3. fejezet
A hajnal első sugara rózsaszín és pasztell zöld sáv volt az éjszakai égbolton. Stefan nézte a szobájaablakból a panzióban. Kifejezetten ezt a szobát akarta kibérelni, mert volt egy csapóajtó a
mennyezeten, egy csapóajtó nyílt a tetőre, ahol sétálni lehetett. Most csak az ajtó volt nyitva, és
nedves, hővös szél fújt le a létrán alatta. Stefan fel volt öltözve, de nem azért, mert korán kelt. Ő soha nem tudott aludni.
Nem rég tért vissza az erdőből, és néhány nedves levél tapadt csizmája oldalára. Tisztára csiszolta őket. A diákok tegnap figyelték őt, és tudta, hogy azok bámulják a ruháit is. Mindig is a lehető legjobban öltözködött, nem csupán a hiúságból, hanem mert ez volt a helyes dolog. Tanára is gyakran azt mondta: az arisztokratáknak a helyzetükhöz megfelelően kell öltözködniük. Ha nem így tesz, megvetést mutat mások iránt.
Mindenkinek megvolt a helye a világban, és az ő helye is megvolt a nemesség körében. Egyszer.
Miért voltak fontosak ezek a dolgok? Persze, egy diák szerepét kellett volna játszania, várható volt, hogy a saját diák éveit hozza vissza. Most sűrűn és gyorsan eljöttek az emlékek, mintha végig futná az oldalakat egy folyóiratban, a szeme megakadt egy-egy bejegyzésen itt-ott. Egy élénken felvillant előtte: apja arca, amikor Damon bejelentette, hogy abbahagyja az egyetemet. Soha nem felejti el. Még soha nem látta apját annyira dühösnek…
- Hogy érted, hogy nem mész vissza?" Giuseppe általában egy tisztességes ember volt, de indulatos, és az ő idősebbik fia kihozta belőle az erőszakot.
A fia épp egy sáfrány színű selyem zsebkendővel törölte meg az ajkát. - Azt gondoltam, hogy egy
ilyen egyszerű mondatot megértesz apám. Meg ismételjem neked latinul?
- Damon. - kezdte Stefan felháborodva ezen a tiszteletlenségen. De az apja félbe szakította.
"Te mondod, hogy nekem, Giuseppe Conte di Salvatore-nak, szembe kell néznem a barátaimmal
tudva, hogy a fiam egy scioparto? Aki semmire sem jó? Egy semmittevő, aki egyáltalán nem hasznos Firenze számára? – A szolgák hátrébb húzódtak, amint Giuseppe feldühítette magát.
Damon még csak nem is pislogott. "Úgy tűnik. Ha hívhatjuk azokat barátoknak, akik hízelkednek, abban a reményben, hogy adsz nekik kölcsön pénzt.
- Sporco parassito! (mocskos élősködő) - kiáltotta Giuseppe, felállt székéből. - Hát nem elég, hogy az iskolában pazarolja az idejét és a pénzem? Ó, igen, tudom, hogy mindened a szerencsejáték, a lovagi torna, és a nők. És tudom, hogy ha nem lennének a titkár és a tanárok, akkor nem is járnál órákra. De most úgy érted teljesen szégyenbe hozol. És miért? Miért? - A nagy kezével megfogta Damon állát. -
Tehát, visszatérnél a vadászathoz és solymászathoz?
Stefannak elismerését kellett kifejeznie; Damon nem rezzent össze. Ott állt, szinte heverészett apja szorításában, minden ízében arisztokrata, az elegáns kalap a sötét fején, hermelinnel szegett
köpenyben és puha bőr cipőben.
A felső ajka egy görbe vonal, tiszta arrogancia.
Túl messzire mentél, gondolta Stefan, miközben nézte a két férfit, akinek a szemeiket együtt hunyták be. Még sem leszel képes megtalálni az utad, ebben az időben.
De ekkor valaki hirtelen belépett az ajtón. Stefan oda fordult, elkápráztatták a lapis lazuli színű
szemek, és az arcát körülvevő arany fürtök. Katherine volt az. Az apja, Swartzschild grófja, elhozta őt a hideg Német Fejedelemségbıl az olasz vidékre, miközben azt remélte, hogy ez segíteni fog neki kiheverni hosszadalmas betegségét. Az óta a nap óta, mióta a lány megérkezett, Stefan élete teljesen megváltozott.
- Bocsánat. Nem akartam zavarni. - Hangja lágy és tiszta volt. A lány indulni akart.
- Nem, ne menj. Maradj! - mondta Stefan gyorsan. Többet akart mondani, megfogni a kezét, de nem merte. Nem volt itt az apja. Csak annyit tehetett, hogy azokba drágakő kék szemeibe nézett, és elmerült bennük.
- Igen, maradj - mondta Giuseppe, és Stefan látta, hogy apja viharos kifejezése enyhül, és elengedi Damon-t. Előre lépett, megigazította a hosszú, prémmel szegett ruhája nehéz ráncait. - Apádnak ma kell haza érnie az üzleti útjáról, és én örömmel látom. De sápadt vagy, kis Katherine. Ugye nem beteg megint, remélem?
- Tudja, én mindig sápadt vagyok, uram. Nem használok rúzst, mint a merész olasz lányok.
- Nincs rá szükséged. - mondta Stefan mielőtt megállíthatta volna tudta magát, és Katherine rá
mosolygott. Annyira szép. A szíve bele sajdult. Apja folytatta: "És látom, túl keveset vagy a napon.
Csak ritkán élvezhetjük a társaságát alkonyat előtt.
- Tanulok és imádkozom a szobámba, uram, - mondta Katherine csendesen, és lesütötte szempilláit.
Stefan tudta, hogy ez nem volt igaz, de nem szólt semmit, soha nem fogja elárulni Katherine titkát. A lány újra felnézett az apjukra. "De most itt vagyok, uram."
- Igen, igen, ez igaz. És be kell látni, ma egy különleges ebédünk lesz, apád visszatérésének
alkalmából. Damon… mi még később beszélünk." Amint Giuseppe intett a szolgának, majd elment.
Stefan örömmel fordult Katherine felé. Olyan ritkán tudnak beszélni egymással az apja vagy a
gardedám jelenléte nélkül, aki egy egykedvű német asszony volt.
De Stefan amit látott, olyan volt, mintha hasba vágták volna. Katherine titokzatosan mosolygott,
ahogy már többször látta.
De a lány nem őt nézte. A lány Damon-t nézte.
Stefan abban a pillanatban győlölte testvérét, győlölte Damon sötét szépségét és érzékiségét, amivel felhívta magára a nők figyelmét, mint lepkéket a láng. Abban a pillanatban meg akarta ütni Damon-t, széttörni a szépségét darabokra. Ehelyett azonban csak állt és nézte, ahogy Katherine lassan testvére felé lépked, s arany brokát ruhája suhog a csempézett padlón.
És nézte, ahogy Damon kinyújtja a kezét Katherine felé, és a kegyetlenül, diadalmasan mosolyog…
Stefan élesen elfordult az ablaktól.
Miért szakadnak fel újra régi sebek? De, ahogyan erre gondolt, kihúzta a vékony aranyláncot, amit az inge alatt viselt. A hüvelyk-és mutatóujjával megsimogatta a gyűrűt, ami rajta függött, aztán odatartotta a fény felé.
Egy kis köröcske volt, tökéletesen megmunkált arany, és öt évszázad alatt sem halványult el a
ragyogása. Nézte a rajta lévő követ, lapis lazuli egy kis körömnyi mérető volt. Stefan nézte, majd az ezüst gyűrűt is, az is lapis lazuli köves, a kezét. A mellében érezte az ismerős szorítás.
Nem tudta elfelejteni a múltat, és ő nem is igazán szerette volna. Mind annak ellenére, ami történt, ő dédelgetette Katherine emlékét. De volt egy emlék, amire igazán nem akart emlékezni. A lap másik oldalán, amit nem akart megfordítani. Ha emlékeznie kellene arra a horrorra… utálatra. Megőrülne.
Arra az őrült napra, az utolsó napra, amikor látta a saját kárhozatát…
Stefan nekidőlt az ablaknak, a homlokát a hűvös üvegre szorította. A tanárának volt egy másik
mondás: A gonosz soha nem találhat rá a békére. Diadalmaskodhat, de a békére soha nem találhat rá.
Vajon miért is jött Fell's Church-ba?
Remélte, hogy itt nyugalmat talál, de ez lehetetlen volt. Soha többé nem fogadják el, soha nem
pihenhet.
Mert ő gonosz volt. És ezen nem tudott változtatni.
Elena reggel a szokásosnál korábban ébredt fel. Hallotta Judith nénikéjét, ahogy a szobájában
pepecselt miközben készüődött a zuhanyhoz. Margaret még mindig mélyen aludt az ágyában,
összegömbölyödve, mint egy kis egér. Elena nesztelenül ment el húga mellett, ki a félig nyitott ajtón, és tovább a folyosón, hogy elhagyja a házat.
A levegő friss és tiszta volt ma reggel, a birsalmafán csak a szokásos szajkók és verebek ültek. Elena, aki lüktető fejfájással feküdt le, felemelte az arcát, nézte a tiszta kék eget és mélyet lélegzett.
Sokkal jobban érezte magát, mint tegnap. Megígérte Matt-nak, hogy találkoznak iskola előtt, s bár nem várta, biztos volt benne, hogy nem lesz semmi baj.
Matt csak két utcával odébb lakott a gimitől. Egy egyszerű tégla ház volt, olyan, mint a többi az
utcában, kivéve, hogy talán a hinta a tornácon egy kicsit kopottabb volt, a festék egy kicsit mállott.
Matt már kinn volt, és egy pillanatra a szíve nagyot dobbant, mint korábban meglátta őt.
Ő jól nézett ki. Kétségtelenül. Nem lenyőgöző, szinte zavaró módon, ahogy néhány ember, hanem
egészséges amerikai módon. Matt Honeycutt igazi amerikai volt. Szőke rövidre nyírt haja volt, a foci szezon miatt, és lesült bőre, mert besegített a nagyszülei farmján. Kék szeme őszinte és egyértelmő volt. De ma, ahogy kinyújtotta karját, hogy gyengéden átölelje, egy kicsit szomorúak voltak.
- Nem akarsz bejönni?
- Nem. Sétáljunk! - Elena mondta. - Egymás mellett mentek, érintése nélkül. Idıős, fekete diófák
sorakoznak az utcán, és a levegőben még mindig a reggeli csendben uralkodott. Elena nézte a lába a nedves járdán, érezte, hogy hirtelen elbizonytalanodott.
Nem tudta, hogyan fogjon hozzá.
- Szóval, még mindig nem meséltél nekem Franciaországról.- mondta a fiú.
- Ó, az nagyon jó volt. - mondta Elena. Oldalra pillantott a fiúra, aki a járdát nézte. - Minden, nagyon jó volt. - folytatta, és igyekezett egy kis lelkesedéssel a hangjában mondani. - Az emberek, az étel, mindent. Igazán… - A hangja elhalkult, és idegesen nevetett.
- Igen, tudom. Szuper! - fejezte be helyette. Megállt, és lenézett a kopott edzőcipőjére. Elena
felismerte őket tavalyról. Talán Matt családjának nem volt lehetősége újat venni. Felnézett, és látta magát a fiú kék szemeiben.
- Tudod, most nagy jól nézel ki. - mondta.
Elena kinyitotta a száját, kétségbeesetten, de ő tovább beszélt.
- És azt hiszem, mondani akarsz nekem valamit." A lány ránézett, és a fiú elmosolyodott, egy görbe, bánatos mosollyal. Majd újra kinyújtotta a lány felé a karját.
- Ó, Matt. - mondta, átölelve őt keményen. A lány hátralépett, hogy megvizsgálja az arcát. - Matt, te vagy a legkedvesebb fickó, akivel valaha találkoztam. Én nem érdemellek meg. -
A lány behúzott neki a karjába. - Nem, miért nem. Nem akarlak kirúgni. Mi lenne, ha barátok
lennénk?
- Ó, persze. Abszolút.
- Mert rájöttem, ez az, amik mi vagyunk. - A lány megállt, és felnézett rá újra. - Jó barátok. Legyünk
őszinték, jelenleg, Matt, hogy érzel irántam?
Ránézett, azután az égnek emelte a szemeit. Hivatkozhatok az Ötödikre? (amerikai mondás) - mondta.
Elena-nak leesett az álla. – Ugye ennek nincs semmi köze az új fickónak? - tette hozzá, Igaz?
- Nem. - mondta Elena kis habozás után, majd gyorsan hozzátette: - Én még nem is találkoztam vele.
Még nem is ismerem.
- De meg akarod. Nem, ne is mondj semmit. –Köré fonta a karját, és óvatosan elindult vele. - Gyere, menjünk a suli felé. Ha lesz idınk, majd veszek neked egy fánkot."
Ahogy mentek, valami megmozdult a diófán fölöttük. Matt füttyentett, és felé mutatott. - Nézd meg! A legnagyobb varjú, amit valaha láttam."
Elena nézte, bár már elment.
Ma az iskola csupán egy kényelmes hely volt Elena-ak, ahol átgondolhatta a tervét.
Amikor a lány ma reggel felébredt, tudta, hogy mit kell tennie. És ma igyekezett minél több
információt összegyűjteni Stefan Salvatore-ról. Ami nem volt nehéz, mert mindenki a Robert E. Leeben róla beszélt.
Köztudott volt, hogy a tegnap el kellett mennie a felvételi titkárhoz. És ma hívták az igazgatói irodába.
Valami volt a papírjaival. De az igazgató vissza küldte az osztályba (miután, a pletykák szerint, egy távolsági hívás folytatott Rómába és Washington között). És úgy tűnik, hogy most már minden rendeződött. Hivatalosan legalábbis.
Elena, amikor megérkezett délután az Európa történelme órára, fütyülés fogadta a terembe. Dick Carter és Tyler Smallwood lézengtek ott. Egy pár bunkó, gondolta, figyelmen kívül hagyva a
fütyülésüket és bámulásukat.
Azt hitték, hogy menők lettek, mert bekerültek az egyetem focicsapatának tartalékosai közé. Szemmel tartotta őket, ahogy lézengett a folyosón, fel frissítette a rúzsát és megigazította a sminkjét.
Bonnie-nak elmondta, hogy mi lesz az ő feladata, és a terv készen állt, csak bele kellett fogni, hogy Stefan minél előbb észre vegye. A púder tükörben csodálatos kilátás nyílt számára a csarnokra háta mögött.
Mégse látta sehol jönni a fiút. Aztán hirtelen mellette volt, ezért becsukta a púderes dobozát, ahogy a fiú elhaladt mellette. Meg akarta állítani őt, de valami történt, mielőtt meg tudta volna. Stefan megfeszült vagy legalábbis volt rajta valami, óvatosnak tűnt. Ekkor Dick és Tyler lépett történelem terem ajtaja elé. Elállták az utat.
Világszínvonalú bunkók, gondolta Elena. Füstölögve rájuk meredt Stefan válla fölött.
Ők élvezték a játékot, lehajtották a fejüket az ajtóban, és úgy tettek, mintha teljesen vakok lennének, és Stefan nem állna ott.
- Bocsánat. - Ugyanolyan volt a hangja, mint mikor lenne történelem tanárral beszélt. Csendes, kimért.
Dick és Tyler egymásra néztek, majd körbe-körbe, mintha szellem hangokat hallanának.
- Scoozi? - Tyler fejhangon mondta. - Scoozi nekem? Én scoozi? Jacuzzi? - Mindketten nevettek.
Elena figyelte, ahogy a pólójuk alatt megfeszítették az izmaikat. Ez teljesen igazságtalan, ők
mindketten magasabbak voltak Stefan-nal, és Tyler mintegy kétszer olyan széles.
- Valami probléma van? - Elena ijedt volt, amikor az új fiú hangát halotta a háta mögül. Megfordult, Matt volt az. Kék szeme kemény volt.
Elena kicsit mosolygott, amikor Tyler és Dick lassan, bosszúsan elállt az útból. A jó öreg Matt,
gondolta. De most a jó öreg Matt besétál az osztályba, mellette Stefan is, és ő ment utánuk, bámult a két fiú háta. Amikor leültek, ő Stefan mögötti padba csusszant be, ahol nézni tudta anélkül, hogy lebuktatná magát. De a tervvel még várnia kellett az óra végéig.
Matt megköszörülte a torkát, ami azt jelentette, mondani akar valamit.
- Hé! - kezdte végül, kényelmetlenül. - Azok a fiúk, tudod…
Stefan nevetett. Keserű hangon. - Ki vagyok én, bíró? - több érzelem volt a hangjában, mint Elena korábban hallotta, még akkor, amikor Mr. Tanner beszélt.
Ez az érzés nyers boldogtalanság volt. - Különben is, miért kellene engem itt szívesen látni? -
Befejezte, szinte magában.
- Miért nem? - Matt Stefan-t bámulta, most már határozottan felszegte az állát. – Figyelj! - mondta. –
Te tegnap a fociról beszéltél. Nos, a mi sztár wide receiver-nek (amerikai focis poszt) tegnap délután elszakadt egy ínszalagja, és szükségünk van a cserére. Kipróbálnánk ma délután. Mit gondolsz?
- Én? – Stefan meglepettnek hangzott. – Ah… nem tudom, ha lehetne.
- Tudsz futni?
- Tudok-e? - Stefan felé Matt fordult, és Elena halvány célzást látott a mosolyában. - Igen.
- El tudod kapni a labdát?
- Igen.
- Ennyi a dolga a wide receiver-nek. Én vagyok a középhátvéd. Ha elkapnod a labdát, amikor én
dobom és futsz vele, akkor tudsz játszani.
- Értem. - Stefan valójában szinte mosolyogott, s bár Matt szája komoly volt, kék szemei táncoltak.
Csodálkozott magán, Elena rájött, hogy féltékeny. A melegségből, ami a két fiú között volt, ő teljesen kirekesződött.
De a következő pillanatban Stefan mosolya eltűnt. Azt mondta kimérten. – Köszönöm… de nem. Más elfoglaltságom van."
Abban a pillanatban, Bonnie és Caroline érkezett meg az osztályba.
Tanner egész Európáról szóló előadása alatt, Elena magában ismételgette: - Hello. Elena Gilbert
vagyok. Én vagyok az Üdvözölő bizottság vezetője, és én feladatom, hogy körbe vezesselek az
iskolában. Ugye nem akarsz bajba keverni, és hagyod, hogy tegyem a dolgom? Az utolsó mondatot, széles, vágyakozó szemekkel mondja, de csak akkor, ha úgy néz ki a fiú, mint aki esetleg megpróbál kibújni előle. Ez gyakorlatilag tökéletes volt. Ő balek volt a lányok között, akiktől meg kellett, hogy mentsék.
Az óra felénél, tőle jobbra ülő a lány átadott neki egy cetlit. Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az első sorból. Ezt írta:"Én távol tartom C.-t, amíg csak tudtom. Mi történt? Sikerült???"
Elena felnézett, és látta, hogy Bonnie felé fordult az első sorból. Elena rámutatott a cetlire, és megrázta a fejét, majd azt suttogta.- Az óra után.
Egy évszázadnak tűnt, amíg Tanner elmondta az utolsó simításokat és szóbeli utasításokat, majd
elengedte őket. Aztán mindenki egyszerre ugrott fel. Itt jön, gondolta Elena dobogó szívvel, s
egyenesen Stefan útjába lépett, elállta a folyosót, hogy nem tudta őt kikerülni.
Csakúgy, mint Dick és Tyler, gondolta, érezte a vágyat, hogy hisztérikus vihogásba kezdjen. Felnézett, és meglátta a fiú szemét, pontosan egy vonalba a szájával.
Agya elsötétült. Mit is kellett volna mondania? A lány kinyitotta a száját, de valahogy a szavak
nehezen jöttek ki a száján. - Hello. Elena Gilbert vagyok. Én vagyok az Üdvözölő bizottság vezetője, és az én feladatom…
- Sajnálom, nem érek rá. - Egy pillanatra, nem tudta elhinni mit mond, hogy esélyt sem ad neki, hogy befejezze. Száját félre húzta beszéd közbe.- hogy körbe vezesselek az iskolában -
- Sajnálom, nem tudok menni. Fociedzésre kell mennem. - Stefan Matt felé fordult, aki csodálkozva nézett rá. - Azt mondtad, iskola után lesz, nem igaz?
- Igen. - mondta Matt lassan. – De…
- Akkor jobb lesz, ha megyünk. Talán megmutathatnád nekem az utat.
Matt tehetetlenül nézett Elena-ra, majd vállat vont. – Hát… biztos. Gyerünk. – Hátrapillantott még egyszer, majd távoztak. Stefan nem fordult vissza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése