5. fejezet
Telihold volt, amikor Stefan visszaért a panzióba. Kótyagos volt, szinte tántorgott, mind a fáradtságtól, és a bőséges a vértől. Már jó ideje nem engedte el magát ennyire.De a vad energia kitörés a temetőben, ami elkapta őt, őrület, elmosta a már meggyengült önkontrollját.
Nem volt benne biztos, honnét jött az az energia. Figyelte az ember lányokat az árnyékból, amikor kitört belőle, amikor a lányok elmenekültek. Félelem fogta el, ahogy ők a folyó felé futottak, arra vágyott, hogy a szondával megtalálhassa ennek az energiának a forrását. A végén követte, képtelen volt megkockáztatni, hogy megsebesíti.
Valami fekete suhant az erdő felé, miután az emberek elérték a szentélyt a híd mögött, de még Stefan éjszakai érzékei sem tudta kivenni, mi volt az. Nézte, ahogy a lány és a másik kettő elindult a város irányába. Aztán visszament a temetőbe.
Most üres volt, tisztább, mint valaha. A földön feküdt egy vékony csík selyem, hogy a rendes szem számára szürke volna a sötétben. De ő látta az igazi színét, és lassan széthúzta az ujjai között, hogy megérintse a szájával, érezte a lány hajának illatát.
Az emlék elnyelte őt. Elég rossz volt, ahogy látta a lányt, amikor a hideg, ragyogó tudata súrolta az ő tudatának szélét. De hogy lehet egy teremben vele az iskolában, hogy érezte jelenlétét a háta mögött, ahogy a bőrének szédítő illata körülvette őt, az már majdnem több volt, mint amit el tudott viselni.
Hallotta minden lágy leheletét, érezte, hogy melegség sugárzik a hátát felé, érezte, minden a lány
minden édes szívdobbanását. És végül, a horror, ő átadta magát ennek. Szájában oda-vissza csiszolta a szemfogait, élvezte az örömöt és a fájdalmat, ami arra épült, hogy támogatja. Szándékosan belélegezte orrával a lehelete szagát, és hagyta, hogy képek jelenjenek meg előtte, hogy elképzelje az egészet.
Ahogy megérinti puha nyakát, találkozik az ajkával először, majd elborítja apró csókokkal mindenütt, amíg el nem éri a nyaka hajlatát. Ahogyan szaglássza ott, azon a helyen, ahol a szívverése átüt a finom bőrén. És ahogy ajkai végre szétválnak, elhúzza fájó fogairól, amik most éles kis tőrök, és…
Nem. Ő transzba esett, mint egy bunkó, a pulzusa egyenetlenül vert, teste remegett. Az osztályt már elengedte a tanár, mozgás volt körülötte, és ő is csak remélni tudta, hogy senki sem figyelte meg túl közelről.
Amikor beszélt vele, nem tudta elhinni, hogy szembe kell néznie vele, miközben ereiben égett, és
egész felső állkapcsa fájt. Aztán megijedt egy pillanatra, hogy az önkontrollja megtörik, hogy
megragadja a lány vállát, és elviszi mindenki előtt. Fogalma sem volt, hogyan is úszhatná meg, hogy a kemény testmozgás ne fogyassza az energiáját, halványan tudatában van annak, hogy nem használhatja az erejét. Nem számít, még anélkül is ő minden szempontból jobb volt, egy halandó fiúnál, aki versenyre kelt vele fociban.
Élesebb volt a szeme, gyorsabb a reflexe, izmai erősebbek. Most egy kéz veregette hátba, és Matt hangját hallotta a fülébe:
- Gratulálok! Üdvözöllek a csapatban!
Nézte a fiú becsületes, mosolygó arcát, és Stefan szégyenkezett. Ha tudnád, ki vagyok, akkor nem mosolyognál így rám, gondolta komoran. Megnyertem ezt a versenyt a megtévesztéseddel. És a lány szeret téged, és akit te szeretsz, ugye? – Én most rá gondolok.
S a lány gondolataiban is maradt, minden erőfeszítés ellenére, hogy számüzze, mint délután. Már
vakon vándorolt a temetőben, miután kihúzta az erdőből valamilyen erő, amit nem értett. Ott figyelte őt, harcolt magával, küzdenie kellett, míg a hullámzó erőt küldte felé a lány és barátai futása. És aztán jött haza, de csak az evés után. Miután elveszítette önuralmát.
Nem emlékezett pontosan, hogyan történt, hogyan hagyhatta megtörténni. Az erő feltörése indította el, felébredt benne valami, ami eddig szunnyadt. A vadászat szüksége. A sóvárgás a hajsza, a szaga a félelem és a gyilkolás vad diadala után. Több száz évek már nem érezte ennek a szükségét ilyen erővel. Erei égni kezdtek, mint a tűz. És minden gondolata vörössé vált: nem jutott eszébe semmi más, mint a forró fémes íz, az ősi lendület, a vér.
Izgalom futott át rajta, ahogy a lányokat követte. Mi történt volna, ha nem érzi meg az öregember illatát, jobb nem belegondolni. De ahogy a híd végéhez ért, az orrát élesen égette az emberi test jellegzetes szaga.
Emberi vér. A végső elixír, a tiltott bor. Több, mint bármely bódító italt, maga az élet lényege. És ő volt olyan fáradt, hogy harcoljon ellene.
Valami mozgott a folyóparton a híd alatt, olyan volt, mint egy rakás régi rongyok mozdult volna meg.
És a következő pillanatban, Stefan kecsesen macskaként landolt mellette. Keze kivágódott, és kihúzta a rongyok alól, felfedve egy ráncos, villogó arcot egy vézna nyak tetején. Elhúzta a száját.
Hangtalanul, de táplálkozott.
Most, amint megbotlott a panzió lépcsőházában, megpróbált nem erre gondolni, és nem gondolni rá, a lányra, aki csábította melegségével, az életével. Ő volt az egyetlen, akit valóban kívánt, de ennek véget kell vetni, hogy meg kell ölni az ilyen gondolatokat, mielőtt elindulnak. A lány kedvéért, és magáért.
Ő volt a lány legrosszabb, valóra vált rémálma, és ő még csak nem is tudott róla.
- Ki van ott? Te vagy az, fiam? - egy repedt éles kiáltás. Az egyik második emeleti ajtó kinyílt, és egy szürke fej bukkant elő.
- Igen, signora - Mrs. Flowers. Sajnálom, ha megzavartam.
- Ah, több kell, mint egy nyikorgós padlódeszka, hogy megzavarj. Bezártad az ajtót magad mögött?
- Igen, signora. Te… biztonságban vagy.
- Így van. Fontos biztonság. Soha nem tudhatod, mi van ott kint az erdőben, ugye? – A fiú a kis
mosolygós arcú embert nézte, szürke hajával, fényes szökkent a szemébe. Valami titkot elrejtegetett?
- Jó éjszakát, signora!
- Jó éjszakát, fiam. - Majd becsukta az ajtót
A szobájában az ágyra zuhant, és bámulta az alacsony, ferde plafont.
Általában nyugtalanul pihent éjszaka, nem volt természetes alvási ideje. De ma este fáradt volt. Annyi energiába telt, hogy szembenézzen a napfénnyel, és a bőséges étkezés, csak hozzájárult arra volt jó, hogy letargikus legyen. Hamarosan, bár a szemeit nem csukta be, már nem látta a fehérre meszelt plafont.
Hirtelen egy emlékfoszlány úszott át agyán. Katherine, olyan szép volt az este a szökőkútnál, az
ezüstös holdfény, a sápadt arany haja. Milyen büszkén ül mellette, hogy megosztotta vele a lány a titkát…
- De akkor te soha nem tudsz kimenni a napfényre?
- Tudok, igen, amíg el tudom viselni. - A lány felemelte a kis fehér kezét, és a holdfény ragyogott a lapis lazulis gyűrűjén. - De a nap nagyon roncsol engem. Soha nem vagyok elég erős.
Stefan ránézett, a finom vonásaira és kissé a testére. A lány majdnem olyan jelentéktelen volt, mint a fonott üveg. Nem, soha nem volt erős.
- Én gyerekként gyakran voltam beteg. - mondta halkan, szemét a szökőkút vizére vetette. - Végül az orvos azt mondta, hogy meg fogok halni. Emlékszem Papa sírására, és emlékszem, ahogy feküdtem a nagy ágyamban, túl gyengén ahhoz, hogy mozogjak. Légzés is túl nagy erőfeszítést jelentett. Annyira szomorú voltam, hogy el kell hagynom a világot, és olyan hideg, nagyon hideg volt. - Megborzongott, majd elmosolyodott.
- De hogy történt?
- Felébredtem az éjszaka közepén, és láttam Gudren-t, a szobalányomat, az ágyam mellett. Aztán félrehúzódott, és láttam, a férfit, akit a lány hozott. Megrémültem. Klaus-nak hívták, és azt hallottam, hogy az emberek a faluban azt mondják, hogy gonosz volt. Kiáltottam Gudren-nek, hogy mentsen meg engem, de ő csak állt ott, és nézett. Amikor a férfi a száját nyakhoz emelte, azt hittem, meg fog ölni.
Elhallgatott. Stefan bámult rá rettegve és a szánakozva, a lány végül vigasztalóan mosolygott rá. - Ez végül is nem volt olyan szörnyű. Elıször éreztem egy kis fájdalmat, de gyorsan elmúlt. És akkor valóban kellemes érzés volt. Amikor ő adott nekem a saját véréből inni, erősebbnek éreztem magam.
Aztán együtt vártuk ki az időt hajnalig. Amikor jött az orvos, nem hitte el, hogy tudok ülni, és
beszélni. Papa azt mondta, hogy ez egy csoda volt, és újra fel kiáltott boldogságában. - Az arca
elborult. - Valamikor nemsokára el kell hagynom Papát. Mert egy nap majd rájön, mivel a betegség óta már nem nőttem, egy órával sem lettem idősebb.
- És soha nem lesz?
- Nem. De ez csodálatos, Stefan! - A lány felnézett rá, gyermeki örömmel. - Én örökké fiatal leszek, és én soha nem halok meg! El tudod képzelni?
Nem tudta őt elképzelni máshogy, mint amilyen most: bájos, ártatlan, tökéletes. – De… te nem találtad ijesztőnek először?
- Először egy kicsit. Gudren azonban megmutatta, mit tegyek. Ez volt a lány, aki azt mondta nekem, hogy ez a győrő a gyöngyszemmel, az ami megvéd a napfénytől. Míg feküdtem az ágyban, ő hozta nekem a gazdag meleg alvadt italt. Később kis állatok, amit a fia ejtett csapdába.
- Nem… embereket?
A lány nevetése csengett. - Természetesen nem. Találok mindent, ami kell, egy éjszaka egy galambra van szükségem. Gudren azt mondja, hogy ha erősebb akarok lenni, akkor az emberi vér kell, az élő emberi esszencia a legerősebb. És Klaus is sürget; újra a vért akar cserélni. Mondom Gudren-nek, hogy nem akarok hatalmat. Ami pedig a Klaus-t illeti… - Elhallgatott, és lesütötte a szemét, úgy, hogy a nehéz szempillák az arcán feküdtek. A hangja nagyon puha volt, ahogy folytatta. - Nem hiszem, hogy ez egy dolog, könnyedén menne. Akkor akarok emberi vért inni, ha megtaláltam társam, aki majd az én oldalamon lesz az örökkévalóságban. - A lány felnézett rá komolyan. Stefan rámosolygott, kábultsággal, és tele büszkeséggel. Alig tudta elrejteni a boldogságot, amit érzett ebben a pillanatban.
De ez az előtt volt, hogy a bátyja, Damon már visszatért az egyetemről. Mielőtt Damon visszajött, és látta Katherine ékszer-kék szemét.
Az ágyán a kis-fedett szobába Stefan felnyögött. Aztán a sötétség mélyebb húzta, és egy új képek
kezdett átlebegni az agyán.
Az emlékek szétszóródott pillantok voltak a múltból, amelyek nem alkottak összefüggő sorozatot.
Látta őket, amint a jeleneteket röviden megvilágosodtak, mint a villámok. A bátyja arca, torz, dühös, embertelen maszkban. Katherine kék szemében a pezsgő és a tánc, ahogy a lány piruettezik az új, fehér ruhájában. A fehér csillogása mögött a citrom fát. Érezte a kardot a kezében, Giuseppe hangja messziről hallatszott. A citrom fa. Nem szabadott volna a citrom fa mögé mennie.
Ismét Damon arcát látta, de ezúttal a testvére vadul nevetett. Tovább nevetett, olyan hanggal, mint a törött üveg recsegése. És a citrom fa most közelebb volt…
- Damon… Katherine… Nem!
Ott ült az ágyán egyenesen.
Arcát remegő kezébe temette, és sebesen lélegzett.
Egy szörnyű álom. Már hosszú idő óta nem kínozták az álmok, nem, mivel hosszú idő óta nem
álmodott egyáltalán. Az utolsó néhány másodperc játszódott le újra és újra az agyában, és újra látta a citrom fát… és újra hallotta a bátyja nevetését.
Úgy visszhangzott a fejében, szinte túl világosan. Hirtelen, anélkül, hogy tudatában lett volna, meg
mozdult, és Stefan hirtelen a nyitott ablaknál találta magát. Az éjszakai levegő hűvös volt az arcán, mikor belenézett az ezüstös sötétbe.
- Damon? – küldte el a gondolatát az erejével. Aztán abszolút csend volt, minden érzékével hallgatta.
Nem érzett semmit, nem lüktet a válasz. A közelben, egy pár éjszakai madár emelkedett fel, majd elrepült. A városban a sok elme aludt, az erdőben, az éjszakai állatok járta, hogy titkos munkájukat végezzék.
Nagyot sóhajtott és visszafordult a szobába. Lehet, hogy a nevetés tévesztette meg, talán ő még is tévedett a fenyegetéssel kapcsolatban, a temetőben. Fell's Church csendes volt, és békés, úgyhogy megpróbálja utánozni azt. Szüksége volt az alvásra.
Szeptember 5. (valójában már szeptember 6. 1: 00) Kedves Napló,
Mennem kell vissza az ágyba hamar. Csak néhány perccel ezelőtt ébredtem, azt hittem valaki kiabál, de most a ház csendes. Olyan sok furcsa dolog történt ma este, hogy az idegeim pattanásig feszültek, azt hiszem.
Legalább amikor felébredtem, tudtam, pontosan mit fogok tenni Stefan-nal. Az egész úgy hirtelen kipattant a fejembıl. B terv, az első fázis holnap kezdődik.
Frances szeme lángolt, s arca kipirult, ahogy közeledett a három lány asztalához.
- Ó, Elena, ezt hallanod kell!
Elena rámosolygott, udvariasan, de nem túl barátságosan. Frances lehajtotta barna fejét. - Úgy értem… csatlakozhatom? Épp most hallottam a legvadabb pletykát, Stefan Salvatore-ról.
- Foglalj helyet, - mondta Elena kegyesen. - De, - vett egy vajas tekercset, - minket nem igazán érdekel a hír.
- Te…? - Frances bámult. Először Meredith-re, majd Bonnie-ra nézett. - Ti csak vicceltek, ugye?"
- Egyáltalán nem. - Meredith felhúzta zöld szemét, és azt mondta elgondolkodva. – Nekünk ma más is jár a fejünkben."
- Pontosan, - mondta Bonnie hirtelen. - Stefan régi hír, te is tudod. Passz. - Lehajolt, és megdörzsölte a bokáját.
Frances Elena-ra nézett meghatódva. - Azt hittem, hogy mindent meg akarsz róla tudni.
- Kíváncsiság, - mondta Elena. - Végül is,ő egy látogató, és szerettem volna üdvözölni Fell's Churchben.
De persze lojálisnak kell lennem Jean-Claude-hoz.
- Jean-Claude?
- Jean-Claude. - mondta Meredith, feljebb emelve a szemöldökét és sóhajtott.
- Jean-Claude. - visszhangozta Bonnie bátran.
Finoman, a hüvelyk-és mutatóujjával, Elena egy fényképet húzott ki a hátizsákjából. - Ott áll a ház előtt, ahol Franciaországba laktunk. Később felvette nekem egy virágot, és azt mondta… Nos, … - mosolygott sejtelmesen - Nem kell megismételnem.
Frances nézte a képet. A lebarnult fiatalembert, aki félmeztelenül állt egy hibiszkusz bokor előtt, és szemérmesen mosolygott. - Ő az idősebb, nem igaz? - mondta tisztelettel.
- Huszonegy. Természetesen. - Elena egy pillantást vetett rá a válla fölött - a nagynéném soha nem hagyná jóvá, ezért vagyunk tiltva egymástól, amíg nem diplomázik le. Mindig titokban kell írnunk egymásnak.
- Milyen romantikus. - Frances sóhajtott. – Soha nem mondom el egy léleknek sem, ígérem. Hanem Stefan…
Elena felsőbbségesen mosolygott. – Ha, - mondta: Én a kontinensre megyek enni, jobban szeretem a franciát, mint az olaszt, minden alkalommal. - Meredith felé fordult: - Igaz?
- Aha. Minden alkalommal. - Meredith és Elena tudatosan mosolygott egymásra, majd megfordult
Frances felé. - Nem értesz egyet?
- Ó, igen. - mondta Frances sietve. - Én is. Minden alkalommal. - Elmosolyodott, és bólintott többször is, ahogy felállt és elment.
Amikor elment, Bonnie siralmasan mondta: - Ez meg fog ölni. Elena meg fogok halni, ha nem
hallhatom a pletykát.
- Ó, az? Meg tudom mondani. - válaszolt Elena higgadtan. - Azt akarta mondani, az a hír járja az
iskolában, Stefan Salvatore körül, hogy drogos.
- Mi? - Bonnie bámult, aztán elnevette magát. - De ez nevetséges. Mi, drogosok a világában ilyen
ruhát viselnek, és sötét szemüveget? Úgy értem, ő megtett mindent, amit lehetett, hogy felhívja
magára a figyelmet… - A hangja elhalkult, s barna szeme kitágult. - De hát lehet, hogy azért csinálja.
Ki fog valaha is gyanút, annyira nyilvánvaló? És ő egyedül él, és borzasztóan zárkózott… Elena! Mi van, ha igaz?
- Nem. - mondta Meredith.
- Honnan tudod?
- Mert én vagyok az, ki elkezdte terjeszteni. - Bonnie arckifejezését nézte, és elvigyorodott, majd
hozzátette: - Elena mondta.
- Ohhhh. - Bonnie csodálattal nézett Elena-ra. - Te gonosz. Ilyet mondani egy emberről, aki végső stádiumban van?"
- Nem, nem. Én nem akarok semmilyen Florence Nightingale típusú, fogom a kezét mindvégig. De mit mondasz az embereknek, mit akarsz Jean-Claude-al.
Bonnie felvette a fényképet. - Ki volt ő valójában?
- A kertész. Bolondult azokért a hibiszkusz bokrokért. Házas, és van két gyereke.
- Kár. - mondta Bonnie komolyan. - És te azt mondtad Frances-nek, ne mondja el senkinek…
- Igen. - Elena ellenőrizte az óráját. - Ami azt jelenti, hogy, jaj, mondjuk két óra múlva, az egész
iskolának tudnia kellene.
Iskola után a lányok Bonnie házába mentek. A bejárati ajtónál éles csaholás fogadta őket, és amikor Bonnie kinyitotta az ajtót, egy nagyon öreg, nagyon kövér Pincsi próbált megszökni. Úgy hívták, Jangce, és annyira el lett kényeztetve, hogy senki, kivéve Bonnie édesanyja bírta elviselni. Beleharapott Elena bokájába, ahogy a lány elment mellette.
A nappaliban sötét és zsúfolt volt, rengeteg bútorral és a nehéz függönyökkel az ablakokon.
Bonnie nővére Mary is ott volt, egy sapkában, kibontott hullámos, vörös haján. Ő csak két évvel volt idısebb, mint Bonnie, és a Fell's Church klinikán dolgozott.
- Ó, Bonnie! - mondta: Örülök, hogy haza jöttél. Hello, Elena, Meredith!
Elena és Meredith is köszönt. - Mi a baj? Fáradtnak látszol. - mondta Bonnie.
Mary letette a sapkát a dohányzóasztalra. Felelet helyett, ő kérdezett valamit. - Tegnap este, amikor hazajött olyan ideges voltál, nem mondtad, hogy hol voltatok lányokkal.
- Lenn a… Csak a Wickery hídnál.
- Pont erre gondoltam. - Mary vett egy mély lélegzetet. - Most figyelj rám, Bonnie McCullough. Soha ne menj ki oda többet, és főleg nem egyedül és éjszaka. Megértetted?
- De miért ne? - kérdezte Bonnie zavartan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése