9. fejezet
Ő nem Katherine reinkarnációja.Visszafelé tartott a panzióba a halvány levendula csendben hajnal előtt, Stefanon gondolkodott.
Ezt annyira elmondta volna neki, és ez igaz volt, de ő még csak most ébredt rá, meddig dolgozott, míg erre a következtetésre jutott. Azután, hogy egy hétig Elena minden levegővételét és mozdulatát figyelte, és úgy gondolta, katalogizált minden különbséget.
A haja egy árnyalattal halványabb, mint Katherine-é, és a szemöldöke, és szempillái is sötétebbek.
Katherine-é már szinte ezüstös volt. És ő magasabb volt, mint Katherine egy jó tenyérnyivel. Nagyobb szabadsággal mozgott, a lányok ebben a korban sokkal kényelmesebbek voltak a testükkel.
Még a szeme, azok a szemek, amik a sokkos felismerést okozták már az első nap, sem volt ugyanaz.
Katherine szeme általában nagy volt, gyermeki csodával, vagy más lehangolt, ahogy az helyes volt fiatal lányoknak a tizenötödik század végén. De Elena szeme egyenesen találkozott veled,
folyamatosan nézett rád, és nem hátrált. És néha összeszőkültek határozottan vagy kihívással, ilyen Katherine-é sosem volt.
A kegyelem, a szépség és a puszta csodálat, ezekben voltak hasonlók. De Katherine volt a fehér cica, Elena pedig egy hófehér nősténytigris.
Ahogy ő vezetett a juharfák sziluettjében, Stefan összerándult egy emléktől, ami hirtelen felbukkant. Nem gondol arra, nem engedte magát… de a képek már úsztak előtte. Olyan volt, mintha a folyóirat nyitva esett volna le, és nem tehet többet semmit, mint tehetetlenül bámulja az oldalt, miközben a történet az agyában lejátszódott.
Fehér, Katherine aznap fehérben volt. Egy új, fehér a velencei selyemruha, húzott ujjal, bemutatta gyolcsban a hálóing alatt. Volt rajta egy arany nyakláncot gyöngyökkel a nyakán és apró gyöngy csepp fülbevaló a fülében.
A lány annyira elégedett volt az új ruhájával, amit apja megbízásából elsősorban neki csináltak.
Piruettezett Stefan előtt, teljesen felemelte a padlóról-hosszú szoknyáját kis kezével, hogy bemutassa a sárga brokátos alsószoknyát alatta…
- Látod, ez még az én hímzett monogramom. A Papa csináltatta. Az én kedves Papám… - A hangja elhalkult, és ő megállt forogni, az egyik kezével lassan rendezgette az oldalát. - De mi a baj, Stefan?
Te nem mosolyogsz.
Ő nem is próbált. Látványa ott, fehér és arany, mint valami éteri látomás, fizikai fájdalom volt neki.
Ha elveszti, nem tudja, hogyan tud tovább élni.
Ujjai görcsösen körül zárták a hűvös, gravírozott fémet. - Katherine, hogyan mosolyogjak, hogyan lehetnék boldog, ha…
- Ha?
- Amikor látom, hogyan nézed Damon-t. - Ott azt mondta. Így folytatta fájdalmasan. - Mielőtt
hazajött, te és én együtt voltunk minden nap. Apám és a tiéd elégedett volt, és a házassági tervekről beszélt. De most a nappal rövidebb, a nyár szinte eltűnt, és több időt töltesz Damonnal, mint velem.
Az egyetlen ok, amiért apa lehetővé teszi, hogy itt maradjon, hogy te kéred. De miért kéred meg,
Katherine? Azt hittem, hogy törődsz velem.
Kék szeme döbbent volt. - Én törődtem veled, Stefan. Ó, tudod, hogy igen!
- Akkor miért jártál közben Damonnak apámmal? Ha nem teszed, ő kidobta volna Damon-t az
utcára…
- Biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked, kis testvér. - A hang az ajtóban gördülékeny volt és arrogáns, de amikor Stefan megfordult, látta, hogy Damon szeme füstölög.
- Ó, nem, ez nem igaz. - mondta Katherine. - Stefan soha nem szeretné látni a fájdalmad.
Damon ajka lebiggyedt, és ő viszonozta Stefan fanyar pillantást, mint Katherine mellé állt. - Talán nem mondta neked. - hangja némileg lágyabb volt. - De az én bátyám legalább jobb egy dologban.
Rövidebbek a napok, és hamarosan az apád majd elhagyja Firenzét. És ő magával visz, hacsak nincs oka, hogy maradjon.
Hacsak nem lesz férje, akivel maradjon. Ezek a szavak ki nem mondottak, de mindenki hallotta. A báró túlságosan szerette a lányát, hogy akarata ellenére hozzá kényszerítse valakihez. A végén
Katherine kell meghozni döntését.
Katherine választása.
Most, hogy a téma felvetődött, Stefan nem hallgatott. - Katherine tudja, hogy el kell hagynia az apját valamikor hamarosan, kezdte kérkedve a titkos tudással, de a bátyja félbe szakította.
- Ó, igen, mielőtt az öreg gyanút fog. - mondta Damon véletlenül. - Még a legnagyobb szenilis apa is gyanakodva kezd gondolkodni azon, ha a lánya csak éjszaka jön elő.
Düh és fájdalom söpört végig Stefan-on. Ha ez igaz, akkor Damon tudta. Katherine megosztotta titkát a testvérével.
- Miért mondtad el neki, Katherine? Miért? Mit látsz benne: egy ember, aki nem törődik semmivel, csak a saját örömével? Hogy tud boldoggá tenni, ha csak magára gondol?
- És hogyan teheti ezt egy fiú, hogy boldogok lehessetek, amikor semmit sem tud a világról? - vágott Damon közbe, hangja borotvaéles megvetéssel teli. - Hogyan fog ő védi, ha soha nem tapasztalta a valóságot? Ő az életét könyvek, és festmények között töltötte, hagyd ott maradni.
Katherine a fejét rázta a bajban, az ékszer-kék szemei megteltek könnyel.
- Egyikőtök sem érti. - mondta. - Azt gondoljátok, hogy én is férjhez megyek és berendezkedek itt, mint minden más firenzei hölgy. De én más vagyok, mint azok a hölgyek. Hogyan vezethetnék háztartási alkalmazottakat, akik látják minden lépésemet? Hogyan is élnék egy helyen, ahol az emberek látni fogják, hogy az évek nem hagynak nyomot rajtam. Soha nem lesz normális élet a számomra.
A lány mélyet lélegzett, és nézte őket egyenként sorban. - Ki választja ki a férjem, akinek le kell
mondania az életről napfényben. - suttogta a lány. - Aki úgy dönt, hogy él a Hold és a sötétség
óráiban.
- Akkor ki kell választanod, aki nem fél az árnyéktól. - mondta Damon, és Stefan meglepődött
intenzitásán a hangjában. Még soha nem hallotta beszélni Damon-t, ilyen komolyan, vagy olyan kevés színleléssel. - Katherine, nézd meg a bátyám: majd ő tudja, hogy lemond-e a napfényről? Ő a hétköznapi dolgokról: a barátai, a családja, a kötelezettsége Firenzében. A sötétség tönkretenné őt."
- Hazug! - kiáltotta Stefan. Most forrongó volt. - Én vagyok olyan erős, mint te, testvérem, és nem tartok sem, az árnyéktól sem a napfénytől. És én szeretem Katherinet jobban, mint barátaimat vagy a családomat.
- Vagy a kötelességed? Szereted annyira, hogy feladnád azt is?
- Igen. - mondta Stefan dacosan. - Elég, hogy mindent.
Damon hirtelen, nyugtalanítóan mosolyogott. Aztán visszafordult Katherine-hez. - Úgy látszik, -
mondta, - hogy a választás a tiéd egyedül. Van két udvarlód a kezedért, majd választasz közülünk egyet vagy sem?
Katherine lassan lehajtotta arany fejét. Aztán felemelte a nedves, kék szemét, hogy mindkettőre.
- Adj vasárnapig időt gondolkodni. És addig is, ne zaklass kérdésekkel.
Stefan bólintott kelletlenül. Damon azt mondta: - És vasárnap?
- Vasárnap este alkonyatkor, meglesz a döntésem.
Alkonyat… a mély lila sötétség alkony…
A bársony megfakult színek vették körül Stefan-t, s magához tért. Nem volt alkonyat, de a hajnal festette körülötte az eget. Elveszett gondolataiban, ő felhajtott az erdő szélébe.
Északnyugaton látta a Wickery hidat és a temetőt. Új emlékképek, a pulzusát lüktetett.
Azt mondta Damon-nak, hogy hajlandó feladni mindent Katherine-ért. És ez az amit csinált is. Már lemondott igényt a napfényről, és a sötétség teremtményévé vált. A vadász végzete, hogy örökké vadásszon magának, egy tolvaj, aki ellopja mások életét, hogy kitöltse a saját ereiben.
És talán gyilkos. Nem, azt mondták a lány, Vickie nem halt meg. De a következő áldozat. A
legrosszabb az utolsó támadásban az volt, hogy nem emlékezett rá. Eszébe jutott az a gyengeség, az ellenállhatatlan szükség, és eszébe jutott, átlépte a templom ajtaját, de semmi után. Felé jött az az érzés kívülről, és Elena sikolya visszhangzott a fülében, és ő csak futott, megállás nélkül, gondolkodott, hogy mi történhetett.
Elena… Egy pillanatra úgy érezte, a tiszta öröm és áhítat fut át rajta, feledve minden mást. Elena,
meleg, mint a napfény, lágy, mint a reggel, de a legfontosabb, hogy acélos, nem lehet megtörni. Olyan volt, mint a tűz és a jég, mint az éles széle egy ezüst tőrnek.
De joga van őt szeretni? Nagyon rossz neki, veszélyben van mellette. Mi van, ha a következő
alkalommal, amikor ráviszi a szükség, Elena lesz a legközelebbi élő ember, a legközelebbi hajó tele meleg, felújító vérrel?
Én meghalok, mielőtt megérinteném őt, gondolta, fogadalmat tett. Mielőtt megcsapolom a vénáját, szomjan halok. És én esküszöm, soha nem fogja megtudni a fénysugár titkát. Neki soha nem kell feladni a napfényt miattam.
Mögötte az ég villámlott. De mielőtt elment, ő küldött ki egy szondázó gondolatot, minden erejével fájdalom mögé, keresve valamilyen más erőt, amely lehet a közelben. Keres valamilyen más megoldást, hogy mi történt a templomban.
De nem volt semmi, nincs válasz utalás. A temető csendje gúnyolta őt.
Elena arra ébredt, hogy a nap süt be az ablakán. Úgy érezte, egyszerre, mintha csak felépült volna egy hosszú küzdelemből az influenzával, vagy mintha karácsony reggel lenne. Zagyva gondolataival együtt felült.
Oh. Megütötte az egész. De ő és Stefan, hogy mindent jól tett. Ez a részeg Tyler… De Tyler nem
számít többé. Semmi sem számít, kivéve, hogy Stefan szereti.
A lány lement hálóingben, felismerve a ferde fényen az ablakokban, hogy ő nagyon sokáig aludt.
Judith és Margaret a nappaliban voltak.
- Jó reggelt, Judith. – Adott meglepett nagynénjének egy hosszú, kemény ölelést. - És jó reggelt,
sütőtök. - lesöpörte Margaret-et a lábáról, és valcerezett vele körül a szobában. - És, oh! Jó reggelt, Robert. - Egy kicsit zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy nincs felöltözve. Letette Margaret-et és besietett a konyhába.
Judith bejött, bár sötét karikák voltak a szeme alatt, mosolygott. - Úgy látszik, jó hangulatban vagy ma reggel.
- Ó, igen. - Elena adott neki még egy ölelést, hogy bocsánatot kérjen a sötét karikák miatt.
- Tudod, hogy nekünk ma vissza kell mennünk a sheriffhez beszélgetni vele, Tyler-ről.
- Igen. - Elena narancslevet vett ki a hőtőszekrényből, és töltött magának egy pohárba. - De nem
megyünk át először Vickie Bennett házába? Tudom, hogy ő zaklatott, mert úgy hangzik, mintha senki nem hinne neki.
Te hiszel neki, Elena?
- Igen. - mondta lassan - Én hiszek neki. - És, Judith, tette hozzá határozottan, - valami történt velem a templomban is. Gondolom…
- Elena! Bonnie és Meredith van itt látogatóba. - Robert hangja hallatszott a folyosóról.
A bizalmas hangulat megtört. – Oh… küld ide őket, - szólt Elena, és belekortyolt a narancslébe. -
Beszélünk róla később. - ígérte Judith-nak, amint közelebb értek a lányok a konyhába.
Bonnie és Meredith megállt az ajtóban szokatlan formalitással.
Elena kényelmetlenül érezte magát, megvárta, amíg a néni kiment a szobából, míg újra beszélt.
Aztán megköszörülte a torkát, szemét egy kopott csempére vetette a linóleumon. Elcsente egy gyors pillantást, és látta, hogy Bonnie és Meredith is ugyanazt a csempét bámultak.
A lány elnevette magát, és a hangra mindketten felnéztek.
- Én túl boldog vagyok ahhoz, hogy védekezzek. - mondta Elena, és kinyújtotta feléjük a karját. És tudom, hogy sajnálnom kellene, amit mondtam, és sajnálom, csak én akarok érzelgős lenni. Szörnyű voltam, és megérdemlem, amin végig kellett mennem, és most csak legyen úgy, mintha meg sem történt volna.
- Neked kell bocsánatot kérni, amiért úgy lerohantál. - szidta Bonnie, mind a hárman csatlakoztak a kusza öleléshez.
- És Tyler Smallwood, minden ember közül. - mondta Meredith.
- Nos, megtanultam a leckét maximálisan. - mondta Elena, és egy pillanatra kedve elsötétült. Aztán Bonnie trillázva nevetett.
- És megszerezted a nagy őt? - Stefan Salvatore-t! Beszéljünk a drámai részletekről. Amikor
bejött veled az ajtón, azt hittem, hallucinálok. Hogyan csináltad?
- Én nem. Ő úgy nézett ki, mint egy lovag az egyik ilyen régi filmből.
- Védte a becsületed. - mondta Bonnie. Milyen izgalmas lehetett?
- Azt hiszem egy-két dolog. - mondta Meredith. - De aztán, talán Elena alá tartozókat is."
- Elmondok mindent. - mondta Elena, kiszabadult, és visszalépett. - De először is átjöttök velem
Vickie házába? Akarok vele beszélni.
- Neked el kell mondanod nekünk, amíg te öltözködsz, és míg mi gyalogunk, és amíg te fogat mosol, ami azt illeti. - mondta Bonnie határozottan. - És ha kihagysz egy apró részletet, neked a spanyol inkvizícióval kell szembe nézned.
- Látod. - mondta huncutul Meredith. - Mr. Tanner minden munkája megtérült. Bonnie most már tudja, a spanyol inkvizíció nem egy rock csapat.
Elena nevetett, teljesen felszabadultan, ahogy felmentek a lépcsőn.
Mrs. Bennet sápadtan és fáradtan nézett ki, amikor behívta őket
- Vickie-nek pihenésre van szüksége, az orvos azt mondta neki, hogy maradjon az ágyban. -
magyarázta mosolyogva, kissé megremegett.
Elena, Bonnie és Meredith zsúfolódott a keskeny folyosón.
Mrs. Bennet finoman megérintette a Vickie ajtaját. - Vickie, édesem, néhány lány jött az iskolából, hogy lássanak. Ne tartsátok fel sokáig. - tette hozzá Elena-nak, megnyitva az ajtót.
- Nem fogjuk. - ígérte Elena. A lány belépett egy szép kék-fehér hálószoba, a többiek mögötte. Vickie feküdt az ágyban feltámasztva a párnákkal, és kék paplannal állig betakarózva. Arca fehér volt, mint a papír, s nagy fedeles szemmel meredt egyenesen előre.
- Így nézett ki tegnap este is. - suttogta Bonnie.
Elena oda ment az ágya mellé. – Vickie. - mondta halkan. Vickie tovább bámult, de Elena észrevette, hogy a lélegzése megváltozott kissé. - Vickie, hallasz engem? Elena Gilbert vagyok. - Pillantott bizonytalanul a Bonnie-ra és Meredith-re.
- Úgy néz ki, mintha nyugtatókat kapott volna. - mondta Meredith.
De Mrs. Bennet nem mondta, hogy adott volna neki gyógyszert. Mogorván, Elena visszafordult, a lány nem válaszolt.
- Vickie, én vagyok, Elena. Csak azt akartam mondani neked. Szeretném, ha tudnád, hogy én hiszek neked, hogy mi történt tegnap este. - Elena figyelmen kívül hagyta, hogy Meredith éles pillantást vetett rá, és folytatta. - És én meg akartam kérdezni…
- Nem! - Ez egy nyers sikoly volt, ami felszakadt Vickie torkán. A teste, amely már eddig, mint a
viasz alak lett volna, felrobbant, erőszakosan. Vickie könnyű-barna haja söpört át az arcán, ahogy fölkapta a fejét, előre-hátra, és a keze csapkodta az üres levegőt. - Nem! Nem! - visította.
- Csinálj már valamit! - lihegte Bonnie. - Mrs. Bennett! Mrs. Bennet!
Elena és Meredith akarták tartani Vickie az ágyon, de ő harcolt velük. A sikoltozva ment tovább és tovább. Aztán hirtelen Vickie anyja mellette volt, ezzel segítve őket, elhajtotta a többieket.
- Mit csináltál vele? - kiáltotta.
Vickie belekapaszkodott anyjába, lecsillapodott, de aztán a nagy fedeles szeme megpillantotta Elena-t
Mrs. Bennet válla fölött.
- Te is a része vagy ennek! Gonosz vagy! - sikoltotta hisztérikusan Elena-nak. - Hagy békén!
Elena meglepett volt. - Vickie! Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem…
- Azt hiszem, jobb lenne mennél. Hagy minket békén. - mondta Mrs. Bennet, összekulcsolva lányát védelmezően. - Nem látod, mit csinálsz vele?
Döbbent csendben, Elena kiment a szobából. Bonnie és Meredith követte.
- Be kell gyógyszerezni. - mondta Bonnie, mikor nem voltak már a házban. - Most épp teljesen
beszámíthatatlan.
- Észrevetted a kezét? - mondta Meredith Elena-nak. - Amikor megpróbáltuk visszatartani őt, elkapott az egyik kezével. És hideg volt, mint a jég.
Elena megrázta a fejét zavartan. Semminek sem volt értelme, de nem engedte, hogy elrontsa a
napját. Nem akarta.
Kétségbeesetten, keresett elméjével valamit, ami ellensúlyozza a történteket, ami lehetővé tenné, hogy ragaszkodjon a boldogsághoz.
- Tudom, mondta. - A panzió.
- Mi?
- Mondtam Stefan-nak, hogy hívjon fel ma, de miért nem megyünk át a panzió inkább? Nincs messze innen.
- Csak egy húsz perces séta. - mondta Bonnie. Felderült. - Legalább meglátjuk végre, hogy milyen a szobája.
- Igazából, - mondta Elena, - Arra gondoltam, ti ketten várhatnátok a földszinten. Csak pár percig maradnék. - tette hozzá, védekezett, ahogy rájuk nézett. Bár talán furcsa volt, de nem akarta megosztani Stefan-t a barátaival még. Annyira új volt neki, hogy úgy érezte, mintha egy titok lenne.
A kopogásra a fényes tölgyfa ajtón Mrs. Flowers válaszolt. A ráncos kis gnóm nő volt, meglepően
fényes fekete szemekkel.
- Te biztosan Elena vagy. - mondta. - Én láttalak téged és Stefan-t elmenni az éjjel, és ő mondta meg a neved, amikor visszajött.
- Látott minket? - mondta Elena, meghökkent. - Én nem láttam magát.
- Nem, nem, te nem. - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott. - Milyen csinos lány vagy, kedvesem. -tette hozzá. - Egy nagyon csinos lány. - megpaskolta Elena arcát.
- Ó, köszönöm. - mondta Elena nyugtalanul. Nem tetszett neki, ahogy azokat, a madárszerű szemeit rá szegezi. Úgy nézett Mrs. Flowers mellett a lépcsőre. - Stefan itt van?
- Itt kell lennie, kivéve, ha lerepült a tetőn! - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott ismét. Elena
udvariasan nevetett.
- Maradjatok itt lent Mrs. Flowers-el. - mondta Meredith-nek Elena, míg Bonnie a szemét forgatta, mint egy mártír.
Sejtelmesen vigyorgott, Elena bólintott, és fölment a lépcsőn.
Milyen egy furcsa régi ház, gondolta újra, ahogy a második emeletet nézte a hálószobában. A hangok itt nagyon halványak voltak, és ahogy ment fel a lépcsőn, teljesen eltűntek. Csendbe burkolózott, és amikor elérte a gyengén megvilágított ajtót a tetején, az volt érzése, hogy egy másik világ lépett. A kopogása nagyon félénknek hallatszott. - Stefan? -, Nem hallotta semmit sem belülrıl, de hirtelen az ajtó kinyílt. Ma mindenki sápadt és fáradt, gondolta Elena, majd a fiú karjában volt.
Karjait görcsösen szorította. - Elena. Ó, Elena…
Aztán hátralépett. Épp úgy, ahogy tegnap este, Elena érezte, hogy a szakadékot nyitott közöttük.
Pontosan látta a hideget, ahogy megjelent a fiú szemében.
- Nem. - mondta, hogy szinte fel sem tűnt neki, hogy hangosan beszélt. - Én nem hagyom. - És húzta a száját, le az övéhez.
Egy pillanatig nem volt válasz, aztán a fiú összerezzent, és a csók égetővé vált. Ujjaival a hajába
túrt, és Elena körül összezsugorodott az univerzum. Semmi más nem létezett, csak Stefan, és érezte a karját körülötte, és az ajka tüzét az övén.
Pár perc, vagy néhány évszázaddal később elváltak, mindketten remegtek. De tekintete továbbra is összefonódott, és Elena látta, hogy Stefan szeme is kitágult, még a halvány fényben is látta, hogy csak egy vékony sávban volt zöld a pupillája körül. Kábultan nézett, és az ajka, … az ajka… duzzadt volt.
Azt hiszem. - mondta, és hallotta a kontrollt a hangjában. - hogy jobb volna óvatosnak lenni, ha ezt tesszük…
Elena bólintott, kábultan érezte magát. Nem nyilvános, gondolta. És nem akkor, ha Bonnie és
Meredith lenn vártak a lépcsőn. És nem, ha nem voltak teljesen egyedül, kivéve…
- De te csak megöleltél engem. - mondta.
Milyen különös, hogy a szenvedély után, annyira biztonságosan érezte magát, békésen, a karjaiban. – Szeretlek. - suttogta a durva gyapjú pulóverébe.
Úgy érezte, remegés fut át a fiún. – Elena. - mondta újra, és a hangja szinte kétségbeesett volt.
Felemelte a fejét. - Mi a baj ezzel? Mi lehet a baj, Stefan? Nem szeretsz engem?
- Én… - Tehetetlenül nézett rá, és hallották Mrs. Flowers hívó hangját halványan, a lépcső aljáról.
- Fiam! Fiam! Stefan! - Úgy hangzott, mintha a korlátot rugdosta volna a cipőjével.
Stefan sóhajtott. - Megyek, jobb, ha megnézem, mit akar. - Hátrált tőle, arca olvashatatlan volt.
Egyedül maradt, Elena behajtotta karját keresztben a mellén, és megborzongott. Olyan hideg volt. Ő lett volna a tűz, gondolta, szeme lustán mozogott körbe a szobában, végre megpihent a mahagóni tálalón, amit megvizsgált tegnap este.
A ládika.
Ránézett a zárt ajtóra. Ha úgy jön vissza, hogy elkapja… Tényleg nem kellett volna, de ő már a tálaló felé tartott.
Gondolj Kékszakáll feleségére, mondta magának. A kíváncsiság ölte meg. De ujjai a vas fedélen
voltak. A szíve gyorsabban vert, s a fedél nyitva volt.
A homályban, a ládát először üresnek találta, és Elena ideges nevetést adott ki. Mi várt?
Szerelmes levelet Caroline-tól? Egy véres tőrrel?
Ekkor meglátta a vékony selyem szalagot, összehajtva újra és újra, szépen az egyik sarokban.
Magához húzta, és siklott az ujjai között. Ez volt az a kajszi szalagja volt, amit a lány elvesztett a suli második napján.
Oh, Stefan. Könnyek csípték a szemét, és a mellében túlcsorduló szerelem tört fel tehetetlenül.
Olyan régen? Törődtél velem, hogy rég óta? Ó, Stefan, szeretlek…
És nem gond, ha nem tudod ezt megmondani nekem, gondolta. Hang hallatszott az ajtón kívülről, s gyorsan összehajtotta a szalagot, és visszatette a ládába. Azután az ajtó felé ment, pislogó könnyes szemmel.
Nem számít, ha nem tudod kimondani azt, most éppen. Mondom én mindkettőnk helyett. És egy
napon megtanulod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése