jelentette, hogy valamit mondani akart neki, de abban a pillanatban a
látogatók sora elérte az ajtót.
- Indul a műsor. - mondta, és leguggolt az árnyékba.
Elena szobáról szobára ment, a hibaelhárítás miatt. Évekkel ezelőtt is élvezte ezt, az éjszaka
legnagyobb részét, figyelte a borzalmas jelenetek alatti történéseket, és a látogatók finom rettegését, de ma este más érzése volt, félelem és a feszültség volt minden gondolata mögött. A ma éjszaka, az az éjszaka, gondolta újra, és úgy érezte, mintha a mellkasa jéggé vált volna.
A Zord Kaszás - vagy legalábbis ez volt állítólag a csuklyás alak, fekete ruhában – haladt el mellette, azon kapta magát, hogy szórakozottan vissza akar emlékezni, hogy látta-e már bármelyik Halloween party-n. Volt valami ismerős abban, ahogy az alak megmozdult.
Bonnie zaklatott mosolyt váltott a magas, karcsú boszorkánnyal, aki irányította a forgalmat a Pók Teremben.
Több magas fiatal fiú lecsapott a lelógó gumi pókokra és kiabáltak, ezzel kellemetlen helyzetbe hozva magukat. Bonnie átlökdöste őket a Druida Terembe.
Itt a stroboszkóp álomszerűvé tette a jelenetet. Bonnie kegyetlen diadalt érzett, amikor látta Mr.
Tanner-t elnyúlva az oltárkövön, a fehér köpenyén erősen festett a vér, a szeme a mennyezetre meredt.
- Cool! - kiáltotta az egyik fiú, versenyezve futottak fel az oltárhoz. Bonnie állt, és vigyorgott, várva, hogy a Véres Áldozat felemelkedik, és pánik uralkodik el a srácok között.
De Mr. Tanner nem mozdult, még akkor sem, amikor az egyik fiú a kezével belemártotta a
vértócsában az áldozat fejét.
Ez furcsa, gondolta Bonnie, felfelé szaladt, hogy megakadályozza, hogy a srác megragadja az áldozati kést.
- Ezt ne csináld! - csattant fel a lány, így a fiú felemelte a véres kezét, vörösnek mutatta a stroboszkóp minden éles villanása. Bonnie hirtelen irracionális félelmet érzett, hogy Mr. Tanner meg akarja várni, amíg a lány lehajolt hozzá, és akkor ugrik fel. De ő csak tovább bámulta a plafont.
- Mr. Tanner, jól van? Mr. Tanner? Mr. Tanner!
Se egy mozdulat, se egy hang. Nem pislogott széles fehér szeme. Ne nyúlj hozzá, szólalt meg valami Bonnie agyában, hirtelen és sürgetően. Ne nyúlj hozzá, ne nyúlj hozzá, ne nyúlj…
A stroboszkóp fényében látta, hogy előrelép, és látta, hogy saját kezűleg megfogja Mr. Tanner vállát, és össze-vissza rázza, látta, hogy a férfi feje erőtlenül felé hanyatlik. És ekkor meglátta a torkát.
Aztán elkezdett kiabálni.
Elena is hallotta a sikolyokat. Éles volt, tartós és a Kísértet Házban semmihez sem hasonlítható hang.
Rögtön tudta, hogy ez nem tréfa.
Ez után minden rémálommá változott.
Miközben futva elérte a Druida Termet, olyan egy jelenetet látott, ami nem az volt, ami a látogatóknak készült. Bonnie sikított, Meredith tartotta a vállát. Három fiatal fiú próbált kijutni a lefüggönyözött kijáratnál, és két kidobó nézett be, miközben eltorlaszolta az útjukat. Mr. Tanner a kőltáron feküdt, ki volt terülve, és az arca…
- Halott. - Bonnie zokogott, a szavai sikolyba fordultak. - Ó, Istenem, a vér valódi, és meghalt. Hozzá értem Elena, és ő meghalt, tényleg halott.
Az emberek özönlöttek be a szobába. Valaki elkezdett sikoltozni és tovább terjedt, ekkor mindenki igyekezett kijutni, egymást löködték pánikba esve, partíciókból.
- Kapcsoljátok fel a lámpákat! - kiáltotta Elena, és meghallotta, hogy valaki más is fel kiáltott. -
Meredith, gyorsan, szerezz egy telefont a tornateremben, hívd mentőket, hívd a rendőrséget…
Kapcsoljátok fel a fényeket!
Amikor a fények felgyulladtak, Elena körül nézett, de nem látott felnőttet, senki illetékest, aki
átvehette volna a helyzet irányítását. Egy része jéghideg volt, az agya pörgött, ahogy megpróbálta kitalálni, mi a következő lépés. A másik része egyszerűen csak elzsibbadt és rémült volt. Mr. Tanner… Soha nem szerette, de mégsem kívánt neki soha rosszat.
- Minden gyereket ki kell innen vinni. Mindenki kifelé, csak a személyzet maradjon. - mondta.
- Nem! Csukd be az ajtót! Ne hagyd, hogy bárki is elmenjen, amíg a rendőrség ide nem ér. – kiáltott a vérfarkas mellette, levette az álarcát. Elena döbbenten fordult a hang irányába, és látta, hogy nem Matt volt, hanem Tyler Smallwood.
Erre a hétre megengedték neki, hogy visszajöjjön az iskolába, az arca még mindig elszíneződött volt az ütésektől, amit Stefan-tól kapott. De a hangjában tekintély csengett. Elena látta, hogy a kidobók bezárják a kijáratot. Hallott egy másik ajtót is bezárulni a tornatermen másik végében.
Egy tucatnyi embert zsúfoltak be a Stonehenge területére, Elena csak azokat elismerte fel, akik
segítőként voltak itt. A többekről tudta, hogy az iskola diákjai, de egyiküket sem tudta jól
beazonosítani. Egyikük, egy fiú, aki kalóznak öltözött be, Tyler-rel beszélt.
- Úgy érted… azt gondolod, hogy valaki a jelenlévők közül tette?
- Valaki innét a teremből tette, így igaz. - mondta Tyler. Furcsán, izgatott volt a hangja, szinte mintha élvezné ezt. A vértócsa felé intett a sziklán. - Ez még folyékony, ezért nem történhetett túl régen. És nézd meg a torkán a vágást. Biztosan a gyilkos ejtette azzal. - Rámutatott az áldozati késre.
- Akkor a gyilkos lehet, hogy most itt van. - suttogta egy lány kimonóban.
- És nem nehéz kitalálni, kiről van szó. - mondta Tyler. - Valaki, aki gyűlölte Tanner-t, aki mindig vitázott vele. Valaki, aki ma este korábban vitatkozott vele. Láttam.
Szóval te voltál a vérfarkas ebben a szobában, gondolta kábán Elena. De mit csináltál itt az első
helyen?
Te nem vagy a személyzet tagja.
- Valaki, akinek erőszakos a múltja. - Tyler folytatta, az ajkának rajzolata eltakarta a fogait.
- Valaki, akiről mindenki tudja, hogy egy pszichopata, aki azért csak jött Fell’s Church-be, hogy
gyilkoljon.
- Tyler, mit beszélsz? - Elena káprázó érzés tört ki, mint egy buborék. Dühösen a magas, izmos fiú felé lépett. – Te őrült vagy!
Intett a lány felé, de nem nézett rá. - Tehát azt mondja a barátnője, de talán egy kicsit elfogult.
- És talán te is egy kicsit elfogult vagy, Tyler. - mondta egy hang hátulról a tömegből, és Elena látta, hogy egy másik vérfarkas tör utat magának a szobába. Matt.
- Ó, igen? Nos, miért nem mondod el, mit tudsz Salvatore-ról? Honnan származik? Hol a családja?
Honnan vette a pénzét? - Tyler megfordult, hogy a tömeggel foglalkozzon. - Tudsz bármit is róla?"
Az emberek csóválták a fejüket. Elena látta minden arcon megjelent a bizalmatlanság. A
bizalmatlanság az ismeretlennel szemben, valami iránt, ami más. És Stefan más volt. Ő volt az idegen közöttük, és most éppen kellett egy bűnbak.
A kimonós lány kezdte: Én hallottam egy pletykát…
- Ez minden, mindenki hallott pletykákat! - mondta Tyler. – De senki sem tud igazán semmit róla. De van egy dolog, amit tudok. Támadások Fell’s Church-ben az iskola első hetén kezdődtek, azon a héten, amikor Stefan Salvatore megérkezett.
A tömeg egyszerre felmorajlott, és Elena érezte, hogy sokkot kap. Persze, ez az egész nevetséges, ez csak egy véletlen egybeesés. De amit Tyler mondott, igaz volt. A támadások akkor kezdődtek, amikor Stefan megérkezett.
- Mondok nektek valamit. - kiáltotta Tyler, intett nekik, hogy hallgassanak. - Figyeljetek rám! Mondok nektek valamit! - Megvárta, amíg mindenki őt nézi, aztán azt mondta lassan, hatásosan. – Ő ott volt a temetőben, azon az éjszakán, amikor Vickie Bennett-et megtámadták.
- Persze ott volt a temetőben és átrendezte az arcod. - mondta Matt, de a hangja nem a megszokott erővel hangzott. Tyler megragadta a megjegyzést, és felhasználta.
- Igen, és majdnem megölt. És ma este valaki megölte Tanner-t. Nem tudom, mire gondolsz, de azt hiszem, õ tette. Azt hiszem, ő az egyetlen!
- De hol van? - kiáltott valaki a tömegből.
Tyler körülnézett. - Ha ő csinálta, még mindig itt van. - kiáltotta. – Meg kell találni.
- Stefan nem tett semmit! Tyler. - kiáltotta Elena, de a zaj a tömegből elnyomta az övét. Tyler szavait vették fel, és ismételgették. Meg kell találni… Meg kell találni… Meg kell találni… Elena hallotta egyénenként. És az arcok a Stonehenge szobában tele voltak, több mint bizalmatlansággal, Elena már a dühöt és a bosszúszomjat is látta rajtuk. A tömeg átváltozott valamivé, ami csúnya és kontrollálhatatlan.
- Hol van, Elena? - kérdezte Tyler, és látta a lángoló diadalt a szemében. Élvezte ezt.
- Nem tudom. - mondta dühösen, meg akart ütni.
- Még kell itt lennie! Találd meg! - kiáltotta valaki, aztán úgy tűnt, mindenki mozog, mutogatva, tolva, egyszerre. Partíciók közt ütögették, és tolták félre egymást.
Elena szíve lüktetett. Ez már nem egy tömeg volt, ez már csőcselék. A lány félt, hogy mit fognak tenni Stefan-nal, ha megtalálják. De ha menne, hogy megpróbálja figyelmeztetni őt, elvezetné hozzá Tyler-t.
Kétségbeesetten nézett körül. Bonnie még mindig Mr. Tanner halott arcát bámulta. Nem tud segíteni.
Megfordult, hogy átkutassa a tömeget újra, és szeme találkozott Mattével.
A fiú zavarodottan és dühösen nézett ki, szőke haja fel borzolódott, arca kipirult, és izzadt. Elena
minden erejével könyörgő pillantást vetett rá.
Kérlek, Matt, gondolta. Ugye nem hiszed el ezt az egészet. Tudod, hogy ez nem igaz.
De a szeme azt mutatta, hogy ő nem tudja. Ott volt a zűrzavar a zavarodottság és izgatottság bennük.
Kérlek - gondolta Elena, nézett azokba a kék szemét, hajlandóak őt megérteni. - Ó, kérlek, Matt, csak te tudod megmenteni. Akkor is, ha nem hiszed, próbálj megbízni benne… kérlek…
Látta a fiú arcán a változást, a zavar megszűnt és komor elhatározás jelent meg helyette. Bámult rá egy pillanatig, szemét az övébe fúrta, és bólintott. Aztán megfordult, és becsúszott a vadászó tömegbe.
Matt simán átsiklott a tömegen, amíg el nem jutottam tornaterem másik oldalára. Néhány elsőéves állt a fiú öltöző ajtaja mellett, ő ridegen elrendelte, hogy kezdjenek el keresni más partíciókban, és amikor sikerült figyelmet elterelnie, kirántotta az ajtót, és berohant.
Körülnézett gyorsan, nem volt hajlandó kiabálni. Ami azt illeti, gondolta, Stefan-nak hallania kellett a
ármát, ami a tornateremben folyik. És már valószínűleg elment. De aztán Matt észre vette a fekete ruhás alakot a fehér csempe padlón.
- Stefan! Mi történt? - Egy szörnyű pillanatig azt hitte, hogy egy másik holttestet lát. De ahogy
letérdelt Stefan mellé, látta, hogy mozog.
- Hé, jól vagy, ülj fel lassan… óvatosan. Jól vagy, Stefan?
- Igen. - mondta Stefan. De nem úgy nézett ki, gondolta Matt. Arca hulla fehér volt és pupillái
rendkívül kitágultak.
Elveszettnek és betegnek látszott. – Köszönöm. - mondta.
- Lehet, hogy nem fogysz hálálkodni egy perc múlva. Stefan, muszáj elmenned innen. Nem hallod
őket? Ők utánad jönnek.
Stefan tornaterem felé fordult, mintha figyelte volna. De nem volt megértés az arcán. – Ki? Utánam? Miért?
- Mindenki. Ez nem számít. A lényeg, hogy muszáj menned, mielőtt ide jönnek. - Stefan egyszerűen csak tovább bámult értetlenül, hozzátette: Volt egy újabb támadás, ezúttal a Tanner, Mr. Tanner.
Meghalt, Stefan, és azt hiszik, te voltál.
Most végre, látta, hogy egyetértés csillant Stefan szemében. Megértés és rémület, és egyfajta rezignált vereség, ijesztőbb, mint bármi, amit Matt ma este látott. Megragadta Stefan nehéz vállát.
- Tudom, hogy nem te voltál. - mondta, és abban a pillanatban igaz is volt. – Majd ők is rájönnek,
amikor ezt újra átgondolják. De most jobb lenne, ha elmennél.
- Elmenni… igen. - mondta Stefan. A zavart megjelenés eltűnt róla, és égető keserűséggel ejtette ki a szavakat. – El fogok menni… innen.
- Stefan…
- Matt. - A zöld szeme sötét volt és égett, Matt úgy találta, a fiú nem lát velük. - Elena biztonságban van? Jó. Aztán vigyázzál rá. Kérlek.
- Stefan, mit beszélsz? Te ártatlan vagy, a végén minden elrendeződik…
- Csak vigyázz rá, Matt.
Matt hátralépett, még mindig nézte azokat a meggyőző zöld szemeket. Aztán lassan bólintott.
- Vigyázni fogok. - mondta csendesen. És figyelte, ahogy Stefan elmegy.