8. fejezet
Elena bement a fürdőszobába, kábultan és hálásan dermedten. Kijött rajta a düh.Nem volt egészen biztos, hogy milyen átalakulásokon ment végbe. De néha miközben mosta a
karcolást az arcán és a karján, bosszantotta, hogy nincs tükör és az a tény, hogy ott hagyta a táskáját, Tyler kabriójában, elkezdett újra érezni. És amit érzett, az a harag.
Rohadt Stefan Salvatore. Olyan hideg és szabályozott, közben takarékosan él. A rohadt udvariassága, és a bátorság, és a fal maga körül, úgy látszik, vastagabb és magasabb, mint valaha.
Ki húzta a fennmaradó csatot a hajából, hogy arra használja őket, hogy összehúzza vele elől a ruháját.
Aztán átfutott rajta, hogy haját gyorsan egy ott találta vésett csont fésűvel megigazítsa. A lány kilépett a fürdőszobából, állát és szemét magasra emelte.
A fiú nem vette vissza a kabátját. Ott állt az ablak mellett fehér pulóverben, lehajtott fejjel, feszült várakozással. Emelés nélkül, intett a fejével, egy hosszú, fekete bársony felé az egyik szék hátán.
- Lehet, hogy szeretnél valamit, ami eltakarja a ruhádat.
Ez egy teljes hosszúságú köpeny volt, nagyon gazdag és puha, és csuklyás. Elena válla köré húzta a nehéz anyagot.
De nem engesztelődött meg az ajándéktól, észrevette, hogy Stefan nem jött közelebb hozzá, sőt, rá se nézett, míg beszélt.
Szándékosan, megtámadta a fiú személyes terét, szorosabban húzta össze magán a köpenyt és az érzés, még abban a pillanatban, az út egy érzéki elismerése, ahogy járás közben a ráncok estek róla, mögötte a padlóra. A lány odalépett hozzá, és el kezdte vizsgálni nehéz mahagóni tálalót, az ablak mellett.
Rajta feküdt egy elefántcsont markolatú, gonosz kinézető tőrt és egy gyönyörű achát csésze ezüstből.
Volt egy arany gömb is valamilyen óralap, és néhány arany érme.
Felemelte az egyik érmét, részben azért, mert érdekes volt, részben azért, mert tudta, hogy ez
megzavarná, ha látja kezében a dolgait. - Mi ez?
Volt egy pillanat, mielőtt válaszolt. Aztán azt mondta:
- Arany florin. Firenzei érme.
- És ez mi?
- Egy német medál óra. Késő tizenötödik századi. - mondta zaklatottan. Hozzátette: - Elena…
Elért egy kis vas ládát, csuklós fedéllel. - Mi ez? Ki lehet nyitni?
- Nem. Olyan reflex-el, mint a macskáé, a kezét rá csapta a láda fedelén a lány kezére. - Ez személyes. - mondta, nyilvánvaló feszültséggel a hangjában.
A lány észrevette, hogy a kezét csak a kanyargó vasfedőhöz érintette, és az ő bőréhez nem. Felemelte ujjait, és a fiú is azonnal visszahúzta.
Hirtelen haragját túl nagy volt, hogy tovább visszatartsa. – Vigyázz. - mondta dühösen. - Ne érj
hozzám, vagy lehet, hogy elkapsz valami betegséget.
Ő elfordult az ablak felé.
És még akkor is, amikor a lány megmozdult, és visszasétált a szoba közepére érezte, hogy a fiú nézi a tükörképét. És tudta, hirtelen, mit lát rajta, fakó haj ömlött a sötét köpenyre, egy fehér kéz, ami zárva tartja a bársonyt a torkánál. A feldúlt hercegnő járkál a tornyában.
A lány megdöntötte a fejét, amikor visszament, hogy megnézze a csapóajtót a plafonon, és hallotta a lágy, beáramló levegőt. Amikor megfordult, a fiú tekintete a lány kilátszó torkán rögzült, a szeme látványa megzavarta a lányt. De a következő pillanatban a fiú arca megkeményedett, és becsukta a szemét.
- Azt hiszem, - mondta - hogy jobb lesz, ha haza viszlek.
Abban a pillanatban, bántani akarta a fiút, hogy érezze magát olyan rosszul, mint ahogy ő érezte magát.
De az igazságot is akarta. Belefáradt a játékba, belefáradt a cselszövésbe és összeesküvésbe, és hogy megpróbál olvasni Stefan Salvatore fejében. Ijesztő volt és mégis csodálatos megkönnyebbülés hallani a saját hangját, ahogy kimondta a szavakat, amin ilyen sokáig gondolkodott.
- Miért utálsz engem?
Bámult rá. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem találja a szavakat. Aztán azt mondta: - Én nem utállak.
- De igen, - mondta Elena. - Tudom, hogy nem… jó ember ilyet nem mond ki, de nem érdekel.
Tudom, hogy hálás lehetek neked ma esti fáradozásodért, de nem érdekel, egyik sem. Én nem kértelek, hogy ments meg engem. Nem tudom, miért voltál még a temetőbe elsőként. És persze nem értem, miért csináltad, figyelembe véve, hogy hogyan érezel irántam.
A fiú megrázta a fejét, de a hangja lágy volt. - Én nem utállak.
- A kezdetektől fogva, kerültél engem, mintha én… valami leprás lennék. Próbáltam barátságos lenni veled, és te visszautasítottad a képembe. Ez az, amit egy úriember csinál, ha valaki megpróbálja üdvözölni?
Akart mondani valamit, de a lány tovább hadarta, figyelmen kívül hagyva. – Újra és újra nyilvánosan letorkoltál engem; megaláztál az iskolában. Nem beszélnél hozzám most se, ha ez nem lett volna élethalál kérdése. Ez az, ami ahhoz kell, hogy ki lehessen egy szót húzni belőled? Valaki majdnem meg kell, hogy öljön?
- És még most is. - folytatta keserűen - nem akarod, hogy a közeledben legyek. Mi a baj veled, Stefan Salvatore, hogy tudsz így élni? Falakat kell építened, ellene, hogy más embereket kívül tarts? Nem bízhatsz senkiben? Mi a baj veled?
Most hallgatott, az arca hárított. A lány vett egy mély levegıt, majd kihúzta a vállát, felemelte a fejét,
még ha a szeme égett is. - És mi a baj velem, - tette hozzá csendesen, - hogy te még csak rám sem nézel, de Caroline Forbes rábírhat mindenre, hogy esik ez neked? Jogom van tudni legalább. Nem foglak zavarni soha többé, nem is fogok veled beszélni az iskolában, de szeretném tudni az igazságot, mielőtt elmegyek. Miért utálsz annyira, Stefan?
Lassan megfordult, és felemelte a fejét. Szeme komor és vak, és Elena valami furcsa fájdalmat látott az arcán.
A hangja még mindig szabályozott volt, de alig. Hallotta, hogy erőfeszítésébe kerül, hogy meg tartsa nyugodtnak.
- Igen, - mondta, - Azt hiszem, jogod van tudni. Elena. - rá nézett, majd a szemeik közvetlenül
találkoztak, és a lány arra gondolt: Ez rossz? Mi lehet olyan rossz, mint ez? - Én nem utállak, -
folytatta, minden szót gondosan mondott ki, érthetően. - Én soha nem utáltalak. De te… emlékeztetsz valakire.
Elena meghökkent. Bármi legyen is az, amire lány várt, nem ez volt. Én emlékeztetlek téged?
- Valakire, akit ismertem. - mondta csendesen. - De, - tette hozzá lassan, mintha valami puzzle
darabkákat rakna ki, - nem vagy igazán olyan, mint amilyen ő volt. Úgy nézett ki, mint te, de ő törékeny és finom volt. Sérülékeny. Kívül és belül is.
- És én nem vagyok.
A fiú rendezte hangját, nevetett volna, ha lett volna benne valami vicc. – Nem. Te egy harcos vagy.
Te… önmagad vagy.
Elena elhallgatott egy pillanatra. A lány nem tudott lépést tartani a haragjával, látván, a fájdalmat a fiú arcán. - Te nagyon közel álltál hozzá?
- Igen.
- Mi történt?
Egy hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy Elena úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni rá.
De végül azt mondta: - Meghalt.
Elena remegve vett levegőt. Az utolsó haragja is elszállt, és eltűnt vele. - Ez biztosan rettenetesen fáj, - mondta halkan, és a fehér Gilbert fejfára gondolt a rozsos fő között. - Nagyon sajnálom.
Nem szólt semmit. Az arca bezárult, s úgy tűnt, hogy messze lát valamit, valami szörnyű és
szívszorítót, amit csak ő látott. De ott volt a bánat az arckifejezésében. Keresztül a falakon, keresztül minden önkontrollon, látta a meggyötört kinézetét, az elviselhetetlen bőntudatot és a magányt. Ahogy egy pillantást vetett, így elvesztett és kísérteties volt, hogy a lány odasétált mellé, mielőtt tudta volna, mit csinál.
- Stefan. - suttogta. Úgy tűnt, mintha nem hallotta volna, úgy látszott, hogy sodródik a saját
nyomorúságos világában.
Nem tudta megállítani magát, a kezét a fiú karjára tette. - Stefan, tudom, hogy hogyan tud fájni…
- Nem tudod. – mondta, felrobbant a csend, kitört belőle a fehér harag. Lenézett a kezére, mintha csak ráébredt volna, hogy ott van, mintha a feldühödött volna az arcátlanságán. A zöld szeme kitágult, és sötétedett, ahogy megrázta a kezét, ki, és elhúzta, mielőtt a lány ismét megérinthette volna.
És valahogy, ehelyett, ő megfogta a kezét, ujjai szorosan összekapcsolódtak az övével, csüngött a
drága életén. Lenézett a zavartan összezárt kezére. Aztán lassan, a tekintete elvándorolt az
összekulcsolt ujjaikról az arcára.
- Elena… - suttogta.
És akkor látta, hogy a szorongás eltűnt a szeméből, mintha egyszerűen nem harcolna tovább. A
vereség után, mint a fal leomlott volna végre és látta, ami alatta volt.
És akkor, tehetetlenül, lehajtotta a fejét, le a lány ajkához.
- Várj… Állj meg itt, mondta Bonnie. - Azt hiszem, láttam valamit.
Matt ütött-kopott Fordja lelassult, a szegély felé az út szélén, ahol tüskebokrok nőttek vastagon.
Valami fehér csillogás volt ott, és feléjük jött.
- Ó, Istenem. - mondta Meredith. - Ez Vickie Bennett.
A lány megbotlott az úton a fényszórók felé, és megállt, reszketett, amint Matt megnyomta a féket.
Világosbarna haja gubancos és rendetlen volt, a szeme üvegesen bámult az arcáról, ami elmosódott és maszatos, szennyeződött. Csak egy vékony fehér ruha volt rajta.
- Hozzátok be a kocsiba. - mondta Matt. Meredith már kinyitotta az ajtaját. A lány ugrott ki és rohant a kábult lányt felé.
- Vickie jól vagy? Mi történt veled?
Vickie nyögött, még mindig egyenesen bámult. Aztán hirtelen úgy tűnt, hogy észre vette Meredith-et, és megszorította, és körmét Meredith karjába vájta.
- Takarodj innen. - mondta, szeme megtelt kétségbeesett intenzitással, a hangja furcsa és vastag, mint akinek valami van a szájába. – Mindenki… el innen! Ez jön.
- Mi jön? Hol van Elena?
- Szabadulj ki most…
Meredith lenézett az úton, majd vezette a lány vissza a kocsiba. - Mi elviszünk innen. - mondta, de
meg kell mondanod, hogy mi történt. Bonnie, add ide a felsőd. Ő fázik.
- Meg sérült. - mondta Matt komoran. - És sokkos állapotban van, vagy ilyesmi. A kérdés az, hol
vannak a többiek? Vickie, Elena veled volt?
Vickie zokogott, arcát a kezével eltakarta, amint Meredith Bonnie rózsaszín felsőjét válla köré
terítette. – Nem… Dick. - mondta határozatlanul. Úgy látszott, hogy fáj neki, hogy beszéljen. - Mi a templomban voltunk… ez borzalmas volt.
- Jött… a köd mindenfelé. Sötét köd. És a szemek. Láttam a szemét a sötétben, ott égett. Ezek égettek
engem…
- İ mámoros. - mondta Bonnie. Vagy hisztérikus, vagy bármi másnak nevezzük.
Matt lassan és tagoltan beszélt. - Vickie, kérlek, mondj el, csak egy dolgot. Hol van Elena? Mi történt vele?
- Nem tudom. - Vickie felemelte könnyáztatta arcát az ég felé. - Dick és én egyedül voltunk.
Voltunk… aztán hirtelen minden körülöttünk. Nem tudtam futni. Elena mondta, hogy a sírt
kinyitották. Lehet, hogy onnét jött. Iszonyatos volt…
- İk a temetıben voltak, a romos templomban. - kezdte Meredith értelmezni. - És Elena velük volt. És
ezt nézd meg. - A felsı világításban, ekkor látni lehetett a mély, friss karcolásokat Vickie nyakán, a
mellénye bizonytalanul állt rajta.
- Olyanok, mint az állati jelek, - mondta Bonnie. - Mint a védjegyek, talán macska karom.
- Nem macska támadta meg az öregembert a híd alatt. - mondta Matt. Az arca sápadt volt, és az izmai
megfeszültek az állán.
Meredith követte a tekintetével az utat, majd megrázta a fejét.
- Matt, elıször vissza kell ıt vinnünk. El kell mennünk. - mondta. - Figyelj rám, én is aggódom Elenaért,
mint te. De Vickie-nek orvos kell, és ki kell hívni a rendırséget. Nincs más választásunk. Menjünk
vissza.
Matt meredt az útra újabb hosszú pillanatig, majd sziszegve kilélegzett. Becsapta az ajtót, a kocsi
sebességbe tette, és megfordult, minden mozgása erıszakos.
Mind visszamentek a városba, Vickie panaszkodott a szemével.
Elena érezte, Stefan ajkai találkoznak az övével.
És… ez ennyire egyszerő volt. Minden kérdésre válaszolt, minden félelmet elsöpört, minden kétséget.
Úgy érezte, ez nem csupán szenvedély, hanem szívbıl jövı gyengédség és olyan erıs szerelem, hogy
belül teljesen felkavarta. Meg kellett volna ijednie az intenzitásától, csak hogy miközben vele volt, ı
nem félt semmitıl.
A lány úgy érezte, hazaért.
Ezt volt, ahova tartozott, és ı végül meg találta. Stefan-nal, volt otthon.
A fiú visszahúzódott kissé, és úgy érezte, hogy reszket.
- Ó, Elena. - suttogta az ajka ellen. Mi nem…
- Mi már vagyunk. - suttogta, és húzta vissza a helyére.
Mintha hallotta volna a gondolatait, érezte az érzéseit. Öröm és vágy futott köztük, amely összeköti
ıket, és közelebb hozta. És Elena érezte a mélyebb érzelmeket is benne. Azt akarta, hogy örökké
tartson, megvédeni a lányt az összes kártól. Meg akarta védeni ıt minden rossztól, ami ıt fenyegeti.
Azt akarta, hogy csatlakozzon az életéhez.
Érezte, hogy az ajka nyomását az övén, s alig tudott betelni az édességével. Igen, gondolta.
Érzés hullámzott át rajta, mint a hullámok a csendes, tiszta tón. Fuldoklott benne, érezte Stefan
örömét, és az ízletes válasz megugrott benne. Stefan szerelmében fürdött, átragyogott rajta,
megvilágította minden sötét helyen, a lelkében, mint a nap. Megremegett örömében, szeretettel, és a
vággyal.
50
A fiú lassan elhúzódott, mintha nem tudta volna elviselni, egy részt belıle, és néztek egymás
szemében a csodálkozó örömöt.
Nem beszéltek. Nem volt szükség a szavakra. A fiú megsimogatta a haját, olyan könnyően, hogy ı is
alig érezte, mintha attól félne, hogy eltőnik a kezében. A lány tehát tudta, hogy nincs győlölet, ahogy
ilyen sokáig tette vele. Nem, nem volt győlölet egyáltalán.
Elena-nak fogalma sem volt, hogy sokkal késıbb, csendesen ment le a lépcsın a panzióba. Bármely
más idıpontban, ı izgatott lett volna, hogy beülhet Stefan elegáns fekete autójába, de ma este ı alig
érezte. Fogta a kezét, ahogy áthajtott a kihalt utcákon.
Az elsı dolog, amit Elena látott, ahogy közeledtek a házhoz, a lámpák voltak.
- Ez a rendırség. - mondta, megtalálta a hangját, némi nehézséggel. Bár furcsa volt beszélni, miután
olyan sokáig néma volt. - És ez Robert autója az utcán, és ott van Matt - mondta. Nézett Stefan-ra, és a
béke, ami már eltöltötte, hirtelen törékenynek tőnt. - Kíváncsi vagyok, mi történt. Nem hiszem, Tyler
már mondta nekik…?
- Még Tyler sem lehet hülye. - mondta Stefan.
Leállt egy rendırségi autó mögé, és Elena vonakodva elengedte a kezét. Azt kívánta teljes szívvel,
bárcsak ı és Stefan csak kettesben lehetnének, hogy soha többé ne kellene szembenéznie a világgal.
De nem lehetett segíteni. Elindultak felfelé az úton az ajtóhoz, ami nyitva volt. Belül, a házban égtek a fények.
Belépéskor, Elena látta, mi volt, több tucat arc fordult felé. Volt egy hirtelen elképzelése, hogy
nézhetett ki, ott állt az ajtóban a lendületes fekete bársony köpenyben, és Stefan Salvatore állt mellette.
És aztán Judith felkiáltott, és a karjaiban zárta ıt, és megrázta átölelve egyik pillanatról a másikra.
- Elena! Hála Istennek, hogy biztonságban vagy. De hol voltál? És miért nem hívtál? Tudod, hogy min ment itt mindenki keresztül?
Elena körülnézett a szobában, zavartan. Nem értette a dolgot.
- Mi csak örülünk, hogy viszont látunk. - mondta Robert.
- Én a panzióban voltam, Stefan-nal. - mondta lassan. - Judith, Stefan Salvatore, bérlet egy szobát.
És visszahozott.
- Köszönöm. - mondta Judith, ahogy Stefan-ra nézett Elena feje fölött. Aztán, vissza Elena-ra, és azt mondta: - De a ruhád, a hajad, mi történt?
- Nem tudod? Akkor Tyler nem mondta el. De akkor miért van itt a rendőrség? - Elena Stefan felé húzódott ösztönösen, és úgy érezte, hogy közelebb van hozzá a védelem.
- Ezek az emberek azért vannak itt, mert Vickie Bennett-et megtámadták a temetőben ma este. - mondta Matt. İ, Bonnie és Meredith, Judith és Robert mögött álltak, akik megkönnyebbültek és egy kicsit zavarban voltak, és több mint egy kicsit fáradtak is. - Megtaláltuk, talán két, három órával ezelőtt, és mi azóta keresünk.
- Támadás? - mondta Elena döbbenten. – Megtámadták, de mi?
Senki sem tudja. – mondta Meredith.
- Nos, most lehet, hogy emiatt nem kell aggódni. - mondta Robert megnyugtatóan. - Az orvos azt
mondta, rosszul volt, pánikba esett, és hogy a lány ivott. Az egész dologit lehet, hogy csak képzelte.
- Azok, karcolások nem voltak képzeletbeliek, mondta Matt, udvariasan, de makacsul.
- Milyen karcolás? Mit beszélsz? - Elena kérdezte, ahogy megvizsgálta az egyik arcot a másik után.
- Megmondom. - mondta Meredith, és elmagyarázta, röviden, hogy ő és a többiek megtalálták Vickiet.
- Folyton azt mondta, nem tudta, hol voltál, hogy ı egyedül Dick-el, amikor megtörtént. És mire
visszahoztuk, az orvos azt mondta, nem talált semmi meggyőzőt. Nem volt igazán fájdalmas, kivéve a
karcok, ami egy macska lehetett.
- Nem volt más nyomot vele? - mondta Stefan élesen. Ez volt az elsőı alkalom, hogy ő beszélt volna, mióta beléptek a házba, és Elena ránézett, meglepte a hangja.
- Nem. - mondta Meredith. - Hát persze, egy macska nem szakítja le a ruháit, az Dick volt. Ja, és a nyelvén volt egy harapás.
- Mi? – kérdezte Elena.
- Rosszul megharapta, úgy értem. Biztos nagyon kivérzett, és fáj neki beszélni.
Elena mellett, Stefan mozdulatlanul állt. – Nem mondott semmilyen magyarázatot, hogy mi történt?
- Hisztérikus volt. - mondta Matt. - Tényleg hisztérikus, hogy nem volt semmi értelme. Folyton
gagyogott ködös szemmel és sötéten, nem volt eszénél, ezért az orvos úgy gondolja, ez talán
valamiféle hallucináció. De amennyire ki lehet venni, a tények, hogy ő és Dick Carter a lerombolt
templomban a temető körül voltak éjfélkor, és, hogy valami bejött, és megtámadta ott őket.
Bonnie hozzátette: - És nem Dick támadása volt, legalább is úgy tűnik, volt néhány ízé. A rendőrség padlón talált rá, amikor kiment a templomba, és ı nem emlékszik a dologra.
De Elena alig hallotta az utolsó szavakat. Valami szörnyű baj van Stefan-al. Nem tudta megmondani, hogy honnét tudta, de tudta. Már megmerevedett, amint Matt befejezte beszédét, és most nem mozdult, úgy érezte, mintha egy nagy távolság elválasztaná őket, mintha ott lennének egy szakadó, repedőm úszó jégtábla két oldalán.
Azt mondta, borzasztóan kontrollált hangon, úgy, mint szobájában történtek előtt, "A templomban, Matt?"
- Igen, a romos templomban. - mondta Matt.
- És te biztos vagy benne, hogy azt mondta, hogy éjfél volt?
- Nem mondott biztosat, de kb.valamikor akkor lehetett, hogy megtaláltunk ıt. Miért?
Stefan nem szólt semmit. Elena érezte, hogy a köztük lévı szakadék egyre szélesebbé válik. – Stefan. - suttogta. Aztán hangosan azt mondta kétségbeesetten. - Stefan, mi ez?
Megrázta a fejét. Ne fog rajtam ki, gondolta, de ő nem is nézett rá. - Vajon él? - azt kérdezte hirtelen.
- Az orvos azt mondta, semmi baj nem volt vele. - mondta Matt. - Senki sem mondta, hogy a lány meg fog halni.
Stefan hirtelen bólintott, aztán Elena-hoz fordult. - Mennem kell. - mondta. - Most már biztonságban
vagy."
A lány elkapta a kezét, ahogy elfordult. - Hát persze biztonságban vagyok. - mondta. – Hála neked.
- Igen. - mondta. De nem volt válasz a szemében. Védettséget élveztek, unalmas.
- Hívj holnap. - A lány megszorította a kezét, és igyekezett közvetíteni, mit érzett, a figyelő szemek felügyelete alatt. Azt akarta, hogy megértse.
Lenézett a kezükre, kifejezés nélkül, majd lassan, vissza rá. És akkor, végre visszatért a nyomás az ujjain. - Igen, Elena. - suttogta, szemei belé kapaszkodtak. A következő pillanatban már nem volt ott.
Vett egy mély lélegzetet, és visszafordult a zsúfolt teremben. Judith még mindig lebegett, a szemét rá
vetette, lehetett látni Elena tépett ruháját a köpeny alatt.
- Elena. – mondta. - Mi történt? - És a szemét az ajtóra vetette, amelyen keresztül Stefan éppen
távozott.
Valami hisztérikus nevetés tört fel Elena torkán, de visszafojtotta. – Nem Stefan tette ezt. - mondta. -
Stefan mentett meg. - Érezte, hogy arca megkeményedik, és ő nézett a rendőr mögött, Judith-ra. -Tyler volt, Tyler Smallwood…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése