1. Előzmények 2. rész
- Melyik a legutolsó képed Belláról? – érdeklődtem.
- Nézd csak, ez itt! – mutatott egy viszonylag kisebb képre.
A képről egy fehér bőrű, sötétbarna szemű, gesztenyebarna hajú lány nézett rám, akinek nem csak az arca volt vékony hosszúkás, hanem az egész lány olyan törékenynek tűnt. Szinte betegesen fehér volt a bőre, az enyémhez képest, aztán pláne. Érdekes, hogy az emlékezetemben egy normál testalkatú, sőt inkább egy kicsit duci lány volt. Az arca is sokat változott. Ha szemben jönne velem az utcán, lehet, hogy simán elmennék mellette.
- Szép! Sokat változott! – mindössze ennyit mondtam.
- Hát igen mióta, is nem találkoztatok? – érdeklődött.
- Öt éve! – válaszoltam, miközben az ajtó felé indultam.
- Megkínálhatlak valamivel? – kérdezte.
- Nem köszönöm, nem kérek semmit! – hárítottam el udvariasan. Tudtam, hogy már várnak asrácok.
- Akkor indulhatunk is! – közölte, majd bezárkózott és már ültünk is be az autóba.
- Köszönöm, hogy megengedted ezt a kis szabálytalanságot! Tudod a jogsi nélküli vezetés!-emlékeztettem.
- Nincs mit köszönnöd kölyök! Holnap már itt is lesz Bella, kevés az időm, még készülnöm is kell a meglepetéssel. Különben sem lett volna senki akit megkérhettem volna, hogy hozza ide a furgont. Tudod Jacob örülök, hogy hazaköltözik a lányom! Tulajdonképpen el sem hiszem, hogy így döntött! Minden évben csak 2 hetet volt velem, csak úgymond „táv apuka” voltam eddig. Az pedig teljesen más, mint egy serdülő lányt nevelni. Elnézem néhány ismerősöm, munkatársam mit aggódik a lánya miatt, kivel jár, mit csinál, hova megy. Ezen túl lehet, hogy rám is ez vár! Szerinted mi érdekli a mai lányokat, mit kellene tennem, hogy jól érezze magát itt Forksban? – a viszonylag szokatlanul hosszú monológ után várta a válaszomat.
- A városi lányokkal kapcsolatban nem nagyon tudok tanácsot adni, nem szoktam őket különösebben figyelni. Bellát szerintem nem kellene, az átlagos városi lányokhoz hasonlítanod, hiszen múltkor te mesélted, hogy milyen érett a gondolkodása. Volt úgy, hogy az anyjának is ő adott tanácsot. Apám mesélte múltkor. Szerintem tegyél úgy, ahogy eddig is, abban a két hétben, amikor együtt voltatok, mindig nagyon jól éreztétek magatokat egymás társaságában, nem?
- Ja! – közben láttam elgondolkodott. - Egyébként beírattam a suliba is. Remélem, be tud illeszkedni és jól fogja érezni itt magát, lesznek barátai. Kár, hogy te nem oda jársz, hanem a rezervátumba, biztos segítenél neki beilleszkedni. Csak ezt az egyensúly problémát, ne örökölte volna tőlem!
- Ne izgulj, minden rendben lesz! Szerintem könnyen be fog illeszkedni és jól érezi majd magát. Idővel barátnői is lesznek. Már biztos sokat ügyesedett, így ez sem lesz probléma - bár ezt nem mondtam egészen őszintén. - Egyébként, elhozhatod magaddal hozzánk, szívesen találkoznék vele! Biztosan jól elbeszélgetnénk!
- Köszi! Van egy ötletem! - Vicces mosollyal említette, hogy ha szeretném, úgy visz majd haza, mint egy bűnözőt, bilincsben. Felajánlotta, hogy
Jót nevettem az ötleten, majd azt válaszoltam, hogy miért is ne! Úgy láttam a hamiskás nevetéséből, hogy neki is tetszik a válaszom.
Mielőtt beértünk volna a rezervátum területére, kacsintott és rám tette a bilincset, bekapcsolta a szirénát, és a villogót, így aztán nem csak az összes haver tudta, hogy jövök, hanem a rezervátum összes minden fülelni fog. Szinte láttam magam előtt a házaikból kilépő ismerőseimet, hogy vajon mi történhetett. Nem volt egy megszokott esemény a szirénázó rendőrautó a rezervátum területén. Folksra azért inkább volt jellemző.
Mikor a házunk elé érkeztünk mindenki nevetett, amikor Charlie apám elé vitt, mint egy bűnözőt és sorolta a jogszabályokat, hogy jogom van hallgatni és ügyvédet fogadni meg minden…
Billy csodálkozva, mosolyogva megkérdezte, hogy miért is van a fiam bilincsbe verve? Simán belement a játékba ő is. Egyébként mindig oldott volt apám hangulata Charlie társaságában.
Charlie elkezdte sorolni a hibáimat, nem tanulok eleget, csak az autószerelésen meg a barátokon jár az eszem és nem készítettem el még a mai házit. Ez mind igaz volt!
Megfogadtam, hogy tanulni fogok, így elengedett.
Miközben apámmal beszélgetett az odasereglett gyerekhadnak megengedte, hogy beüljenek a rendőrautóba, sőt aki akarta, azt megbilincselte. Természetesen Embry és Quil volt az első, aki kérte a bilincset.
- De aztán tisztán és sértetlenül kérem vissza a járőrautómat! – vetette oda a csemetéknek.
- Persze, Charlie bácsi! – kiabálta a kórus.
- Köszi Billy az autót, Bella örülni fog. Szépen ki is tisztítottátok, megmostátok, azt főleg nagyon köszönöm!
- Jacobnak és a fiúknak köszönjed! Nekik kell köszönni! Jacob intézett mindent, még át is nézte az autót! – mondta apa.
- Nagyon ügyes és rendes fiad van, büszke lehetsz rá! – dicsért Charlie.
- Na csak óvatosan azzal a dicsérettel, még elbízza magát a gyerek! – apám baráti hátbavágása térített magamhoz. Pedig szeretem, ha dicsérnek! Mellesleg, ki nem?
- Meglátogatnálak a jövő hét folyamán, elmehetnénk pecázni! Már úgy is régen beszélgettünk egy jót. Most, hogy megvettem az autót és jármű nélkül maradtatok, ha valamiben tudok segíteni, szólhatsz ám! Tervezel autót vásárolni? – érdeklődött.
- Egyenlőre gyűjteni kell még az új autóra. Még nem tudom, hogyan lesz. – közölte.
- Mit mondanak az orvosok, mikor fogsz tudni majd újból volánhoz ülni? - kérdezte Charlie.
- Előbb lesz Jacobnak jogsija, minthogy én vezethessek! – válaszolta lemondóan apám és legyintett egyet.
- Jó, majd elmondod a részleteket, horgászat közben! – vette a lapot Charlie.
- Oké, majd hívjál, már alig várom! Végre kimozdulhatok egy kicsit itthonról. – lelkesedett apám.
- Na, megyek, még sok tennivalóm van! Szevasztok! Billy vigyázz magadra! Gyerekek vége a gyereknapnak! – kiabálta Charlie és kihessegette a lurkókat a járőr kocsiból. Kézfogással elköszönt apámtól, jelenlévő egy-két ismerőstől, majd intett és elhajtott.
Elbúcsúztam a barátoktól én is. Mondtam a fiúknak, hogy sajna igaza van Charlienak, még sok a lecke. A fiúk szomorúan helyeseltek és bólogattak nagyokat, hogy hát bizony kellene tanulni már. Apát a tolószékkel betoltam a házba. Tud gurulni egyedül is tudom, de néha jól esett a gondját viselni. Ma őt sem idegesítette, láthatóan jól esett neki. Pár szót még beszéltünk, örültünk, hogy Charlie ilyen boldog. Tényleg jó lenne a horgászat a kimozdulás itthonról. Megállapítottuk, hogy már ezer éve nem láttuk ilyen felszabadultnak Charliet. Elmentem tanulni a szobába, mert Charlie játéka eszembe juttatta, hogy két dogát is írunk holnap.
Az egyik géptanból, a másik angolból. A géptantól nem féltem, én voltam a legjobb a műszaki tantárgyakból. Imádtam előadásokkal készülni, így egy csomó ötöst szerezhettem. Azért átnéztem a szakkifejezéseket, hátha lesz ábra is, biztos – ami biztos. Az angollal egy kicsit többet kellett foglalkoznom, csak gyenge négyes voltam. Igyekeznem kell, hisz van egy egyezségem apuval, ha nem lesz hármasom év végén és jobb lesz az átlagom, mint félévkor akkor ad pénz alkatrészekre és össze tudom rakni a garázsban lévő autót. Nekem csak a műszaki vizsgára és a forgalomba helyezésre kell összekaparnom egy kis pénzmagot. Amikor csak időm engedi, folyamatosan dolgozok ismerőseim autóin, motorjain. Már lassan műhelyt is nyithatok, annyian járnak ide javíttatni. Jó érzés, hogy az emberek elismerik a munkámat, szakértelmemet. Azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek a hobbija a későbbiek során akár, majd a munkája is lehet.
A rezervátumbeli suli szerintem egy kicsit jobban az életre tanít, mint a Forksi, mert nálunk volt műszaki, informatikai, technikai, kereskedelmi, kertészeti, iparművészeti, vendéglátói, közgazdasági fakultáció. A legtöbbünk nem is csak egy faktra járt, így én sem. Én a műszaki, informatikai, technikai faktokat választottam. Egy vagy két év továbbtanulással, a választott fakultációtól függően, több szakmát kaphatunk. Tulajdonképpen szerettünk iskolába járni. A probléma a tanulással volt.
A rezervátumban pedig az idősebb korosztályoktól úgymond kötelező foglalkozásokon halászatot, vadászatot, szerszámkészítést és egyéb ősi foglalkozásokat, a lányok szövést tanulnak.
Tartottunk még úgynevezett hagyományőrző törzsi gyűlést. Egyébként az volt mindenki kedvence, még betegen is elmentünk rá mindig. Alapvetően rendszertelenül, de az esti órákban szokott lenni egy előre megbeszélt napon. A gyűléseken jelen szokott lenni a rezervátum apraja-nagyja, a tűz köré gyűlve meghitten hallgattuk az ősi indián legendákat, a sápadt arcúak megjelenését, mészárlásaikat, „gaztetteiket”, a békekötéseket. Általában a felsőbb évesek mindig egy kis műsorral készültek, vagy ők mondták el a legendákat. A rezervátum „nagy vénei” természetesen soha sem hiányozhattak. Néha a méltóságteljes bevonulásuk egy kis mosolyra késztet minket. Természetesen igyekszem mindig nagyon komoly képet vágni, úgy mint a barátaim is. - Kiskoromban mindig félelmetesnek, rejtélyesnek találtam ezt az egész törzsi gyűlés dolgot.
Billy mindig az első sorban kapott helyett, mint indián törzsfőnök leszármazott, ez a jog megjárt neki. Ezeken a sokszor hajnalig tartó összejöveteleken mindig az aktuális témákat is átbeszélte, megvitatta a közösség. Kortól és nemtől függetlenül sűrű csend volt mindenütt, szinte megállt erre az időre az óramutató.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése