4. fejezet
Mire Elena elérte szekrényét, a zsibbadás elviselhető lett, és a gombócot feloldani a torkábanigyekezett és visszafojtani a zokogást. Ő nem sír az iskolában, mondta magának, Ő nem. Bezárta a szekrényét, és a kijárat felé indult.
Sorban a második napon, hogy ő rögtön az utolsó csengő után haza jött az iskolából, egyedül. Judith ezzel nem lesz képes megbirkózni. De amikor Elena elérte a házat, Judith autója nem volt az utcán, ő és Margaret valószínőleg vásárolni voltak. A ház csendes és nyugodt volt, amint Elena elhagyta magát.
Örült, hogy csend van, egyedül akart most lenni. De, másrészt nem tudja pontosan, mit csináljon.
Most, hogy végre sírhatott, nem jöttek a könnyei. A lány hátizsákját az előszobában hagyta a padlón, és lassan átsétált a nappaliba. Ez egy szép, impozáns szoba, a ház azon részéhez tartozott, mint Elena hálószobája is, ami eredeti volt. Az eredeti ház 1861 előtt épült, és azóta szinte teljesen leégett a polgárháborúban. Minden, ami menthető volt, az ez a szoba, egy kidolgozott kandallóval a falán, és a nagy hálószoba fent. Elena apjának dédapja építtetett egy új házat, és azóta a Gilbert-ek éltek itt.
Elena az egyik felső ablak felé fordult, hogy kinézzen. Az üveg annyira öreg volt, vastag és hatalmas, és azon kívül torz, és enyhén homályos. Eszébe jutott az első alkalom, amikor apja először mutatta meg neki, a hatalmas, régi üveget, akkor fiatalabb volt, mint most Margaret.
A gombóc visszatért a torkába, de még mindig nem jöttek a könnyei. Belül mindene ellentmondásos volt. Nem akarta a társaságot, mégis fájón magányos volt. A lány nem akar gondolkodni, gondolatai hamar elkalandoztak, mint ahogy az egerek futnak egy fehér bagoly elől.
Fehér bagoly… vadászó madár… hústevő… varjú, gondolta. - A legnagyobb varjú, amit valaha
láttam. - mondta Matt.
A szeme megint szúrt. Szegény Matt. A lány megbántotta őt, de ő kedves vele. Még Stefan-nal is
kedves.
Stefan. Szíve nagyot dobbant, keményen, két szeméből folytak forró könnyek. Végül elsírta magát. Sír a düh, a megaláztatás, és a frusztráció miatt. És még miért?
Mi veszett ma el igazán? Mit érez valójában ez iránt az idegen iránt, Stefan Salvatore? Ő volt a
kihívás, igen, és ez tette mássá, érdekessé. Stefan egzotikus… izgalmas volt.
Vicces, hogy olyan volt, mint ahogy néha a fiúk mesélték. Később hallotta tőlük, vagy a barátaiktól vagy a nővérüktől, hogy milyen ideges volt, mielőtt elment vele, hogy izzadt a tenyere, és a gyomra tele volt pillangókkal. Elena mindig mulatságosnak találta az ilyen történeteket. Egy fiúval sem találkozott soha életében, aki miatt ideges lett volna.
De amikor ma Stefan-nal beszélt, az impulzus őrült tempóban száguldott, térde gyenge volt. A tenyere nedves. És gyomrában nem pillangók voltak, hanem denevérek.
Őt érdekelte a srác, mert idegesnek érezte magát tőle? Nem túl jó indok, mondta magának Elena.
Tény, hogy nagyon rossz indok.
De ott volt a szája. Az ívelt ajkak egészen más hatást tettek gyenge térdeire, mint idegesség. És ez az éjsötét haj-ujjai bizseregtek, hogy megérinthesse, milyen puha. Az a karcsú, lapos, izmos test, azok a hosszú lábai… és a hangja. A hangja, amit tegnap hallott, leírhatatlan volt számára. A hangja hővös és fölényes volt, amikor Mr. Tanner-rel beszélt, de furcsa, mindenki számára vonzó. Azon ábrándozott, hogy milyen lenne, ha éj sötétjében kimondaná a nevét, az ő nevét suttogná…
- Elena!
Elena felriadt az álmodozásból. De nem Stefan Salvatore volt az, hanem Judith nyitotta ki zajosan a bejárati ajtót.
- Elena? Elena! - Ez Margaret hangja volt, éles és sípoló – Itthon vagy?
Újra rátört Elena-ra a nyomorúság, s körülnézett a konyhában. Nem tudta most nagynénje aggódó kérdéseit nézni vagy Margaret ártatlan vidámságát. Nem nedves szempillákkal, amik minden pillanatban újabb könnyekkel fenyegettek. Villám gyorsan döntött, és csendesen kiosont a hátsó ajtón, amint a bejárati ajtó zárja kattant.
Lement a hátsó tornácon, az udvarra, majd habozott. Nem akart senkivel találkozni. De hova menjen, ahol egyedül lehet?
A válasz szinte azonnal jött. Természetesen. Az apját és az anyát látta.
Ez egy meglehetősen hosszú sétát volt, szinte a város szélére, de az elmúlt három évben Elena már jól ismerte. A lány átment a Wickery hídon és felmászott egy dombon, túl a romos templomon, majd le a kis völgybe.
Ez a temető szépen gondozott része volt, volt egy régi rész is, ami kissé elvadult. Itt gondosan volt nyírva a fő, a csokrok pedig friss, élénk színű virágokból készültek. Elena leült egy nagy márvány sírkő mellé, amelyre a "Gilbert" felirat volt vésve.
- Szia, anya. Szia, apa. - suttogta a lány. Lehajolt, és egy lila virágot tett a földre, amit az út mentén szedett. Aztán behajtotta a lábát, és csak leült.
Ő gyakran jött ide a baleset óta. Margaret akkor még csak egy éves volt, amikor az autóbaleset történt, ő nem igazán emlékezett a szüleikre. De Elena igen. Most már hagyta, hogy feltörjenek az emlékei, a gombóc a torkában dagadt, és könnyebben folytak a könnyei. Elvesztette őket, de mégis. Anyja, milyen fiatal és szép volt, és Apja, ráncos szeme és mosolya.
Szerencséje volt, hogy ott volt neki Judith, természetesen. Nem minden nagynéni hagyta volna ott a munkáját, és költözött volna egy kis városba, hogy vigyázzon két árva unokahúgára. És Robert, Judith vőlegénye, több volt, mint egy mostohaapja Margaret-nek, és több mint egy nagybácsi mióta összeházasodtak.
De Elena emlékezett a szüleire. Néha, főleg a temetés után, ő kijött ide, és dühös volt rájuk, haragudott rájuk, amiért ilyen ostobák voltak, hogy megölték magukat. Amikor még nem ismert Judith-ot ilyen jól, volt, hogy úgy érezte, ő nem tartozik többé sehova a földön.
Hová tartozik? - töprengett. - A válasz egyszerű volt, ide, Fell's Church-be, ahol a lány egész életében élt. De mostanában mintha ez az egyszerű válasz rossz lenne. Mostanában úgy érezte, kell lennie valami más helynek odakint, egy helynek, amit azonnal fel fog ismerni és az otthonának nevezheti.
Egy árnyék vetődött felé, hirtelen felnézett, és meghökkent. Egy pillanatra, a két alak, aki fölötte állt, idegen volt, ismeretlen, homályosan fenyegető. A lány csak bámult, megfagyva.
- Elena. - mondta a kisebbik fontoskodva, csípőre tett kézzel, - néha aggódom érted, tényleg.
Elena pislogott, majd kicsit elnevette magát. Bonnie és Meredith volt az. - Mit kell tennie az
embernek, hogy lehessen egy kis magánélet errefelé? – mondta, ahogy leültek.
- Mondd meg, hogy menjünk el, - mondta Meredith, de Elena csak vállat vont. Meredith és Bonnie is gyakran jöttek ide, hogy megtaláljuk a következő hónapokban, a baleset után. Hirtelen úgy érezte, ő boldog és hálás, hogy mind a kettő itt van. Ha más nincs is, neki vannak a barátai, akikhez tartozik, és akik törődtek vele. A lány nem bánta, hogy tudták, hogy sírt, és elfogadta a gyűrött zsepit, amit Bonnie ajánlott fel neki, és megtörölte a szemét. Ők hárman együtt ültek csendben egy kis ideig, figyelték, ahogy a szél fodrozta a tölgyfák koronáit a temető szélén.
- Sajnálom, ami történt. - mondta Bonnie végül halkan. - Ez valóban rettenetes."
- És a középső neved "Tapintat". - mondta Meredith. - Ez nem lehetett olyan rossz, Elena.
- Te nem voltál ott. - Elena érezte, hogy az egész emlék újra megelevenedik előtte. - Borzalmas volt.
De nem érdekel többé, - tette hozzá határozottan, dacosan. - Én végeztem vele. Nem akarok tőle
semmit.
- Elena!
- Nem, Bonnie. Ő nyilván azt hiszi, hogy túl jó, az amerikaiak számára. Ő csak tervez
napszemüveget visel és…
A lányok felhorkantva nevettek. Elena megtörölte az orrát, és megrázta a fejét. - Szóval," mondta Bonnie elszántan, hogy megváltoztassa a téma. - Legalább Tanner-nak mintha ma jobb hangulata lett volna. - Bonnie mártírként nézett. - Tudod, hogy engem írt fel elsőként, akinek kiselőadást kell tartania? Engem nem érdekel, a druidákat választottam, és…
- A mit?
- Dru-i-dák. A fura öreg fickók, akik a Stonehenge-t építették és varázsoltak, meg ilyenek, a régi
Angliában. A leszármazottjuk vagyok, ezért vagyok én médium.
Meredith felhorkant, de Elena rosszallóan nézett rá, miközben a fűszálak között végig húzta az ujjait. - Bonnie, te tényleg láttál valamit tegnap a tenyerembe? - kérdezte hirtelen.
Bonnie habozott. - Nem tudom. - mondta végül. - Én akkor azt hittem igen. De néha elszalad velem a képzeletem.
- Tudta, hogy itt vagy. - mondta Meredith váratlanul. - Arra gondoltam, hogy talán a kávézóban, de Bonnie azt mondta:"A temetőben van."
- Tényleg? - Bonnie kissé meglepetten nézett, de lenyőgözötten. - Hát, tudod. Nagymamám
Edinburgh-ban a második látnok előttem. Biztos mindig egy nemzedék kimarad.
- És te tényleg a druidák leszármazottja vagy. - mondta Meredith ünnepélyesen.
- Nos, ez igaz! Skóciában ezt tartják a régi hagyományok. El sem hiszem, néhány dolog, amit a
nagymamám csinál. Van egy módszere, hogy megtudja, ki fog megházasodni, és hogy mikor halsz
meg. Azt mondta, korán fogok meghalni.
- Bonnie!
- Miért? Fiatal és szép leszek koporsómban. Ne gondolod, hogy romantikus?
- Nem, én nem. Azt hiszem, ez undorító. - mondta Elena. Az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak, és a szél most hidegebb lett.
- Tehát kihez mész feleségül, Bonnie? – tette hozzá ügyesen Meredith.
- Én nem tudom. Nagymamám azt mondta, van egy szertartás, amivel ki lehet deríteni, de soha nem próbáltam. Természetesen. - Bonnie egy kifinomult pózba állva mondta - Ő felháborítóan gazdag és teljesen szép lesz. Mint a sötét, titokzatos idegen, például. Különösen, ha senki másnak nem kell. - A lány vetett, és egy gonosz pillantást vetett Elena-ra.
Elena visszautasította a csalit. - Mi van Tyler Smallwood-al? - mormolta ártatlanul. - Az apja
bizonyára elég gazdag.
- És ő nem csúnya – jegyezte meg ünnepélyesen Meredith. – Persze, ha egy állat szerető kell. Nagy, fehér fogakkal.
A lányok összenéztek, majd egyszerre nevették el magukat. Bonnie dobott egy marék füvet Meredith felé, aki lesöpörte magáról, és egy pitypangot dobott vissza rá. Valahol a közepén, Elena rájött, hogy nem lesz semmi baj. Újra önmaga volt, nem elveszett, nem egy idegen, hanem Elena Gilbert, a Robert E. Lee királynője.
Kihúzta a kajszi szalagot a hajából, és megrázta szabadon az arca körül.
- Kitaláltam, hogy mi lesz az én kiselőadásom témája. - mondta, miközben fél szemmel Bonnie-t
nézte, ahogy az ujjaival fésülte a fürtjeit.
- Mi? –kérdezte Meredith.
Elena megdöntötte az állát, felnézett a piros és a lila égre. Vett egy mély levegőt, tartott egy
pillanatnyi hatásszünetet. Aztán azt mondta hidegen, - Az olasz reneszánsz.
Bonnie és Meredith bámult rá, aztán egymásra néztek és sírva fakadtak nevetéstől.
- Aha. - mondta Meredith mikor megnyugodott kicsit. - Tehát a tigris visszatér.
Elena viszonzásul vadul rávigyorgott. A lány megingott bizalma visszatért. És bár nem értette meg magát, egy valamit biztosan tudott: nem hagyom, hogy Stefan Salvatore megússza.
- Rendben. - mondta szaporán. - Figyeljetek, csak ti ketten. Senki más nem tudhat erről, vagy nevetség tárgya leszek az iskolában. És Caroline csak egy ürügyet szeretne, hogy engem nevetségessé tegyen.
De én még mindig akarom őt, és az enyém is lesz. Nem tudom még hogyan, de így lesz. Amíg nem sikerül a terv, hidegen fogunk vele bánni.
- Oh, Mi?
- Igen, mi együtt. Nekem kell ő, érted Bonnie, ő az enyém. És szükségem van rátok, hogy sikerüljön.
- Várj egy percet, mondta Meredith csillogással a szemében. Lány levette a melltőjét a blúzáról, majd feltartotta hüvelykujját, és egy gyors mozdulattal megbökte. - Bonnie, add ide a kezed.
- Miért? - mondta Bonnie, gyanakodva méregette a brosst.
- Mert el akarlak venni. Miért mit gondolsz, hülye?
- De… de… Oh! Rendben. Auu!
- Most te jössz Elena. – Meredith ügyesen megszúrta Elena ujját, majd megszorította, hogy
kiserkenjen egy csepp vér. - Most, - folytatta, a másik kettőt nézte csillogó sötét szemekkel, -
mindannyian nyomjuk össze hüvelykujjunkat, és esküdjünk. Különösen te, Bonnie. Esküszöm, hogy megtartom ezt a titkot, és mindent megteszek, amit Elena kér Stefan-nal kapcsolatban.
- Nézd, vérrel esküdni veszélyes. - tiltakozott komolyan Bonnie. - Ez azt jelenti, hogy ragaszkodni kell az eskühöz, bármit is jelent, bármi is történjék, Meredith.
- Tudom. - mondta Meredith komoran. - Ezért mondom, hogy csináld. Emlékszem, mi történt Michael Martinnal.
Bonnie grimaszolt. - Ez már évekkel ezelőtt volt, és mi szinte azonnal feloszlottunk, és egyébként is…
Oh, rendben. Esküszöm.
Becsukta a szemét, majd azt mondta: - Esküszöm, hogy megtartom ezt a titkot, és mindent megteszek, amit Elena kér Stefan-nal kapcsolatban.
Meredith megismételte az esküt. És Elena, ahogy nézte, hogy az árnyékuk megnyúlt, ahogy a
hüvelykujjaikat egyesítették a leszálló szürkületben, vett egy nagy levegőt, és halkan azt mondta: -
Esküszöm, hogy nem nyugszom, amíg ő nem lesz az enyém.
Hideg széllökés fújt át a temetőn, felborzolva a lányok haját és száraz leveleket vitt feléjük a földön.
Bonnie-nak elállt a lélegzete, és elhúzódott. Mindannyian körülnéztek, majd idegesen vihogtak.
- Sötét van. – mondta Elena meglepődve.
- Jobb lenne, ha haza mennénk. - mondta Meredith, miközben újra felrakta brossát, és felállt. Bonnie is felállt hüvelykujjának a hegyét a szájában tartva.
- Viszlát! - mondta Elena halkan, a fejfa felé fordulva. A lila virág elmosódott a földön. Felemelte a kajszi szalagját, mely mellette feküdt, megfordult, és intett Bonnie-nak és Meredith-nek. – Menjünk!
Csendben, mentek a dombon a romos templom felé. Az eskü, amit vérrel pecsételtek meg, ünnepélyes érzést adott nekik, és ahogy elhaladtak a romos templom mellett, Bonnie megborzongott. A nap lement, a hőmérséklet hirtelen lecsökkent, a szél pedig felerősödött. Minden széllökés egy suttogást
küldött feléjük a füvön, és az ősi tölgyfák csörgő leveleit.
- Megfagyok! - mondta Elena, és megállt egy pillanatra a fekete lyuk mellett, ahol egykor a templom ajtó volt, és nézte a lenti tájat.
A hold még nem kelt fel, és még csak a régi temetőben voltak Wickery híd mögött. A régi temető
polgárháború idejéből származott, és sok sírkövön katona neve állt. Elvadultan nézett ki, tüskebokrok és magas gaz nőtt a sírok között és borostyán özönlötte el az omladozó gránitot. Elena sosem tetszett.
"Máshogy néz ki, nem igaz? A sötétben, úgy értem. - mondta a lány bizonytalanul. A lány nem tudta megmondani, hogy mit jelentett ez valójában, ez hely nem az élők számára volt.
- Mehetünk a hosszabb úton is, - mondta Meredith. - De ez azt jelentené, hogy újabb húsz perc séta.
- Nem bánom, ha erre megyünk, - mondta Bonnie, nagyot nyelt. - Én mindig azt akartam, hogy ide temessenek el a régibe.
- Kérlek, hagyjuk abba beszélgetést a temetésről! - csattant fel Elena, s elindult lefelé a dombról. De minél lejjebb ment a keskeny ösvényen, annál kellemetlenebbül érezte magát. A lány lassított, amíg Bonnie és Meredith utolérte. Ahogy közeledett az első sírkőhöz, a szíve gyorsan kezdett verni.
Megpróbált tudomást se venni róla, de az egész bőre bizsergett és finom szőrszálai felálltak a karján.
A széllökések között, minden hang mintha iszonyúan felhangosodott, a levelek fülsiketítően zörögtek a lábuk alatt szétszóródva az ösvényen.
A romos templom, fekete sziluett volt most a hátuk mögött. Keskeny ösvény vezetett zuzmós sírkövek között, amelyek közül sok magasabb volt, mint Meredith. Elég nagy ahhoz, hogy valami el tudjon mögé bújni, gondolta Elena nyugtalanul. Néhány a sírkő önmagában is nyugtalanító volt, mint egy kerubos, ami úgy nézett ki, mint egy igazi kisbaba lenne, kivéve, hogy a feje leesett és azóta gondosan a teste mellé helyezték. A széles gránit szemei mintha üresek lennének. Elena elfordult tőle, és a szíve lüktetni kezdett.
- Miért álltunk meg? – kérdezte Meredith.
- Én csak… Sajnálom. - mormolta Elena, de amikor kényszeríttette magát, hogy induljon, de azonnal megmerevedett. - Bonnie? - mondta. - Bonnie, mi a baj?
Bonnie bámult egyenesen ki a temetőbe, az ajka szétvált, a szeme olyan széles és üres volt, mint a kő kerubé. Félelem futott végig Elena gyomrán. - Bonnie, hagyd abba. Hagyd ezt abba! Ez nem vicces."
Bonnie nem válaszolt.
- Bonnie! - mondta Meredith. Ő és Elena egymásra néztek, és Elena hirtelen tudta, el kell mennie.
Sarkon fordult, elindult az ösvényen, hanem egy idegen hang szólalt meg a háta mögött, s körbe fogta.
- Elena. - mondta a hang. Nem Bonnie hangja volt, de Bonnie szájából jött. Sápadt volt a sötétben, Bonnie még mindig a temetőben nézett. Arca kifejezéstelen volt.
- Elena. - mondta a hang ismét, és hozzátette: Bonnie feje felé fordult. - van valaki odakint, aki rád vár.
Elena sohasem tudta meg, mi történt a következő néhány percben. Valami mintha megmozdult volna, egy sötét alak a sírkövek között, elmozdult és megemelkedett közöttük. Elena felsikoltott, és Meredith felkiáltott, majd mindketten futni kezdtek, és Bonnie rohant velük, ő is sikoltozott.
Elena lerohant a keskeny ösvényen, botladozva a sziklák és a fő csomók között. Bonnie zokogott a háta mögött, és Meredith, Meredith nyugodt és cinikus volt, vadul lihegett. Hirtelen egy sikoly
hallatszott tölgyfák fölött, és Elena úgy érezte, hogy gyorsabban fut.
- Valami van a hátunk mögött. - kiáltotta Bonnie élesen. - Ó, Istenem, mi történik?
- Menjünk a hídon. - lihegte Elena. A tüdeje égett. Nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy meg kell tenniük. - Ne add fel, Bonnie! Ne nézz hátra! Megragadta lány karját, és magával húzta.
-Nem tudom megcsinálni. - Bonnie zokogott, megfogta az oldalát, és tétován lépett.
- De igen, meg tudod. - morgott Elena, és megragadta Bonnie kezét ismét, és mozogásra kényszerítik őt. "Ugyan már. Gyerünk!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése