14. fejezet
Bonnie megborzongott, ahogy a magas viktoriánus háznál várakozott. A levegő ma reggelfagyos volt, és bár majdnem nyolc óra volt, a nap nem igazán kelt fel. Az eget sűrűn szürke és
fehér felhők borították, ami hátborzongató szürkületet teremtett.
Lába kezdett elgémberedni, és kezeit dörzsölgette össze, amikor a Forbes ház ajtaja kinyílt.
Bonnie visszahúzódott egy kicsit a bokrok mögé, ez volt a rejtekhely, és innét figyelte, amint
a család az autójához sétál. Mr. Forbes-nál nem volt más, csak egy kamera. Mrs. Forbes-nál
volt egy pénztárca és egy összecsukható szék. Daniel Forbes-nál, Caroline öccsénél volt egy
másik szék. És Caroline...
Bonnie előrehajolt, és sziszegve fújta ki a levegőt elégedettségében. Caroline farmert és
pulóvert viselt, és volt nála valami, egy fehér húzózsinóros táska. Nem nagy, de belefért egy
kis napló.
Átmelegítette a diadal, Bonnie a bokor mögött várakozott, amíg a kocsi elhajtott. Aztán
elindult a Thrush Street és a Hawthorne Drive sarkára.
- Ott van, Judith néni. A sarkon.
Lassult, majd megállt az autó, és Bonnie becsusszant a hátsó ülésre, Elena mellé.
- Van egy fehér, húzózsinóros táskája. - suttogta Elena fülébe, miközben Judith néni tovább
hajtott.
Bizsergő izgalom söpört végig Elenán, és megszorította Bonnie kezét. – Jó. - suttogta. - Majd
látjuk, ha behozza Mrs. Grimesby-hez. Ha nem, akkor mondjuk Meredith-nek, hogy az
autóban van.
Bonnie bólintott, és ő is megszorította Elena kezét.
Éppen időben érkeztek Mrs. Grimesby-hez, hogy lássák, amint Caroline bemegy, karján a
fehér táskával. Bonnie és Elena összenéztek. Most már Elenán a sor, hogy figyelje Carolinet,
hogy hol hagyja a házban.
- Itt szállunk ki, Miss Gilbert. - mondta Bonnie, Elena kiugrott a kocsiból. Ő kinn fog várni
Meredith-el, amíg Elena megmondja nekik, hogy hol van a táska. Az a fontos, hogy ne
engedhetik, hogy Caroline gyanút fogjon, valami szokatlant.
Mrs. Grimesby, aki válaszolt Elena kopogására, volt Fell’s Church könyvtárosa. A háza is
majdnem olyan volt, mint egy könyvtár, mindenütt könyvespolcok voltak és könyv halmok a
padlón. Ő vigyázott Fell’s Church történelmi leleteire, többek között, sikerült megőrizni
ruhákat is, melyet a település alapításakor viseltek.
A ház most a fiatalok hangjától zengett, és a hálószobák tele voltak diákokkal, akik különböző
szakaszokban öltöztek. Mindig Mrs. Grimesby felügyelte a jelmezeket a parádén. Elena
felkészült, hogy azt kérje, egy szobában kerüljön Caroline-al, de erre nem volt szükség. Mrs.
Grimesby oda vezette őt.
101
Caroline, aki levetkőzött divatos fehérneműre, amivel Elenának kétségtelenül azt üzente, hogy
nem foglalkozik a jelenlétével, de Elena észrevette az ördögi kárörvendést az álca alatt.
Inkább a köteg ruhára figyelt, amit Mrs. Grimesby felvett az ágyról.
- Itt van a tiéd, Elena. Az egyik legszebben megőrzött darab, és teljesen hiteles is, még a
szalag is. Úgy véljük, ez a ruha Honoria Fell-é volt.
- Ez csodaszép. - mondta Elena, mint Mrs. Grimesby megrázta a ráncokat a vékony fehér
anyagon. – Miből készült?
- Morva muszlin és selyem szövet. Mivel elég hideg van ma, viselhetsz rajta bársony kabátot
is. - A könyvtáros egy poros rózsa ruhadarabra, mutatott, ami egy széken hevert.
Elena lopva vetett egy pillantást Caroline-ra, ahogy elkezdett öltözni. Igen, ott volt a táska,
Caroline lábainál. Magában felkészült, hogy elvegye, de Mrs. Grimesby még mindig a
szobában volt.
A muszlinruha nagyon egyszerű volt, az anyaga átlósan futott, halványrózsaszín szalaggal
szegve. A kissé felfújt ujja ugyanolyan színű szalaggal volt megkötve. Divat volt elég laza
volt a tizenkilencedik század elején, hogy illeszkedjen egy huszadik századi lányhoz,
legalábbis ha karcsú. Elena mosolyogott, miközben Mrs. Grimesby egy tükör vezette őt.
- És ez tényleg Honoria Fell-é volt? - kérdezte, a márvány képre gondolva, ahogy a hölgy
feküdt sírjában, a romos templomban.
- Legalább is így szól a történet. Egyébként, - mondta Mrs. Grimesby. - említ egy ruhát, olyat,
mint ez, a naplójában, ezért vagyunk elég biztosak.
- Fenn maradt a naplója? - Elena összerezzent.
"Ó, igen. Egy ügyből kifolyólag itt van a nappaliban, megmutathatom neked. Most vedd fel a
kabátot…Jaj, mi az?
Valami lila leszállt a földre, amint Elena felvette a kabátot.
Érezte, az arckifejezése megfagy. Felkapta a feljegyzést, mielőtt Mrs. Grimesby le tudott
volna hajlani érte, és rápillantott.
Egy sor. Eszébe jutatta a bejegyzést a naplójába szeptember 4-én, az első nap az iskolában.
Kivéve, hogy miután ezt írta, áthúzta azt. Ezek a szavak nem voltak áthúzva, merészek és
tiszták voltak.
Valami rettenetes dolog fog ma történni.
Elena képtelen volt visszatartani magát, hogy kérdőre vonja Caroline-t és az arca előtt
megrázza a cetlit. De ez mindent tönkretenne. Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon,
összegyűrte a kis papírt és bedobta a szemétkosárba.
- Ez csak egy darab szemét, - mondta, és visszafordult Mrs. Grimesby-hez, a válla merev volt.
Caroline nem szólt semmit, de Elena magán érezte a diadalmas zöld szempárt.
102
„Csak várj. - gondolta. Várj, amíg visszaszerzem a naplóm. Elégetem, aztán elmegyünk, te és
én, beszélgetni.”
Majd Mrs. Grimesby-nek mondta: Én kész vagyok.
- Én is. - mondta Caroline higgadt hangon. Elena pillantása hideg és közönyös lett, ahogy a
másik lányra nézett. Caroline hosszú, halványzöld ruhát viselt, zöld és fehér szalagokkal.
Nem volt olyan szép, mint az övé.
- Csodálatos. Ti lányok menjetek előre és várjátok a kocsitokat. Ó, és Caroline, ne felejts el a
retikülödet.
- Nem fogom. – mondta Caroline, miközben mosolygott, és a húzózsinóros táskáért nyúlt a
lábainál.
Ez szerencsés volt az attól a pozícióból, amit nem tudott látni, Elena arc, mivel abban a
pillanatban a hűvös közöny teljesen összetört. Elena, meglepett, ahogy Caroline
Az volt a szerencse, hogy ebben a pózban nem látta Elena arcát, mert abban a pillanatban a
hideg közöny teljesen összetört. Elena döbbenten bámulta, amint Caroline elkezdte a zsákot a
derekára kötni.
E feletti megdöbbenését nem kerülte el Mrs. Grimesby. - Ez egy retikül, a modern kézitáska
őse. - magyarázta az idősebb nő kedvesen. – A hölgyek arra használták, hogy kesztyűt és
egyéb dolgokat tartsanak benne. Caroline itt járt, már korábban ezen a héten és elvitte, hogy
megjavítson rajta néhány laza gyöngyöt... nagyon kedves volt tőle.
- Biztos vagyok benne, hogy az volt. - Elena fojtott hangon válaszolt. El kellett innen mennie,
vagy valami rettenetes fog most történni. Most elkezd sikítani, vagy megüti Caroline-t, vagy
felrobban. - Kell egy kis friss levegő. - mondta. Kimenekült a szobából és a házból, és hirtelen
kint volt.
Bonnie és Meredith Meredith autójánál várták. Elena szíve furcsán verte, ahogy feléjük sétált,
ők pedig kihajoltak hozzá az ablakon.
- Kijátszott minket. - mondta csendesen. - Ez a csomag része a jelmezének, és viselni fogja
egész nap.
Bonnie és Meredith bámult, először a lányra, majd egymásra.
- De akkor... mit fogunk csinálni? - kérdezte Bonnie.
- Nem tudom. - Beteg rémület tört rá Elenára a felismerés hatására. - Én nem tudom!
- Továbbra is figyelnünk kell őt. Lehet, hogy leteszi a táskát ebédnél, vagy valami ... De
Meredith hangja üresen csengett. Mindnyájan tudták az igazságot, gondolta Elena, és az
igazság az volt, hogy ez reménytelen. Elvesztek.
Bonnie a visszapillantó tükörbe nézett, majd hátra fordult az ülésén. – Itt a kocsid.
103
Elena oda nézett. Egy elegánsan felújított homokfutó volt az utcán, két fehér papír lóval. A
krepp papírt befűzték a homokfutó kerekein keresztül, és páfrányok díszítették az üléseit,
valamint egy nagy zászló az oldalán azt hirdette, Fell’s Church szelleme.
Elenának csak egy kétségbeesett üzenetre volt ideje. - Figyeljétek őt! - mondta. És ha valahol,
akár egy pillanatra is, egyedül marad… Aztán mennie kellett.
De egész végig, a hosszú, borzalmas reggelen, soha egy pillanat sem volt, amikor Caroline
egyedül maradt volna. Állandóan egy sereg néző vette körül.
Elenának a felvonulás tiszta kínzás volt. Ott ült a polgármester és a felesége mellett,
mosolyogni próbált, próbált normálisan viselkedni. De félelem beteggé tett, mintha óriási súly
nyomná a mellét.
Valahol előtte a menetelő zenekarok és csapatok között egy nyitott kabrióban ott volt
Caroline. Elena elfelejtette megkérdezni, hogy melyik úszóhoz van kapcsolva. Az első a
Schoolhouse úszó volt, talán azon, sok fiatalabb volt rajta jelmezben.
Nem számít. Bárhol is volt Caroline, a fél város teljes mértékben őt figyelte.
Az ebédet a felvonulás után a gimnázium menzáján tartották. Elena csapdába esett egy
asztalnál Dawley polgármester és feleségénél. Caroline egy közeli asztalnál volt, Elena látta a
csillogó aranybarna fejét hátulról. Mellette ült, és gyakran hajol önző módon felé Tyler
Smallwood.
Elena volt egy tökéletes helyzetben, hogy megtekinthesse a kis drámát, ami körülbelül az
ebéd felénél történt. A szíve a torkában ugrott, amikor látta, hogy Stefan, akik az alkalomhoz
illően öltözött, Caroline asztala felé sétál.
Caroline-hoz beszélt. Elena figyelte, közben megfeledkezve a még érintetlen ételről a
tányérján. De amit látott, attól elnehezült a szíve. Caroline fölkapta a fejét, és röviden
válaszolt neki, majd visszafordult az ételhez. Tyler nehézkesen talpra állt, arca elpirult, dühös
képet vágott. Nem ült vissza, amíg Stefan el nem fordult.
Stefan Elena felé nézett, amikor elhagyta, és egy pillanatra a szemük találkozott szótlan
kapcsolatban.
Semmit sem tehetett. Akkor se, ha a hatalma visszatér. Tyler távol akarta tartani őt Carolinetól.
Végzetes súly nyomta Elena tüdejét, hogy alig tudott lélegezni.
Azután csak ült, kábultan a nyomorúság és kétségbeesés közt, amíg valaki megbökte őt és azt
mondta neki, hogy ideje visszavonulni színfalak mögé.
Szinte közömbösen hallgatta Dawley polgármester üdvözlő beszédét. Beszélt az "idő
próbájáról" amivel Fell’s Church küzdött a közelmúltban, és arról a közösségi szellemről, ami
összetartotta őket az elmúlt hónapokban. Aztán kiosztott a díjakat, ösztöndíjakat: atlétika és
közösségi szolgálatért. Matt odajött, ő kapta az év Kiemelkedő férfi sportolója címet, és Elena
látta, hogy kíváncsian rá nézett.
104
Aztán jött a parádé. Az általános iskolás gyermekek kuncogtak, és botladoztak, megfelezve
soraikat, ezzel ábrázolva a jeleneteket, amin keresztül ment Fell’s Church az alapítója a
polgárháborúban. Elena figyelte őket anélkül, hogy felfogta volna. Tegnap este óta a lány
kissé szédült, és ingatag volt, és most úgy érezte, mintha influenzás lenne. Az agya, ami
általában tele volt ötletekkel és számításokkal, most üres volt. Azt hitte, nincs többé. Nem
érdekelte semmi.
A menet véget ért, vakuk villogtak és tapsvihar tombolt. Amikor az utolsó kis konföderációs
katona is lement a színpadról, a polgármester, Dawley csendre intette a tömeget.
- És most, - mondta, - jöjjenek a diákok, akik a záró ünnepség végét tartják. Kérem, fogadják
nagy szeretettel a Szabadság Szellemét, a Hűség Szellemét és Fell’s Church Szellemét.
A tapsvihar még hangosabb lett. Elena mellett ott állt John Clifford, az okos vezető, akit arra
választottak meg, hogy képviseljék a Szabadság Szellemét. A John másik oldalán ott volt
Caroline. Egy különálló, szinte apatikus módon, vette észre Elena, Caroline csodálatosan
nézett ki: a fejét kicsit hátra döntötte, a szeme lángolt, arca kipirult.
John ment először megigazítva a szemüvegét, és a mikrofon előtt olvasott egy nagy barna
könyvből a pulpituson. Hivatalosan, az idősebb diákok is szabadon választhatták meg, mit
adnak elő, de a gyakorlatban majdnem mindig Mr. M. műveiből olvastak fel.
C. Marsh, az egyetlen költő volt, aki valaha is Fell’s Churchben alkotott. Miközben John
felolvasott, Caroline figyelte a színpadi előadást. A lány rámosolygott a közönségre, megrázta
a haját, és elkezdte leoldani a derekán lógó retikült. Ujjaival szeretettel megsimogatta a
húzózsinórt a táskán, és Elena csak maga elé bámult, hipnotizálta, memorizált minden
gyöngyöt.
John meghajolt és ismét elfoglalta a helyét Elena mellett. Caroline kihúzta vállait modellként
sétálva a pulpitushoz ment.
Ekkor a taps füttyszóval keveredett. De Caroline nem mosolygott; tragikus képet vágott, és
nagy levegőt vett. Kitűnő időzítéssel várt, amíg a menza teljesen elcsendesedett a beszéde
előtt.
- Én azt tervezte, hogy ma egy verset fogok olvasni M. C. Marsh-tól, - mondta, ekkor
figyelmes csend támadt. - de nem fogok. Miért ezt olvassam, - A lány felemelte a
tizenkilencedik századi verses kötetet. - Ha van valami sokkal jobb... megfelelőbb… amit
véletlenül találtam egy könyvben.
„Egy történt, amit tőlem loptál.” - gondolta Elena. A szemével az arcok között kutatott a
tömegben, és megtalálta Stefant. Ott állt hátul, Bonnie és Meredith közre fogta mindkét
oldalról, mintha védené őt. Aztán Elena észrevett valami mást. Tyler, Dick és több más fickó,
néhány méterrel mögötte állt. A srácok idősebbek voltak, mint egy középiskolás, és keményen
néztek ki, öten voltak. „Menj!” - gondolta Elena, tekintete megállapodott Stefan szemén. Azt
akarta, hogy megértse őt, hogy mit mond. „Menj, Stefan, kérlek, menj el, mielőtt megtörténik.
Menj, most!”
Nagyon enyhén, szinte észrevétlenül, Stefan megrázta a fejét.
105
Caroline ujjaival a zsákba nyúlt, mintha csak nem tudna várni. – Amit most olvasni fogok,
Fell’s Church jelenéről szól, nem száz, vagy kétszáz évvel ez előttről. – mondta, egyfajta
ujjongó lázzal. - Nagyon fontos, mert olyan valakiről szól, aki a városban él velünk.
Valójában itt van, ebben a szobában.
Tyler biztos leírta a beszédet neki, határozott Elena. A múlt hónapban, a tornateremben, akkor
beszélt a dolgokról. Ó, Stefan, ó, Stefan, félek ... Gondolatai zagyvák és kuszák voltak, amint
Caroline keze eltűnt a zsákba.
- Azt hiszem, érteni fogják, mire gondolok, amikor hallják. - mondta Caroline, és egy gyors
mozdulattal kihúzta a könyvet a retikülből, és drámaian feltartotta. - Azt hiszem, sok mindent
meg fog magyarázni, ami itt folyik Fell’s Church-ben, az utóbbi időben. - gyorsan és
könnyedén lélegzett, a közönséget nézte a könyvvel a kezében.
Elena már majdnem elvesztette az eszméletét, amikor Caroline kirántotta a naplót. Fényesen
ragyogott végig, mint egy látomás. Elena szédült és majdnem felordított, készen arra, hogy
megadja magát, aztán észrevett valamit.
Nem hitt a szemének. A színpadi világítás és a vaku elkápráztatta őket. Biztosan érezte, hogy
bármelyik pillanatban elájul, ez aligha volt meglepő, nem látott rendesen.
A könyv, Caroline kezében, zöld volt, nem kék.
„Meg fogok őrülni, ... vagy ez egy álom, ... vagy talán ez a világítás trükkje.” De Caroline
arcába nézett!
Caroline csak tátogott, bámulta a bársonyos könyvet. Mintha megfeledkezett volna a
közönségről. Újra és újra megfordította a naplót a kezében, megvizsgálta az összes oldalát.
Mozdulatai kétségbeesetté váltak. Lány visszanyúlt a retikülbe, mintha valahogy azt remélné,
hogy talál valami mást benne. Aztán vad pillantást vetett körbe a színpadon, mintha keresett
volna valamit, ami a földre esett.
A közönség zúgolódni kezdett, egyre türelmetlenebb volt. Dawley polgármester és az iskola
igazgatója csodálkozva a szemöldökét ráncolta.
Miután Caroline nem talált semmit a padlón, újra a kis könyvet bámulta. De most is úgy
nézett, mint egy skorpió. Egy hirtelen mozdulattal kirántotta, felnyitotta és benézett, mintha
ez lenne utolsó reménye, hogy csak a fedél változott meg, és a szavak a belsejében Elenáé.
Aztán lassan felnézett a könyvből menzában összegyűltekre.
Csend ereszkedett le újra, és abban a pillanatban minden szempár a lány halványzöld ruhájára
szegeződött. Aztán egy artikulálatlan hanggal, Caroline megpördült, és lecsattogott a
színpadról. Elena felé ütött, ahogy elment mellette, arcán a düh és a gyűlölet maszkjával.
Elena finoman lehajolt, hogy felvegye, amivel Caroline megpróbálta megütni őt.
Caroline naplója.
106
Mozgolódás támadt Elena mögött, ahogy az emberek Caroline után szaladtak, előtte pedig a
közönség felbomlott, mindenki magyarázatot keresett, érvelt, eszmecserét folytatott. Elena
megtalálta Stefant. Úgy nézett ki, mintha öröm alattomosan szétáradt volna rajta. De az is
látszott, amint Elena zavarnak értelmezett. Bonnie és Meredith ugyanazok voltak. Mint Stefan
tekintete átlépte volna az övé, Elena érezte, megrohanja a hála és az öröm, de a domináns
érzés a tisztelet volt.
Ez egy csoda. Túlszárnyalt minden reményt, meg kellett volna menteniük. Ők megmentették.
És akkor a szemét egy másik sötét fej felé húzott a tömegben.
Damon volt ... nem, ott heverészett ... szemben, az északi falon. Ajkai egy fél mosolyra
húzódtak, és szeme bátran találkozott Elenáéval.
Dawley polgármester mellé állt, sürgetve őt előre, próbálta lecsendesíteni a tömeget,
igyekezett a rend helyreállítása érdekében. Hiába. Elena álmodozó hangon olvasta, amit
kiválasztott. De a csacsogó emberek csoportja nem figyelt. A lány sem figyeltem oda, milyen
szavakat mond. Olyan gyakran nézett Damon felé.
Nagy tapsot kapott, de szétszórt volt és kusza, mikor befejezte, és a polgármester bejelentette
a többi délutáni programot. És akkor vége volt, és Elena szabadon távozhatott.
Lány elhagyta a színpadot, anélkül, hogy tudta volna, hogy hova megy, de a lába vitte az
északi fal felé. Damon sötét feje eltűnt az oldalsó ajtónál, és ő követte.
A levegő az udvaron édesen hűvösnek tűnt, a zsúfolt terem után, és a felhők felettük
ezüstösen kavargók voltak. Damon is várt rá.
Lelassította lépteit, de nem állt meg. Addig ment, amíg nem volt köztük több, csak egy láb, a
szeme az arcát fürkészte.
Egy hosszú, pillanatnyi csend volt, majd megszólalt. - Miért?
- Azt hittem, jobban érdekli az, hogyan. - jelentőségteljesen megveregette a kabátját. -
Meghívtam reggel egy kávéra, miután legfeljebb egy hete megismerkedtünk.
- De miért?
Vállat vont, és csak egy pillanatig megdöbbenés futott végig szép vonásain. Elenának úgy
tűnt, hogy maga sem tudta, miért…vagy nem akarta bevallani.
- A saját céljaim miatt. – mondta.
- Én nem hiszem. - valami kialakult közöttük, amitől Elena megijedt, és az erejétől. - Nem
hiszem, hogy ez az ok.
Volt egy veszélyes csillogása azokban a sötét szemekben. – Ne lökj el, Elena.
A lány közelebb lépett, hogy szinte megérintette őt, és ránézett. - Azt hiszem, - mondta, hogy
talán tényleg el kellene téged löknöm.
107
Arca csak egy hüvelykre volt az övétől, és Elena nem tudta, mi történt volna, ha abban a
pillanatban egy hang nem zavarja meg őket.
- Annyira jól sikerült az előadásod! Annyira örülök!
Judit néni volt az. Elena úgy érezte, mintha egyik világból a másikba csöppent volna.
Kábultan pislogott, visszalépett, kifújta a levegőt, és nem jött rá, mit tett.
- És sikerült meghallgatnod Elenát olvasni. - folytatta boldogan Judith néni. - Szép munkát
végeztél, Elena, de nem tudom, hogy mi történhetett Caroline-nal. Az összes lányt, ebben a
városban megbabonázták mostanában.
- Az idegek. - mondta Damon, az arc ünnepélyes volt. Elena késztetést érzett, hogy
kuncogjon, azután az ingerültség egy hullámát. Ez mind nagyon jól volt, hogy hálás lehet
Damonnek azért, hogy megmentette őket, de ha Damon nem lett, nem lett volna probléma.
Damon követte el azokat a bűnöket, amikért Caroline el akart űzni Stefant.
- És hol van Stefan? – mondta ki fennhangon a gondolatai. Egyedül csak Bonnie-t és
Meredith-et látta az udvarban.
Judit néni arcán rosszallás látszott. - Én még nem láttam őt. - mondta röviden. Aztán kedvesen
elmosolyodott. - De van egy ötletem, miért nem jössz el velünk vacsorára, Damon? Akkor
utána talán te és Elena…
- Állítsd le! - mondta Damonnek Elena. Udvariasan érdeklődőnek tűnt.
- Mi? - kérdezte Judith néni.
- Állítsd le! - Mondta Damonnek megint Elena. - Tudod mit. Állítsd le most azonnal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése