6.
Mel úgy aludt, mint a bunda. Sebastian ivott még egy kis bort, hátradőlt a székében, és elnézte a lányt, ahogy elnyúlva szuszog magánrepülőgépe legnagyobb helyiségében, a kana¬pén. Mel nem vitatkozott vele, amikor előállt az ötlettel, hogy a saját pilótája jöjjön értük Utah-ba, és vigye őket keletre. Csak zavartan bólintott egyet, majd őrült sebességgel tovább rótta a sorokat elmaradhatatlan jegyzetfüzetébe.
Pillanatokkal azután, hogy elérték a repülési magasságot, a lány végignyúlt a kanapén, behunyta a szemét, és már aludt is, olyan mélyen, mint egy elcsigázott csecsemő. A férfi tudta, hogy a szervezetnek ugyanúgy szüksége van feltöltődésre, mint minden más energiaforrásnak, ezért magára hagyta.
Lezuhanyozott, és átöltözött tiszta ruhába, amelyet a Lear fedélzetén tartott. Bekapott pár falatot ebédre, lebonyolított néhány telefonhívást.
Enyhén szólva különös utazás volt ez. Ő és az alvó Mel, ahogyan sebesen távolodnak a Naptól, holott egész éjjel felé¬je száguldottak. Rá fognak találni Davidre, összetörik egy gyermektelen házaspár szívét, hogy begyógyíthassák a Rose¬én ejtett sebeket. A végzet gondoskodik róla, hogy semmilyen tett ne maradjon következmény nélkül.
Mire ennek a gyászos történetnek a végére érnek, átutazza az egész földrészt a lánnyal, akit egyszerre talált bosszantónak, kívánatosnak és érthetetlennek.
Mel ekkor megmozdult, motyogott valamit, majd kinyitotta a szemét. Sebastian figyelte, miként oszladozik a lány homályos tekintetében a köd, ahogy lassan rájön, hol is van tu¬lajdonképpen.
Mel nyújtózott egyet - szinte öntudatlanul, mégis rendkívül csábosan -, és felült.
- Mikor érünk oda? - kérdezte álmosan, de már éledezve.
- Egy órán belül.
- Nagyszerű - bólintotta lány, és kisimította a haját az arcából. Hirtelen felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt. - Enni¬való?
A férfi elvigyorodott.
- A konyhában. A zuhanyzót jobbra találod, ha szeretnél megmosakodni.
- Köszi.
Mel a zuhanyzót részesítette előnyben. Nem volt könnyű a választás, de úgy döntött, illedelmesen viselkedik, ha már Sebastian ilyen nagylelkűen a rendelkezésére bocsátotta a ma¬gánrepülőgépét. Ahogy elnézte az óarany szőnyeget, a fényűző hálószobát meg a konyhát, amely mellett a sajátja sufni¬nak tűnt, megállapította, hogy szakmát tévesztett ...
Utána kellett volna nyomoznia a családi hátterének, gon¬dolta, miközben belebújt egy tiszta fürdőköpenybe, és lábujjhegyen besurrant a hálószobába. Csak azért nem tette, mert biztosra vette, sikerül lebeszélnie Rose-t, hogy a segítségét kérje. És most... itt repül harmincezer láb magasan, a pilótát leszámítva kettesben egy férfival, akit alig ismer.
Megfogadta, azonnal orvosolni fogja a mulasztását, mihelyt visszaértek Montereybe. Bár, ha úgy alakulnak a dolgok, aho¬gyan szeretné, már nem lesz szükség rá. David visszatér oda, ahová tartozik, ők pedig lassan megszakítanak minden kap¬csolatot egymással.
Ettől még utánanézhet Sebastiennek merő kíváncsiságból is. Csípőre tette a kezét, és bekukkantott a szekrényébe. Ezek szerint szereti a selymet, a kasmírt meg a lenvásznat. Talált egy farmeringet, rögtön ki is vette. Legalább van kényelmes holmija is, szerencsére. Már igencsak ráfért, hogy ruhát vált¬son.
Magára kapta, és villámgyorsan az ajtó felé fordult. Egy pillanatig azt hitte, a férfi lopakodott be mögé, azután rájött, csak az illatát érezte, amely beleivódott az ingébe.
Sehogy sem tudott rájönni, miféle illat lehet ez, hiába sza¬golgatta az ing ujját. Azt viszont tisztán érezte, hogy vad és érzéki, olyasmi, ami néha az erdőben terjeng, titokzatos éjjele¬ken, amikor fenn van a hold.
Rémes, mennyire meglódult megint a képzeletem, csóválta meg rosszallóan a fejét, miközben belebújt a farmerjába. A vé¬gén még hinni kezdek a boszorkányokban...
Feltűrte az ing ujját a könyökéig, és a konyha felé vette az irányt. Rávetette magát egy banánra, és figyelemre sem méltatva a kaviáros üveget, készített magának egy sonkás-sajtos szendvicset.
- Mustár van? - kiabálta hátra, azután majdnem lenyelte a nyelvét, amikor megérezte, hogy Sebastian gyengéden a vál¬lára teszi a kezét. Olyan hangtalanul járt-kelt, mint egy szel¬lem.
A férfi átnyúlt a feje felett, és kivette a mustáros üveget a szekrényből.
- Tessék. Kérsz bort?
- Ühüm - mosolygott a lány, miközben alaposan megkente a szendvicsét mustárral. Zavarba jött Sebastian közelségétől, azt kívánta, bár lenne kicsivel még nagyobb a konyha, hogy könnyebben ki tudjon térni előle.
- Kölcsönvettem egy ingedet, nem baj?
- Persze, hogy nem - felelte a férfi, és mindkettejüknek töltött a borból. - Látom, kipihented magad.
- Igen, aludtam egy kicsit. .. Legalább gyorsabban telt a az idő.
A gép hirtelen kisebb légörvénybe került, és megrázkódott Sebastian elkapta Mel karját, hogy el ne essen, és úgy döntött• egy ideig nem is engedi el, biztos, ami biztos.
- A pilóta szerint lesz egy-két rázós útszakasz. Megcirógatta a lány könyökét a hüvelykujjával, és kíváncsian leste a hatást. Mikor érezte, hogy Mel érverése felgyorsul, elégedetten elmosolyodott.
- Nemsokára megkezdjük a leszállást.
A lány felnézett Sebastian arcába, és megint olyan hangulat lett rajta úrrá, mint hajnalban, amikor a napfelkeltében gyönyörködtek a sivatag mellett. Finoman, mint egy rügy, felfakadt valami a lelkükben egymás iránt. Vajon nyugodtabb lenne-e, ha látná, mit tartogat számukra a jövő?
- Akkor talán üljünk le, és szíjazzuk be magunkat!
- Viszem a borodat.
Mel megkönnyebbülten sóhajtott, és tányérral a kezében követte Sebastiant. Ahogy hatalmasat harapott a szendvicsé¬ből, észrevette, hogy a férfi mosolyogva figyeli.
- Valami baj van?
- Nem, csak az jutott az eszembe, hogy most már tényleg tartozom neked egy rendes ebéddel ...
- Nem tartozol nekem semmivel - ellenkezett a lány, és ivott egy kortyot a borból. Olyan finom volt, annyira más, mint minden, amit eddig kóstolt, hogy tüstént újra belekor¬tyolt. - Különben sem szeretem, ha más fizet helyettem.
- Észrevettem.
Mel mélázva oldalra biccentette a fejét. - Sok férfit ez kifejezetten zavar.
- Tényleg? - mosolyodott el Sebastiano - Engem nem. Mindegy, azért remélem, ha ennek vége, meghívhatlak vacso¬rázni. A jól végzett munka örömére.
- Talán - válaszolta Mel teli szájjal. - Majd feldobunk egy érmét, ki fizessen.
- Ha nem lennél, téged ki kellene találni - csóválta meg a fejét a férfi, majd hátradő1t, és kinyújtotta hosszú lábát. Örült, hogy a lány a vele szemközti ülést választotta, nem a mellette lévőt, így most is gyönyörködhet benne, amikor ébren van, nem csak akkor, amikor alszik.
- Miért pont magánnyomozó lettél?
-Hm?
Sebastian összefonta a karját a mellkasán.
- Már régóta meg akartam kérdezni. Miért választottad épp ezt a szakmát?
- Szeretek kideríteni dolgokat - vonta meg a vállát Mel, és felállt, hogy kivigye az üres tányérját, de a férfi udvariasan elvette tőle, és ő ment ki vele a konyhába.
- Ilyen egyszerű? - kérdezte, miután visszatért.
- Hiszek a törvények igazságosságában és szükségességében.
Az ülés nagy volt, és kényelmes, ezért a lány felhúzta a lá¬bát, és törökülésbe helyezkedett. El kellett ismernie, otthonosan, sőt határozottan jól érzi magát: felfrissült az alvástól, a zuhanyozástói és az új reménysugártói, hogy végre lezárhatja ezt az ügyet. A férfi társaságát is kimondottan kellemesnek ta¬lálta.
- Hiszek abban, ha megszeged a törvényt, valakinek gon¬doskodnia kell róla, hogy megfizess érte. - Érezte, ahogy eny¬hén megemelkedik a gyomra, és megdől a szoba. Ezek szerint megkezdték a leszállást Atlantába. - És szeretek egyedül a dolgok végére járni. Zsarunak csak jó voltam, magánnyomo¬zónak viszont szédületes vagyok - tette hozzá szerénykedés nélkül.
- Ezek szerint nem vagy csapatjátékos.
- Nem bizony - ingatta a fejét Mel. - Miért, te az vagy?
- Nem - mosolygott Sebastian a pohara felett. - Nem hiszem.
Tekintete a lányra tévedt, és megcsillant benne valami. Mintha nem is rá nézne, hanem belé.
- A törvény változik, Mel. A jót a rossztól elválasztó határvonal pedig néha nagyon homályos. Mikor ez a helyzet, mi alapján döntesz?
- Úgy, hogy tudom, mi az, amit egyértelműen meg lehet ítélni, ahol nem fog el mosódni a határvonal soha. Egyszerűen érzem.
- Igen - bólintott a férfi, miután látta az erő villanását a lány szíve körül. - Érzed.
- Ennek azonban semmi köze a látnoksághoz - vetette közbe Mel, mert hirtelen megsejtette, hová akar Sebastian kilyukadni. Még nem érezte elég erősnek magát ahhoz a beszél¬getéshez. - Nem hiszek a látomásokban, vagy a harmadik szemben, nevezzük bárminek.
A férfi a lányra emelte a poharát. - Mégis itt vagy.
Melnek a szeme sem rebbent. Ha Sebastian azt hiszi, sarok¬ba tudja szorítani, nagyon téved.
- Igen, itt vagyok, Donovan. Itt vagyok, mert kötelességem belekapaszkodni még a legvékonyabb szalmaszálba is, amely segíthet megoldani az ügyet.
A férfi kissé gúnyosan felvonta a szemöldökét. - Ennyi?
- Nézd, hajlok rá, hogy elhiggyem, tényleg láttál vagy éreztél valamit. Az is lehet, hogy csak jobb szimatod van, mint ne¬kem. A szimatban például hiszek.
- Én is - helyeselt Sebastian, miközben a gép zökkent egy picit, mert éppen földet értek. - Én is.
A lány számára mindig nagyon nehéz volt megosztani a nyomozás irányítását valaki mással. Tudta, elengedhetetlen, hogy bevonja az ügybe a helyi rendőrséget meg az FBI-t, de nem szeretett alkalmazkodni olyasmihez, amivel nem értett egyet. Amikor Thomas A. Deveraux titkos ügynökkel tárgyalt, legalább egy tucatszor ráharapott a nyelvére, és csak David miatt nem hagyta faképnél a férfit.
- Már sokat hall.ottam önről, Mr. Donovan - fordult az ügy¬nök Sebastian felé elismerő mosollyal. - Számos kollégám nemcsak megbízhatónak, de hogy úgy mondjam, élő csodának tartja.
Mel égnek emelte a tekintetét - Sebastian már egyébként is úgy ült a bézs színű irodában, mint valami királya trónteremben. Az ügynök kijelentését hallva egyszerűen bólintott.
- Részt vettem pár nyomozásban.
- Mint például Chicagóban, nem is olyan régen - pillantott bele Deveraux az előtte fekvő aktába. - Kegyetlen egy ügy lehetett.
- Igen. - Sebastian csak ennyit bírt kinyögni. Egy árnyalat¬nyit sem halványodtak el benne a gyilkos elméjében látott képek.
- És maga is szép hírnévnek örvendhet, Miss Sutherland ¬simította meg kerek, kopasz fejét Deveraux, majd feltolta a szemüvegét az .orrán. - A kaliforniai helyi hatóságok nagyra értékelik a munkáját.
A lány nem törődött Sebastian figyelmeztető pillantásával. - Nincs idő most udvariaskodásra! - támadt az ügynökre.¬ - Nem hagyhatnánk ki ezt a ki-mit-csinált-a-múltban részt, Deveraux? A barátaim Kaliforniában kétségbeesve várják ha¬za a kisbabájukat. David Merrick pedig alig pár mérföldnyire lehet innen, és ...
- Erre még nincsen bizonyítékunk - tette félre az aktát a nyomozó, és felütött egy másikat. - Mindenesetre a vonatko¬zó adatokat elfaxoltuk a központba, egy ügynökünk már ki is hallgatta a szemtanújukat a ... Dűne Motelben, Utah-ban. ¬Feltette a szemüvegét újra. – A portás azonosít.otta David Merricket a fénykép alapján. Jelenleg a nő személyazonosságának megállapításán dolgozunk.
- Akkor miért ülünk még mindig itt?
Deveraux rosszallóan Melre pillantott a szemüvegkerete fö¬lött, amely ismét lecsúszott az orrán.
- Mégis, mit vár tőlünk? Hogy kopogtassunk be minden aj¬tón Forest Parkban, és kérdezzük meg, nem raboltak-e el egy kisbabát mostanában? - Még mielőtt a lány bármit is válaszol¬hatott volna, a férfi védekezőn felemelte húsos kezét. - Már folyamatban van minden hat és kilenc hónap közötti fiúgyer¬mek adatainak a letöltése. Anyakönyvi kivonatok, örökbefogadási engedélyek, satöbbi. Még annak is utánanézünk, ki költözött ide az elmúlt három hónapban gyermekestül. Biztos vagyok benne, holnapra sikerül annyira leszűkítenünk a kört, hogy megtaláljuk, akit keresnek.
- Reggelre? Hallgasson ide, Deveraux, az elmúlt huszon¬négy órában szinte megállás nélkül utaztunk, hogy ideérjünk. Maga meg azt akarja most mondani, hogy várjunk türelmesen holnap reggelig?
A férfi bólintott.
- Igen. Ha megadják a szállodájuk címét, értesítjük önöket, mihelyt megtudunk valamit.
A lány felpattant a székéből.
- Ismerem Davidet. Ha átfésülhetném a környéket, azonnal rendőri felügyelet alá ...
- Ez az ügy már az FBI -ra tartozik - vágott közbe Deve¬raux. - Természetesen meg fogjuk kémi, hogy azonosítsa ne¬künk a fiút, bár rendelkezésünkre áll az ujj lenyomata. Az is elég lenne. - A férfi Mel dühödt arckifejezésével mit sem tö¬rődve Sebastianhez fordult. - Egy régi jó barátom és chicagói kollégám, Tucker ügynök kérésére vállaltam el az ügyüket. Mivel ő igen nagyra értékeli az ön munkáját, és mert az uno¬kám épp egyidős Daviddel, kivételesen nem kérem meg magukat, hogy menjenek vissza Kaliforniába, és bízzák kizárólag ránk a nyomozás befejezését.
- Köszönjük a segítségét, Deveraux - állt fel Sebastian, és még idejében megszorította Mel könyökét, nehogy valami sértést vágjon a férfi fejéhez. - A Kisfa Szállóban foglaltattam szobát, ott várjuk a hívását.
Deveraux elégedetten emelkedett fel a helyéről, és kezet nyújtott.
- Bele kellett volna köpnöm - morogta a lány pár perccel később az utcán, a perzselő atlantai éjszakában sétálva. - A Febesek úgy lekezelnek minket, magánnyomozókat, mintha korcs kutyák lennénk!
- Megtesz minden telhetőt, hidd el!
- Na, persze - pufogott Mel. Annyira kihozta a sodrából az ügynök viselkedése, hogy szokásától eltérően nem előzte meg a férfit, amikor az előrehajolt, és kinyitotta előtte a reptéren bérelt autójuk ajtaját. - De csak azért, mert a régi haverja odá¬ig van érted. Mégis, mit műveltél odafenn?
- Nem eleget - sóhajtotta Sebastian, majd becsukta a lány mögött az ajtót, és megkerülte az autót. - Gondolom, nincs kedved megvacsorázni velem a szálloda bárjában.
- Jól gondolod! - bólintott Mel gúnyosan, és bekapcsolta a biztonsági övét. - Szükségem lenne viszont egy távcsőre. Merre lehet itt egy sportbolt?
- Szerintem biztos találunk útközben.
- Ezenkívül kellene egy teleobjektíves fényképezőgép - folytatta a lány, és feltűrte a kölcsöning ujját. – Még hogy az FBI-ra tartozik! Talán tiltja a törvény, hogy körülszaglásszak a külvárosban?
- Nyilván nem - csitította a férfi, és besorolt a forgalom¬ba. - Ha odaértünk, menjünk gyalog, rendben? Nyári estéken imádok sétálni ...
Mel, némiképp megenyhülve, rámosolygott.
- Ami azt illeti, én is.
- Jól hallottam, te valamiben egyetértettél velem?! Sohasem felejtem el ezt a napot...
- Nem tudnád megmondani, melyik ... - kezdte a lány, majd az ajkába harapott, és inkább lenyelte a kérdést. Már Forest Park fák szegélyezte utcáin haladtak lassan a kocsival. - Hogy melyik házban van? - segítette ki Sebastian. - De, talán meg tudnám.
- Mégis, hogyan ... - próbálkozott Mel újra, de közben úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné a válasz, és a szeméhez emelte a távcsövet.
- Hogyan működnek a megérzések? - fejezte be a férfi mo¬solyogva, majd váratlanul balra fordult. - Nehéz elmagyaráz¬ni. Talán egyszer, ha még mindig kíváncsi leszel rá, megpró¬bálom.
Sebastian elment a sarokig, majd lehúzódott a járdaszegély mellé, és megállt. Mel összevonta a szemöldökét. - Miért álltunk meg?
- Gyakran sétáltatják erre vacsora után.
- Tessék?
- Beültetik a babakocsiba, és sétálnak vele vacsora után, az esti fürdés előtt.
A lány ujjongva átölelte a férfi nyakát, és közelebb húzta magához. Ekkor azonban hirtelen rádöbbent, mire is készül tulajdonképpen, és habozni kezdett. Sebastian szeme akkorát villant, hogy Mel félszegen pislogni kezdett. Milyen sötétnek tűnik most a szeme! - csodálkozott magában. Majdnem fekete ... Mikor megszólalt, hangja alig volt erősebb a sutto¬gásnál.
- Hol van?
- Ott, abban a házban, az utca túloldalán. Amelynek kék redőnyei vannak, és egy nagy fa áll előtte az udvarban.
Ahogy a lány az ajtó kilincse felé nyúlt, megragadta a csuklóját. -Ne!
- Ha ott van, bemegyek és kihozom! Engedj már!
- Előbb gondolkodj! - szólt rá a férfi határozottan. Tudta, túl erős érzelmek irányítják a lányt ebben az ügyben ahhoz, hogy képes legyen megfontolt maradni, ezért megragadta a vállánál, és erővel visszanyomta az ülésbe. Nem ment könnyen, ismerte el magában vigyorogva. Mel karcsú volt ugyan, mint egy manöken, de erős, mint egy birkózó. - Az isten sze¬relmére, hallgass rám! Biztonságban van, érted? David bizton¬ságban van! Mindent, amiért eddig dolgoztunk, tönkretennél, ha most csak úgy berontanál, és visszarabolnád tőlük!
A lány szeme szikrákat szórt, miközben megpróbált kisza¬badulni Sebastian szorításából. Úgy nézett a férfira, mint vala¬mi haragos istennő, aki pillanatokon belül agyonsújtja a villá¬maival.
- De hát elrabolták!
- Tévedsz. Nekik sejtelmük sincs, hogy lopott gyerek. Azt hiszik, a szülei lemondtak róla. Olyan kétségbeesetten szerettek volna egy kisbabát, hogy eszükbe sem jutott utánanézni, valóban így történt-e. Te talán sohasem vágytál valamire olyan erősen, hogy a rövidebb utat választottad volna?
Mel dühében eleresztette a füle mellett Sebastian szavait. - Nem az ő gyerekük!
- Nem - hagyta rá a férfi halkan. - Három hónapig azonban annak érezték. Az ő kis Erikjük. Imádják, mindent megadnának neki, és abban a hitben élnek, hogy az ég ajándékoz¬ta meg őket vele.
A lány légzése nyugodtabbá, egyenletesebbé vált.
- Azt azért, ugye, nem kívánod tőlem, hogy csak úgy hagy¬jam itt nekik?
- Legfeljebb egy kis időre - kérte Sebastian, és megsimogatta Mel arcát. - Esküszöm, holnap este már Rose karjában alszik el.
A lány nyelt egyet, majd vonakodva bólintott.
- Engedj már el! - morogta a férfinak. Amikor az engedel¬meskedett, reszketeg kézzel a szeméhez emelte a látcsövet. ¬Igazad van. Jól tetted, hogy nem hagytál bemenni. Még meg kell bizonyosodnom, tényleg ott van-e.
A széles, kiugró ablakra irányította a látcsövet, az áttetsző függönyön át tisztán kivehető volt a pasztellszínű fal. Látta a ringó bölcsőt, és egy gesztenyebarna kanapét, teleszórva játé¬kokkal. Összeszorított szájjal figyelte, ahogyan egy asszony sétál be a képbe. Karcsú, barna hajú, utcai rövidnadrágot és pamutblúzt viselt. Hosszú haja bájosan libbent, amikor megfordult, és ránevetett valakire, aki nem látszott.
Ekkor kinyújtotta a kezét. - Ó, istenem! David ...
Mel ujjai elfehéredtek a látcsövön, miközben figyelte, hogy a férj felesége várakozó karjába adja Davidet.
A baba mosolygott.
- Gyere, sétáljunk egyet! - fordult felé Sebastian, de a lány megrázta a fejét.
- Még szeretnék készíteni pár fényképet.
Amikor elvette a szeme elől a látcsövet, már nem reszket¬tek az ujjai. Előkapta a fényképezőgépet, és beállította a teleobjektívet.
- Ha Deveraux a füle botját sem mozdítja a kedvünkért, majd ezektől észhez tér.
Türelmesen elfényképezett fél tekercset - Most már me¬hetünk - tette le a gépet az autó padlójára. - Hamarosan ki¬hozzák.
- Remélem, nem akarod kiragadni a ...
- Nem estem a fejem lágyára - nyugtatta meg a férfit Mel - Az előbb nem gondolkodtam. Most már tudom, hogyan fogom csinálni.
Egyszerre szálltak ki az autóból, a férfi megvárta a lányt a járdán.
- Jobb, ha fogjuk egymás kezét, úgy biztosan nem gyanak¬szanak majd ránk - javasolta Sebastian. Mel habozó pillantást vetett a feléje nyújtott kézre, majd vállat vont.
- Ezt is túlélem valahogy.
- Hogy te milyen romantikus vagy! - morogta a férfi, miközben az ajkához emelte a lány kezét, és megcsókolta. Mel tett egy csípős megjegyzést, de Sebastian csak mosolygott. ¬Mindig tetszettek az efféle környékek, bár sohasem akartam ilyen helyen élni. Szép, gondozott pázsit, a szomszéd állan¬dóan a rózsáit metszi a kerítés túloldalán … - Fejével egy kisiskolás fiú felé biccentett, aki épp sebesen végigkereke¬zett az utcán. - ... a kölykök nevetve játszanak, sült csirke il¬lata száll ...
A lány viszont mindig is szeretett volna egy kis házat vala¬mi ehhez hasonló környéken, de ezt sem a férfinak, sem magának nem merte bevallani.
- ... puccos pázsit, hangos szomszédok, akik a függöny mögül lesik, mit csinálsz, és acsargó, rosszindulatú házőrző kutyák ...
Mintegy varázsütésre, egy már rohant is nyílegyenesen fe¬léjük, torkaszakadtából ugatva. Sebastian az állat szemébe nézett, mire az megtorpant, nyüszíteni kezdett, majd fülét-farkát behúzva eloldalgott.
Mel elismerően bólintott. - Jó trükk ...
- Adottság. Így születtem - vont vállat a férfi. Elengedte a lány kezét, csak hogy átkarolja a vállát. - Nyugalom - dünnyögte. - Nem kell aggódnod miatta!
- Semmi bajom.
- Feszült vagy, mint egy rugó. Érzem, itt - siklott a keze Mel válláról a nyakára. Amikor finoman masszírozni kezdte, a lány megpróbálta lerázni a kezét.
- Ide figyelj, Donovan ... !
- Cssss! Ez egy másik adottság.
Mel hiába ficánkolt, egy-két mozdulat, és feszült vállizmai bágyadtan, jólesően elernyedtek.
- Ú! - sóhajtotta kéjesen.
- Jobb? - mosolygott Sebastian, és újra átkarolta a lány vállát. - Egyszer, ha több időnk lesz, szívesen levetkőztetnélek meztelenre, és kidolgoznám belőled az összes merev gócot... - Mel fagyos pillantását látva elvigyorodott. - Ne ha¬ragudj, csak szerintem úgy igazságos, ha néha én is bepillan¬tást engedek neked a gondolataimba. Márpedig egyre gyak¬rabban gondolok erre mostanában.
A lány pulzusa az egekig szökött. Nem akarta, hogy a férfi lássa elpirulni, ezért gyorsan félrenézett.
- Gondolj valami másra!
- Ez nem olyan egyszerű. Ha tudnád, milyen jól áll neked az ingem ...
- Nem szeretem, ha flörtölnek velem - ellenkezett Mel alig hallhatóan.
- Drága Mary Ellen, a flörtölés és vágyaink egyenes beval¬lása ég és föld. Ha azt mondanám, olyan gyönyörű a szemed színe, mint a domboké a szülőföldemen, úgy ragyog a hajad, mint az arany Botticelli festményein, és olyan puha a bőröd, mint a nyáresti fellegek, az tényleg flörtölés lenne.
A lánynak most már nemcsak a szíve kalapált, de a gyom¬ra is görcsbe rándult.
- Már az első ilyen bók után tudnám, hogy elment az eszed ...
- Látod, éppen ezért döntöttem az egyenes beszéd mellett. Szeretnék ágyba bújni veled, méghozzá lehetőleg a saját ágyamba.
Egy széles tölgy alá érve Sebastian megállt, és olyan fürgén ölelte magához Melt, hogy a lánynak nyelni sem maradt ideje. - Szeretném lassan lesimogatni rólad a ruhát, megcsókolni a tested mindenhol - zihálta, és gyengéden megharapta a lány alsóajkát. - Miután elöntött a gyönyör, kezdeném elölről az egészet...
Mel megremegett, a harapdálás hosszú, telhetetlen csókba váltott át.
- Elég egyenes beszéd?
A lány közben azon kapta magát, hogy a férfi mellkasát si¬mogatja. Még csak nem is sejtette, hogyan tévedhettek az uj¬jai oda. Ajka megduzzadt, lángolt, mint a tűz, és mohón köve¬telte a jussát.
- G-gondolom, i-igen - dadogta Mel. Ez ugyan erős túlzás volt, mert jelen pillanatban egyáltalán nem tudott gondolkodni. Tisztán hallotta viszont, hogyan dübörög az ereiben a vér; és csodálkozott is, miért nem jönnek ki az emberek a házaik¬ból az éktelen zenebonára ...
- Te megőrültél! - támadt Sebastianre, miután kissé össze¬szedte magát.
- Azért, mert kívánlak, vagy azért, mert bevallottam?
- Azért, mert ... mert azt hiszed, az ágyadba csalogathatsz néhány szép szóval. Alig ismerlek!
A férfi felemelte a lány állát, és a szemébe nézett.
- Nagyon is ismersz - ellenkezett, majd előrehajolt, hogy újra megcsókolja.
Még mielőtt Mel bármit is szólhatott volna, Sebastian moz¬dulatlanná dermedt.
- Most jönnek ki - jegyezte meg anélkül, hogy hátrafordult volna. A lány vetett egy pillantást a férfi válla felett az ajtóra, és látta, ahogy megjelenik a barna nő a babakocsival, mögötte a férje. - Menjünk át a túloldaira! Szembe fognak jönni velünk, akkor majd jól megnézheted magadnak őket.
Mel tagjaiba visszatért a feszültség. Sebastian továbbra is a vállán tartotta a kezét, részben figyelmeztetően, részben azért, hogy támogassa. A lány hallotta, a pár milyen könnyedén, bol¬dogan beszélget semmiségekről - mint két fiatal szülő, akiknek egészséges gyermeke született. Önkéntelenül is átkarolta a férfi a derekát, és úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe.
Mekkorát nőtt David! Erővel kellett visszatartania a könnyeit. Csecsemőből totyogós kisbabává érett. Kis, piros, ma¬gas szám cipő volt rajta, kissé kopott - ezek szerint már tanul járni! Göndör haja megnőtt, és lágyan keretezte pufók, rózsás arcát.
A szeme pedig ... A lány megtorpant, David neve már a nyelve hegyén volt. A kisfiú meredten figyelte őt élénkkék babakocsijából, és a felismerés öröme csillogott a tekintetében. Felsikoltott, majd Mel felé nyújtotta a kezét.
- Erik odavan a csinos nőkért ... Hiába, apja fia! - mosoly¬gott a férj büszkén, amikor elhaladtak egymás mellett.
Mel lába földbe gyökerezett, úgy figyelte, ahogyan David hátrafordul a kocsiból, és elkerekedő szájjal néz utána, majd elkeseredve bömbölni kezd. A barna nő kedvesen dudorászni kezdett neki, hogy lecsillapítsa.
- Megismert - suttogta a lány, és eleredtek a könnyei. ¬Még emlékszik rám ...
- A szeretetet nem felejti el senki - bólintott Sebastian. Mel tett egy bizonytalan lépést előre, de a férfi visszatartotta. ¬Még ne! Menjünk, hívjuk fel Deveraux-t!
- Megismert - szipogta Mel Sebastian lenvászon ingjébe. ¬Jól vagyok - bizonygatta a férfinak, amikor az simogatni kezdte a haját, de esze ágába sem jutott elhúzódni tőle.
- Tudom - csókolta meg Sebastian a homlokát, és megvár¬ta, míg Mel kizokogja magát.
Soha nem érezte még magát ilyen nehéz helyzetben, mint most, amikor kinn állt a kék redőnyös ház előtt a járdán, a hatalmas fa alatt. Deveraux és egy ügynöknő már bement. Mel látta, ahogy a barna nő ajtót nyitott nekik, és beengedte őket.
A reggeli köntösét viselte, és a szemében félelem villant, talán már sejtette is, miről lehet szó.
Azóta már elmondtak neki mindent. Hallani lehetett, mi¬lyen keservesen sír. Mel szeretett volna kemény maradni, mint a szikla, de képtelen volt rá.
Mikor jönnek már ki? Zsebre dugta a kezét, és elkezdett fel-¬alá sétálni. Deveraux a fényképek ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy várják meg a reggelt - ennek köszönhetően a lány egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel.
- Gyere, szállj be a kocsiba! - nógatta Sebastian.
- Most képtelen lennék egy helyben ülni.
- Úgysem hagyják, hogy rögtön magunkkal vigyük!
Deveraux elmondta, hogyan megy az ilyesmi. Vérmintát és ujjlenyomatot vesznek Davidtől, nekünk pedig meg kell várnunk, míg elvégzik a vizsgálatokat a laborban. Órákig is el¬tarthat.
- De addig is adják nekem! Nem hagyom, hogy idegenek vigyázzanak rá ... - Mel hirtelen elhallgatott, az ajka elkeskenyedett. - Mesélj róluk! - kérte halkan.
A férfi már várta, mikor kerül sor erre. Elfordult a háztól, és a lány szemébe nézett.
- Az asszony tanárnőként dolgozott - kezdte. - Amikor David megérkezett hozzájuk, felmondott. Fontosnak érezte, hogy annyi időt tölthessen a babával, amennyit csak lehet. A férje mérnök, nyolc éve házasok. Azóta próbálkoztak, hogy saját gyerekük legyen, hiába. Jó emberek, nagyon szeretik egymást, akkora szívük van, hogy abba két család is belefér¬ne. Könnyen rá lehetett szedni őket.
Mel lelkében egymásnak feszült a harag és az együttérzés.
Veleszületett érzéke, mellyel mindig meg tudta különböztetni a jót a rossztól, most is a segítségére sietett.
- Sajnálom őket - suttogta. - Szomorú, hogy vannak embe¬rek, akik képesek hasznot húzni a szeretetből meg a család utáni vágyból. Fogalmuk sincsen, min ment keresztül Rose meg Stan, és min fog keresztülmenni ez a házaspár miattuk. - Az élet nem mindig szép.
- Az élet általában nem szép - helyesbített Mel.
A lány folytatta a fel-alájárkálást, olykor-olykor sötét, két¬ségbeesett pillantást vetve a gyerekszoba kiugró ablakára. Amikor nyílt az ajtó, lábujjhegyre emelkedett, hogy azonnal üldözőbe vehessen bárkit, aki esetleg menekülni próbál, de csak Deveraux lépett ki az épületből.
- A fiú ismeri magát?
- Igen. Mondtam, hogy fel ismert, amikor tegnap meglátott.
Az ügynök bólintott.
- A gyerek keservesen sír, érzi, Mr. és Mrs. Frost mennyi¬re kétségbe van esve. Az asszony nagyon kiborult, sokáig tartott, míg valamelyest sikerült lecsillapítanunk. Ahogy említet¬tem, be kell vinnünk a kisfiút, elvégezni az ilyenkor szokásos vizsgálatokat, ráadásul rengeteg papírmunka is vár még ránk. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha bemenne a gyerekhez, és végig vele lenne, Barker ügynökkel együtt.
- Ez csak természetes - bólintott a lány, torkában dobogó szívvel. - Donovan?
- Követlek benneteket.
Mel besietett az ajtón, és próbálta kirekeszteni a szívéből meg az elméjéből a hálószoba ajtaja mögül hallatszó zoko¬gást. Végigment a folyosón, átlépett a bájos fa hintalovacska fölött, és benyitott a gyerekszobába. A falakat itt pasztell¬kékre festették, és rajtuk vitorlás hajók úsztak a képzeletbeli tengeren. A bölcső felett cirkuszi állatokat mintázó játékok lógtak.
Pontosan úgy néz ki, ahogy Sebastian leírta, gondolta a lány elakadó lélegzettel. Pontosan úgy.
Erőt vett magán, és minden figyelmével a pityergő David felé fordult. Lehajolt érte a bölcsőbe, és magához ölelte.
- Szia, kincsem - suttogta a fúlébe, saját arcával törölve le könnyeit. - David, drága kis David ...
Ringatni kezdte a kisfiút, miközben hátrasimította nedves haját a homlokából. Hálás volt, amiért az ügynöknő hátat fordított nekik, így titokban maradhatott, hogy könnybe lábadt az ő szeme is.
- Na, gyere, nagyfiú! - csókolta meg a gyerek reszkető aj¬kát. David csuklott egyet, megdörgölte a szemét apró öklöcskéjével, majd fáradtan felsóhajtott, és Mel vállára hajtotta a fejét. - Így, ni! Most pedig hazamegyünk, apa és anya már nagyon vár ...
7.
- Soha nem leszek képes ezt meghálálni neked. Soha - in¬gatta a fejét Rose a konyha ablakában állva. Lent, az udvaron férje és fia egy napsütötte folton ülve élénk narancssárga szí¬nű labdával játszott. - Elég, ha rájuk nézek, máris ...
- Tudom - bólintott Mel, majd gyengéden a barátnője vál¬lára tette a kezét. Egy ideig csak álltak szótlanul, és hallgatták David ne vetését. Rose megszorította a lány ujjait.
- Igazán helyesek így együtt, ugye?
- Helyesebbek nem is lehetnének ...
Rose megtörölte a szemét egy papír zsebkendővel, és felsó¬hajtott.
- Ha arra gondolok, mennyire rettegtem, hogy soha többé nem láthatom a fiamat...
- Ne gondolj erre! David itt van újra, ahová tartozik. Csak ez számít.
- Hála neked és Mr. Donovannek!
Rose ellépett az ablaktói, de a pillantása újra meg újra visszavándorolt az udvarra. Vajon képes lesz-e valaha is megnyugodni, amikor David nincs a közelében? - tűnődött el Mel szo¬morúan.
- Mesélnél valamit arról a házaspárról, aki nevelte? Az FBI-ügynökök nagyon kedvesen viselkedtek, de ...
- Nem mondtak semmit - fejezte be Mel. - Jó emberek, Rose. Jó emberek, akik nagyon szerettek volna családot alapítani. Elkövették azt a hibát, hogy megbíztak valakiben, akiben nem lett volna szabad. Hidd el, megadtak mindent Davidnek, amit csak lehetett!
- Annyira megnőtt ... Pár lépést már meg tud tenni egyedül. Hangjában keserűség érződött - keserűség, hogy nem lehetett jelen kisfia életének három végtelenül hosszú, de annál szebb hónapjában. Ugyanakkor sajnálta is azt a másik as¬szonyt, mert még nagyon jól emlékezett, milyen érzés az üres bölcső látványa.
- Látszik Daviden, hogy szeretettel gondoskodtak róla. Saj¬nálom is azt a szerencsétlen asszonyt. Neki nehezebb lesz, mint nekem volt, mert ő még csak nem is reménykedhet, hogy viszontláthatja azt, akit a fiaként szeretett. - A konyhaszekré¬nyen nyugvó keze ökölbe szorult. - Ki tette ezt velünk, Mel? Ki képes ilyen szörnyűségre?
- Még nem tudjuk pontosan, de hamarosan kiderítjük.
- Továbbra is együtt dolgozol Mr. Donovannel? Ő olyan megértő ...
- Sebastian?
- Nemrég meglátogatott bennünket, beszélgettünk egy kicsit.
- Ó! - lepődött meg Mel, majd próbált közömbösnek lát¬szani, több-kevesebb sikerrel. - Beugrott hozzátok?
Rose arca megenyhült, majdnem olyan boldognak és életvi¬dámnak tűnt ebben a pillanatban, mint még mielőtt a fiát elrabolták volna.
- Visszahozta David plüssmackóját, és egy kis kék vitorlás hajót is adott neki ajándékba.
Mel elismerően bólintott. Sebastian még erre is gondolt. - Kedves tőle.
- Szerintem ö pontosan látja az érem mindkét oldalát. Tisztában van vele, min mentünk keresztül Stannel, de azzal is, min megy keresztül az a pár Atlantában. És mindez egy szívtelen szörnyeteg miatt, akit csak a pénz érdekel. Aki nem tisztel se is¬tent, se családot, se gyereket... - Az asszony ajka megremegett egy pillanatra, de azután sikerült erőt vennie magán. - Minden pénzünket odaadtuk volna Davidért, de Mr. Donovan nem foga¬dott el egy centet sem.
- Tessék? - kérdezett vissza Mel döbbenten.
- Nem fogadott el pénzt.
Rose kinyitotta a sütő ajtaját, hogy megnézze, mennyi idő kell még a húspástétomnak.
- Arra kért, ha mindenáron fizetni akarunk, küldjünk pénzt a hajléktalanok alapítványának.
- Értem.
- Azt is mondta, segít teljesen felgöngyölíteni ezt az ügyet. A tettesnek David csak egy volt a sok elrabolt kisbaba közül: nem az első, és sajnos nem is az utolsó.
- Most mennem kell, Rose - kapta fel Mel a táskáját hirte¬len.
A fiatalasszony visszacsukta a sütő ajtaját, és meglepett pil¬lantást vetett a barátnőjére.
- Nem maradsz vacsorára?
- Sajnos, nem tehetem - szabadkozott Mel. Habozott egy keveset, majd elszánta magát, és kissé szégyenlősen megcsókolta Rose arcát. - Valamit feltétlenül el kell intéznem.
Már régen meg kellett volna tennem, gondolta Mel magában.
Azért nem tette, mert pár napja értek csak haza Montereybe. Amikor ráfordult a felfelé vezető keskeny, hepehupás murvaút¬ra, a férfi házát épp eltakarta előle egy alacsonyan szálló felhő. Nem mintha Sebastian olyan nagyon törte volna magát, hogy ta¬lálkozzon vele. Meglátogatta Rose-ékat, de arra már nem vette a fáradtságot, hogy hozzá is beugorjon, pedig csak pár háztömb¬nyire lakik tőlük.
Nyilván nem gondolta komolyan az idétlen bókjait a szeméről, a hajáról meg a bőréről, mint ahogy azt sem, mennyire kívánja, mennyire vonzónak találja. Csalódottan dobolni kez¬dett az ujjaival a sebességváltón. Ha komolyan gondolta volna, mostanra már biztosan megkeresi. De feléje sem nézett. Pedig nagyon várta, vallotta be magának. Persze akkor sem könnyítette volna meg a dolgát, de így, hogy rá sem hederített, tényleg megnézheti magát!
Most tehát felkeresi a farkast a saját odújában. Elég erőt ér¬zett magában ahhoz, hogy tisztázza kettejük ügyét egyszer s mindenkorra.
Félúton vadul beletaposott a fékbe - egy ló a lovasával együtt eléugratott. A fekete csődör és sötét lovasa szemvilla¬nás alatt keresztülszáguldott az úton, csak egy kötegnyi hul¬lámzó izmot meg egy sötét inget lehetett látni belőlük. A ló feketén ragyogó szőre, a férfi daliás termete, szabadon lobogó haja évszázadokkal visszarepítette a lányt az időben, egy olyan korba, ahol a hősöknek még sárkányokkal kellett vias¬kodniuk, és a mágia mindennapos dolognak számított.
Mel tátott szájjal figyelte, ahogyan ló és lovasa felviharzik a sziklás kaptatón, egy pillanatra elvész a felhőben, majd is¬mét kibukkan a napfényre. Kentaur még nem nyújtott ennyire magával ragadó látványt, mint ők ketten.
Amikor elhalt a patadobogás, a lány ismét rálépett a gázra, és folytatta útját fel az emelkedőn. Hamar visszatért a jelenbe a kocsija erőlködő motorjának dübörgését, köhögését, akado¬zását hallva.
Leparkolt a ház előtt. Sebastiant, ahogy sejtette, a ház mö¬götti karámnál találta, épp Ámort csutakolta. A lóról leszállva is ugyanolyan megnyerő, titokzatos hős benyomását keltette, mint az imént Ámor hátán. Kicsattanó életerejétől csak úgy vibrált körülötte a levegő. Arca, tekintete még mindig a lovag¬lás izgalmát tükrözte, hátán és alkarján keményen megfeszül¬tek az izmok, miközben a lovával foglalkozott.
Mel élvezettel szemlélte a férfi érzékien izmos testét. Olyan érzése támadt, ha most hozzáérne a bőréhez, megégnének az ujjai...
- Jó lehet lovagolni ilyen szép időben.
Sebastian büszkén figyelte, ahogyan Ámor elviharzik, majd a lányra pillantott, és elmosolyodott.
- Majdnem mindig jó. Ne haragudj, hogy nem álltam meg köszönni, de Ámor utálja, ha vágta közben visszafogom.
- Semmi baj - biccentett Mel. Valójában kimondottan örült, hogy nem álltak meg. Biztosra vette, egy értelmes szót sem bírt volna kinyögni, ha a férfi lovon ülve beszél hozzá. - Gon¬doltam, beugrok, hátha szánsz rám pár percet, hogy megbeszéljünk ezt-azt.
- Még szép.
Ámor időközben visszatért; Sebastian megpaskolta a hor¬paszát, majd, az állat térdét a combján pihentetve, elkezdte megtisztítani a patáját.
- Voltál Rose-éknál?
- Igen, épp tőlük jövök. Említette, hogy beugrottál hozzájuk ... , és vittél Davidnek ajándékba egy kis vitorlás hajót.
A férfi felnézett, majd folytatta a tisztogatást a következő patával.
- A Frost házaspártól is csak szeretetet kapott. Fontos, hogy legyen egy emléke arról a pár hétről is, amelyet távol töltött. - Rendes tőled.
Sebastian felegyenesedett, és Ámor elülső lábához sétált. - Előfordul néha.
Most, hogy biztosabb talajt érzett maga alatt, a lány feltette bakancsos lábát a kerítés alsó lécére.
- Rose azt is elmesélte, hogy nem fogadtál el tőlük pénzt.
- Mondtam, hogy nincsen szükségem a pénzükre.
- Tudom - bólintott Mel, majd nekidőlt a korlátnak, és simogatni kezdte Ámor nyakát. - Belenéztem az aktádba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokoldalú üzletember vagy.
- Nem nagy ügy.
- Persze, könnyű jól keresni, ha az embemek ekkora indulótőkéje van. .
A férfi nekilátott az utolsó patának.
- Igaz. De sokat veszteni is könnyű, nekem elhiheted.
- Világos.
A lány felegyenesedett, és oldalra biccentette a fejét. - Az a chicagói ügy ... kemény lehetett.
Sebastian arcvonásai egy pillanat alatt megkeményedtek.
Mel már bánta, hogy szóba hozta - látszott, ezek az emlékek még mindig nagyon megviselik a férfit. Évekbe telhet, mire si¬kerül megbékélnie vele, pár hét alatt ez nem megy.
- Az volt. A kudarc mindig az.
- Nem vallottál kudarcot! Neked köszönheti a rendőrség, hogy sikerült elfogni.
- Öt emberrel végzett időközben ... Mi ez, ha nem kudarc?!
Amikor befejezte az utolsó pata tisztítását is, elégedetten rácsapott Ámor tomporára; mire az állat vidáman elgaloppozott.
- Menjünk be! Gyorsan lezuhanyozom, utána beszélgethe¬tünk.
- Sebastian!
A férfi csodálkozó pillantást vetett a lányra - most először szólította a keresztnevén. Annyira meglepte ez a váratlan fordulat, hogy elfelejtett átlendülni a kerítésen.
- Igaz, öten meghaltak - folytatta Mel halkan. Szemében megértés tükröződött. - Azt viszont, úgy látom, nem tudod, mennyien menekültek meg!
Sebastian átugrott a kerítésen, és puhán földet ért a lány előtt.
- Kedves tőled, hogy vigasztalsz - nézett rá hálásan, majd Mel vállára tette a kezét. Ujjai lassan a karjára, majd a könyökére, végül a csuklójára siklottak. - Gyere!
A lány jól érezte magát idekinn, itt ugyanis bőven volt hely elhúzódni a férfitól, ha éppen annak érezné szükségét. Mégsem tehette meg, hogy nem megy be vele, túl kínos lett volna magyarázkodnia.
- Szeretnék beszélni veled valamiről.
- Tudom. Vacsoráztál már?
-Még nem.
- Nagyszerű. Evés közben mindent megbeszélünk.
Az oldalsó, vörösfenyőből ácsolt verandán mentek be a házba. Odabenn egy széles üvegajtó egyenesen az elegáns, csillogó-villogó, királykék és fehér konyhába vezetett, mely úgy nézett ki, mintha egy előkelő lakberendezési lapból került volna ide. Sebastian egyenesen az üvegajtós hűtőszekrényhez lépett, és elővett egy üveg bontatlan bort.
- Foglalj helyet! - mutatott az egyik székre a márványlapos konyhaasztal mellett. Gyakorlott mozdulattal kicsavarta a dugót, és töltött Melnek. - Gyorsan lezuhanyozom, addig érezd otthon magad!
- Köszönöm.
Abban a pillanatban, hogy a férfi kilépett a konyhából, a lány már fel is pattant a székről, hogy körülnézzen egy kicsit. Nem szégyellte magát veleszületett kíváncsisága miatt, egy cseppet sem - az ember közvetlen környezete, személyes tere mindennél jobban árulkodik belső tulajdonságairól. Márpedig őt roppantmód érdekelték Sebastian Donovan belső tulajdon¬ságai.
A konyhában pedáns rend uralkodott, minden ragyogott a tisztaságtól. Sehol egy folt, az edények és tányérok nagyság szerint sorakoztak az üvegajtós szekrényekben. Furcsamód sem fertőtlenítő, sem mosogatószer szagát nem érezte - a levegőben enyhe gyógynövény- és fűszerillat terjengett.
Már azt is tudta, miért - a mosogató fölötti nyitott ablakban számos szárított fűszernövénycsokor lógott fejjel lefelé. Meg¬szagolgatta őket, kellemes, kissé titokzatos illatuk volt.
Kihúzott egy fiókot - csak a szokásos evőeszközkészletet látta benne. Kihúzott egy másikat, abban is teljesen hétközna¬pi fakanalak és konyhaeszközök sorakoztak szépen, rendben.
Sehol semmi rendetlenség? - bosszankodott magában. Ös¬szevont szemöldökkel körülnézett - kell, hogy legyen egy kis rumli valahol, és ő meg is fogja találni! A titkok mindig a rum¬lis helyeken rejtőznek.
Villámgyorsan visszaült a helyére, és szájához emelte a po¬harát, egy másodperccel azelőtt, hogy a férfi belépett volna az ajtón. A legcsekélyebb ijedséget vagy bűntudatot sem érezte, csak felfokozott izgalmat.
Sebastian feketébe öltözött - kényelmes farmert és inget vi¬selt, melynek ujját könyékig feltűrte. Mezítláb volt. Ahogyan az üveg felé nyúlt, és töltött magának is, valóban annak tűnt, akinek mondta magát - varázslónak.
A férfi elmosolyodott, koccintott Mellel, majd közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett. - Bízol bennem?
- T -tessék? - dadogta a lány.
- Az ízlésemben. Tudod, a vacsora - magyarázta Sebastian még szélesebb mosollyal.
- Vagy úgy - bólintott Mel. Még mindig hevesen lüktetett a szíve, ezért ivott egy korty bort. - Persze. Mindenevő va¬gyok.
Amikor a férfi nekiálIt, hogy elővegye a hozzávalókat, a tálakat és edényeket, a lány értetlenül nézett rá. - Főzni fogsz?
- Ühüm - felelte Sebastian. - Miért?
- Azt hittem, rendelsz valamit telefonon - vont vállat Mel, és enyhe berzenkedéssel figyelte, ahogy a férfi olajat tölt egy serpenyőbe. - A főzés olyan ... fárasztó.
- Én élvezem. - Sebastian lecsípett pár növényt a mosoga¬tó fölül, és beleszórta az olajba. - Megnyugtat - tette hozzá.
A lány megvakarta a térdét, és kétkedő pillantást vetett a serpenyőre.
- Segítsek?
- Nem is főzöl soha ...
Mel felvonta a szemöldökét. - Honnan veszed?
- A múltkor, amikor az irodádban jártam, bekukkantottam a konyhádba. Fokhagyma? - Jöhet.
Sebastian a kés lapjával összezúzott néhány gerezdet. - Miről szeretnél beszélni velem, Mel?
- Ó, semmi különösről - húzta az időt a lány, hogy legyen módja összeszedni a gondolatait. Az asztalra könyökölt, az állát a tenyerén pihentetve. Nem hitte volna, hogy ilyen jó érzés nézni, ahogyan mások főznek. - Örülök, hogy sikerült segíte¬nünk Rose-nak, Stannek meg Davidnek. Most mit teszel bele?
- Rozmaringot.
- Jó illata van.
Akárcsak neked, tette hozzá magában a lány. Az érzéki bőr ¬és izzadságszagot, amely lovaglás után érződött Sebastianen, legalább annyira érzéki, vad és férfias fenyőillat váltotta fel. Mel ivott még egy korty bort, és letolta a lábáról a bakancsát.
- A Frost házaspárt nagyon sajnálom. Borzasztó lehet most nekik.
Sebastian beledobálta a paradicsomot meg a fokhagymát a serpenyőbe.
- Ilyen az élet. Valaki nyer, valaki veszít.
- Mi csak azt tettük, amit tennünk kellett. Az ügy azonban még koránt sincs lezárva.
A férfi befűszerezett néhány szelet kicsontozott csirkemel¬let, majd betette őket egy tepsiben a sütőbe. Örült, hogy Mel ilyen otthonosan érzi magát - a lány lustán lógázta a lábát, és élvezettel figyelte, ahogyan ő a tűzhely körül sürgölődik.
- Hallgatlak.
- Még nem csíptük nyakon az igazi tettest, Donovan. Aki az egészet szervezte. Eddig a legfontosabb az volt, hogy megtaláljuk Davidet, és ez sikerült is. Csakhogy nem ő az egyet¬len elrabolt csecsemő.
- Honnan tudod?
- Számomra ez egészen nyilvánvaló. Túl simán, túl zökkenőmentesen hajtották végre a rablást. Profik állnak a háttér¬ben, akik már végigcsináltak néhány hasonló esetet.
- Valóban - bólintott Sebastiano Újratöltötte a poharakat, majd öntött egy kis bort a csirkére is.
- Elmondom, hogyan látom a dolgokat - folytatta a lány, és felállt a székről. Megfigyelte, jobban tud gondolkodni járás közben. - A Frost házaspár kapcsolatban állt egy összekötő¬vel. A febesek azóta nyilván a nyomában vannak, de szerintem már rég elhagyta az országot.
Megállt egy pillanatra, és tűnődve oldalra biccentette a fe¬jét. Sebastian bólintott.
- Folytasd!
- Szerintem egy egész cég áll a háttérben, saját ügyvéddel, aki elintézi az örökbefogadási papírokat. Talán egy orvos is, vagy valamilyen egészségügyi dolgozó, aki hozzáfér a termékenységi tesztek eredményéhez. A Frost házaspár kipróbálta az összes létező termékenységi tesztet. Utánanéztem.
A férfi, miközben Melt hallgatta, megkavarta, majd meg¬szagolgatta az ételt, végül ellenőrizte egy villával, átsült-e a csirkemell.
- Gondolom, az FBI is utánanézett.
- Nyilván - helyeselt a lány. - Deveraux barátunk érti a dolgát. Mindegy, én szeretem befejezni, amit elkezdtem. Gondolj bele, hány házaspárnak nem lehet valamilyen okból gyereke! Kipróbálnak mindent, szabályozzák a szexuális éle¬tüket, az étrendjüket, meztelenül táncolnak teliholdkor. És persze fizetnek, amennyit csak kell. Fizetnek tesztekért, cso¬dát ígérő műtétekért, gyógyszerekért. Ha egyik sem jön be, nos ... akkor fizetnek egy gyerekért.
Mel a konyhaasztalhoz lépett, és beleszagolt a serpenyőbe.
- Hű, de jó illata van! - dicsérte meg Sebastiant. - Persze, ezt csak az igazán tehetősek engedhetik meg maguknak. Választanak egy jó hírű örökbefogadási irodát és egy jó hírű ügy¬védet. Az esetek többségében valóban árva gyerek kerül hoz¬zájuk, és mindenki jól jár: a baba szerető otthonra lel, a vér szerinti anya új életet kezdhet a pénzből, az örökbefogadó szü¬lők pedig beteljesülni láthatják régi álmukat. Csakhogy min-denütt vannak kiskapuk. Elég egy gerinctelen, megvásárolha¬tó alak valamelyik hivatalban, aki a pénz kedvéért előteremt egy babát a semmiből, persze, támadhatatlan iratokkal ...
- Világos. Megterítenél az ab laknál? Figyelek.
A lány a férfi útmutatását követve elővette a tányérokat, az evőeszközt és a szalvétát a szekrényekből, majd miközben be¬szélt, megterített.
- A mi emberűnk persze nem kispályás. Nagyban játszik, egy egész kis csapattal dolgozik. Elrabolnak egy gyereket az egyik partról, átpasszolják a túlpartra, mint egy focilabdát, és máris új, gazdag otthonban találja magát több ezer mérföldre a szüleitől.
- Eddig mindenben egyetértünk.
- Nos, ezt a gerinctelen férget kellene nyakon csípnünk. Egyelőre még Parkland is szökésben van, de szerintem őt napokon belül kézre kerítik. Ő azonban csak egy kisstílű senki, aki megpróbált gyorsan pénzhez jutni, nehogy eltörjék a térd¬kalácsát az adósságai miatt. Nyilván nem tud sokat, de valamit biztosan. Attól tartok, az FBI szigorú őrizetben tartja majd, és nem hajlandó semmit kiszivárogtatni a vallomásából.
- Én is így gondolom. Egyébként kész a vacsora. Hozd az üveget, és együnk!
A lány törökülésben helyet foglalt a párnázott sarokpadon, az ablak mellett.
- A febesek amúgy sem avatnának be egy magánnyomozót a részletekbe.
Sebastian szedett a tányérokra a csigatésztából, arra paradicsomos, fokhagymás, fűszeres mártást terített, majd az egészet megkoronázta a pácolt, borban sült csirkemellel, végül vastag, ropogósan friss kenyérszeleteket vágott mellé.
- Téged viszont igen. Tartoznak neked ennyivel.
- Talán.
- Ha megkéred őket, biztosan adnak egy másolatot Parkland kihallgatási jegyzőkönyvéből, miután elfogták. Ta¬lán még azt is megengedik, hogy beszélj vele. Csak annyit kell mondanod, még mindig érdekel az ügy.
A férfi megkóstolta az ételt, és elégedetten bólintott. - Kérdés, tényleg érdekel-e még.
Mel - óvatosan, mivel épp csirkét szeletelt - a férfi csukló¬jára tette a kezét.
- Nem szoktad befejezni, amit elkezdesz?
Sebastian mélyen a lány szemébe nézett - olyan mélyen, hogy Mel remegve húzta vissza a kezét.
-De.
A lány zavartan tört magának egy falatot a kenyérszeletéből.
- Nos?
- Segítek. Ígérem, mindent elmondok, amit megtudok.
- Köszönöm - mosolygott rá Mel melegen csillogó szemmel, bár most már nagyon ügyelt rá, nehogy a férfihoz érjen. - Tény¬leg. Lekötelezel.
- Ezt majd akkor mondd, ha hallottad a feltételeimet... Együtt kell dolgoznod velem.
A lány ezekre a szavakra kiejtette a kezéből a kenyeret.
- Nézd, Donovan, hálás vagyok, hogy segítesz, de én egye¬dül dolgozom. Arról nem is beszélve, hogy a módszereidtől, szóval a látomásoktól meg minden ilyesmitől nekem a hideg futkos a hátamon.
- Akkor kvittek vagyunk, mert nekem is a tiédtől: pisztoly, szajhaszerkó, meg ilyesmi... Kössünk egyezséget! Dolgozzunk együtt, és próbáljuk meg elviselni egymás különcségeit! Végül is a cél a fontos, nem?
Mel néhány pillanatra eltöprengett a hallottakon.
- Tulajdonképpen nekem is eszembe jutott, mi lenne, ha ... gyermektelen párnak adnánk ki magunkat. - Óvatosan Sebastianre pillantott. - Viszont ha tényleg együtt fogunk dol¬gozni, be kell vezetnünk bizonyos szabályokat.
- Egyetértek.
- Csak ne vigyorognál ilyen gúnyosan, miközben ezt mondod! Egyébként isteni ez a kaja - tette hozzá, és a szájába vett egy újabb kiadós falatot. - Ahhoz képest egész könnyedén összeütötted ...
- Mindjárt elpirulok.
- Úgy értem ... - kezdte a lány, majd vállat vont, és elnevette magát. - Azt hittem, az ilyen ínyenc kaják sokkal melósabbak. Édesanyám sokáig pincérnőként dolgozott, ha tehette, mindig hazahozott valami finomat. Persze ő főleg gyorsétter¬mekben szolgált fel, ott nem tartottak ilyesmit, mint ez.
- Édesanyád jól van?
- Soha jobban. Múlt héten kaptam tőle lapot Nebraskából. Állandóan utazgat, nem bír megmaradni egy helyben.
- Édesapád? .
Mel szemében szomorúság csillant, egy pillanatig késett a válasszal.
- Nem is emlékszem rá.
- Mit gondol édesanyád a munkádról?
- Szerinte izgalmas. Nem csoda, amennyit tévézik. És a tiéd? - A lány felemelte a poharát, és koccintott a férfival. - Mit szólnak a szüleid ahhoz, hogy te vagy Monterey varázslója? - Azért ezt nem mondanám - szabadkozott Sebastian sze¬rényen. - Szerintem örülnek, hogy folytatom a családi hagyo¬mányt.
A lány majdnem félrenyelte a borát.
- A családod valami boszorkányfamília?
- Hát... majdnem olyanok vagyunk, mint egy normális csa¬lád - felelte a férfi kedvesen, minden sértődöttség nélkül.
- Hogy őszinte legyek, én nem hittem egy szavadat sem mindaddig, amíg ... amíg a saját szememmel nem láttam. Ettől persze még nem szűnt meg bennem minden kételkedés! - Mel fürkésző pillantást vetett Sebastianre. - Kicsit utána olvastam a dolognak. Sokan folytatnak kísérleteket ezen a téren, sőt szép számmal akadnak olyan neves tudósok, akik szerint tényleg létezik látnoki képesség.
- Hű, de megnyugodtam ...
- Ne gúnyolódjl - kérte Mel, és kissé kihúzta magát. - Azt minden tudós elismeri, hogy még nem teljesen ismerjük az emberi agy működését. A kutatások során bebizonyosodott, valóban vannak olyan emberek, akik például kitalálják egy lefordított kártyalapról, mi látható a túloldalán. Ezeket az embereket aztán alapos vizsgálatnak vetették alá különféle laboratóriumokban, nézték az EKG-jüket, az agyhullámai¬kat, satöbbi. Persze, a komoly tudomány az olyan jelenségek elismerésétől, mint amilyen a boszorkányság, a próféciák vagy a tündérpor, még ma is mereven elzárkózik.
- Pedig egy kis tündérpor igazán nem ártana neked - düny¬nyögte a férfi hamiskás mosollyal. - Csak el ne felejtsem megemlíteni Morganának...
- Most komolyan szeretném tudni, te hogyan csinálod!
- Biztos? - kérdezett vissza Sebastiano Egy ideig habozni látszott, majd vállat vont, és megragadta a lány kezét. - Te akartad ... Tündérvérrel születtem. A boszorkányság öröklő¬dik a családunkban, gyökereink egészen a kelta Fiónáig nyúlnak vissza. Én a tisztánlátás adományával születtem. Nem küzdöttem érte, még csak nem is kértem, hogy így legyen. A látomásoknak semmi közük az ésszerűséghez vagy a tudo¬mányhoz, de a meztelen ugrabugráláshoz sem teliholdkor... Ez az örökségem, egyben a végzetem is. Egyszerre átok és ál¬dás.
Mel nyelt egyet.
- Hm - jegyezte meg egy idő után. - Hm - tette hozzá va¬lamivel később, majd megnyalta a szája szélét, és megköszö¬rülte a torkát. - Vizsgálták a telepátiát és a tárgyak lebegteté¬sének képességét, azaz a telekinézist is ...
- Bizonyítékot akarsz, ugye?
- Nem ... De. Úgy értem, ha együtt fogunk dolgozni, szeretném tudni, mik a ... képességed határai.
- Rendben. Gondolj egy számra egytől tízig ... ! Hat - mondta a férfi, mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna.
- Még nem voltam készen ...
- De ez volt az a szám, amelyik először az eszedbe jutott.
Tényleg ez volt, de Mel nem adta meg magát ilyen könynyen.
- Még nem voltam készen - kötötte az ebet a karóhoz. Be¬hunyta a szemét. - Most mondd meg!
Ügyes, gondolta a férfi. Nagyon ügyes. Érezte, a lány min¬den erejével igyekszik kizárni őt az elméjéből. Hogy elterelje a figyelmét, csókolgatni kezdte a kézfejét. Ez a kis csel mes¬teri húzásnak bizonyult.
- Három.
Mel kinyitotta a szemét.
- Nyert. Hogyan csinálod?
- Belépek az elmédbe - magyarázta Sebastian, és a lány ujjain folytatta a csókolgatást. - Hallom a szavakat, látom a felvillanó képeket, osztozom az érzésekben, néha még az intuíci¬ókban is, bár ezeket szinte lehetetlen leírni. Most például azon tűnődsz, nem ittál-e több bort a kelleténél, mert egy kicsit a fe¬jedbe szállt.
- A fejemmel nincsen semmi baj - rántotta el Mel rosszal¬lóan a kezét. - Legalábbis nem lenne, ha volnál szíves távoz¬ni belőle! Érzem, hogy ...
- Igen - dőlt hátra a férfi elégedetten, és ivott egy kis bort. ¬Tényleg érzed. A családtagjaimat leszámítva igen ritkán találkozom olyanokkal, akik érzik, ha olvasok a gondolataikban, kü¬lönösen, ha ilyen felületesen csinálom, mint most. Ami azt je¬lenti, hogy neked is van érzéked a látnoksághoz, Sutherland. Ha egyszer rászánnád magad, hogy kibontakoztasd a képességedet, szívesen segítek neked.
A lány még az ötlettől is megborzongott.
- Kösz, inkább nem. Én úgy szeretem a fejem, ahogyan van.
- Én is - vigyorodott el Sebastian, de Mel pillantása láttán úgy döntött, jobb, ha csöndben marad.
A lány, kísérletképpen, a homlokára tette a kezét, és közben a férfi arcát fürkészte.
- Nem tetszik, hogy képes vagy bármi kor turkálni a gondo¬lataim között. Ha együtt akarsz dolgozni velem, még ha rövid ideig is, az első szabály: az elmémbe belépni tilos!
- Rendben. Nem fogok olvasni a gondolataidban, kivéve, ha kifejezetten megkérsz rá. - Mel kétkedő arckifejezését lát¬va elmosolyodott. - Komolyan.
- Boszorkány-becsszavadra?
- Ha tetszik.
Nem, egyáltalán nem tetszett neki, mégis megnyugodott valamelyest.
- Jól van. A következő: minden, az üggyel kapcsolatos adatot megosztunk egymással. Semmit nem tartunk vissza!
Sebastian csibészesen elmosolyodott.
- Már így is túl sok mindent tartottunk vissza ...
A lány enyhén elpirult.
- Ne feledd, kapcsolatunk szakmai természetű, és ...
- Jó étvágyat a szakmai természetű vacsoránkhoz! - emelte poharát a férfi.
- Természetesen nem így értettem - sóhajtott fel Mel. ¬Nem kell nevetségesen mereven viselkednünk. Azt azonban nem szeretném, ha túlzásokba esnénk, miközben a gyermekte¬len párt alakítjuk. Az már ...
- Sértené az alapelveidet - fejezte be helyette Sebastiano ¬Értelek. Esetleg már van is valamilyen terved?
- Sokat segítene, ha tudnék valamit az FBI nyomozásának eredményeiről, és biztosítanának a további együttműködésükről is ...
- Rám bízhatod.
A lány szélesen elmosolyodott, pontosan ezt a választ akar¬ta hallani.
- Ha ők mögénk állnak, könnyedén megszerezhetjük a szükséges papírokat, hogy jómódú, gyermektelen házaspár vagyunk, érvényes adószámmal, letelepedési engedéllyel, és így tovább. Fontos, hogy felhívjuk magunkra ennek a féregnek a figyelmét, tehát gazdagnak kell tűnnünk, de nem túl gazdagnak, mert az esetleg elijesztené őt. Olyan helyre kell költöznünk, ahol senki nem ismer bennünket, távol az isme-rőseinktől, a rokonainktól. Fel kell iratkoznunk a legnevesebb örökbefogadási intézmények várólistáira, igazolásokat kell szereznünk, hogy nem lehet saját gyerekünk. Miután elcsíp¬ték Parklandet, vagy bárki mást, aki nekik dolgozik, talán könnyebb lesz eldönteni, hová érdemes költöznünk.
- Van egy egyszerűbb módszer is.
- Éspedig? .
A férfi intett, hogy hajoljon közelebb, mintha csak valami titkot akarna közölni vele.
- Látnok vagyok - suttogta derűsen. Mel égnek emelte a tekintetét.
- Pedig már kezdtem megfeledkezni róla - sóhajtotta. - Mindegy, igazad van. Sokat segíthet, ha utánanézel.
- Időbe telhet, míg jutok valamire.
- Nem baj, megéri.
- Rendben. Akkor legyen a következő a felállás: én először kiderítem, hol, mikor, hogyan érdemes kezdenünk, és onnantól kezdve te vagy a főnök.
A lány habozott egy pillanatig - szeretett elejétől a végéig főnök lenni, ezért sem rajongott különösebben a csapatmunkáért.
- Ha elfogadható érvekkel alá tudod támasztani, miért dön¬töttél éppen az adott hely, időpont és módszer mellett, akkor természetesen benne vagyok.
- Megbeszéltük.
Egyszerű és nagyszerű, gondolta Mel; kellemes izgalom járta át tetőtől talpig. Érezte, fontos és érdekes munka előtt állnak.
- Ha másban nem is, a mosogatásban szívesen segítek ¬- ajánlotta, és már vitte is az értékes porcelántányérokat a mosogatóhoz, szakszerűen, ahogyan pincérnő édesanyja mutatta neki. Sebastian a karjára tette a kezét.
- Ugyan, hagyd csak!
- Te főztél - magyarázta a lány, és fürgén a mosogatóhoz lépett. Túl szűk itt a hely ... Egy kis mosogatás most pont jól fog jönni, hogy biztos talajt érezzen a lába alatt. - Különben is, ahogy elnézem a konyhádat, nem az a fajta férfi vagy, aki napokig penészedni hagyná a mosatlan edényeket.
Sebastian nesztelenül mögötte termett, és a vállára tette a kezét, nehogy megint elszökhessen előle.
- Akkor most bebizonyítom, mennyire kiszámíthatatlan va¬gyok.
- Esetleg ráparancsolhatnál a tündéreidre, hogy csinálják meg helyettünk ...
- Nem élek a szolgálataikkal, legalábbis Kaliforniában so¬hasem.
Mel szemében ijedtség tükröződött; a férfi masszírozni kezdte a vállát.
- Mindig olyan feszült leszel, ha a közeledben vagyok. Pe¬dig vacsora alatt néha még rám is mosolyogtál, ami, mit mondjak, igen örvendetes változás az eddigiekhez képest...
- Nem szeretem, ha hozzám érnek - felelte a lány bizony¬talanul, de nem mozdult. Nincs is hová, mentegette magát.
- Miért nem? Ez is csak az emberi érintkezés egyik esz¬köze ... mint a szem, a hangszín vagy a kéz. - Az övé alatt las¬san elernyedtek a lány vállizmai. - Nem kell tartanod az érin¬téstől.
- Nem kell, de lehet.
Sebastian kihívóan elmosolyodott, ujjai közben Mel hátára vándoroltak.
- Tudtommal bátor lány vagy, aki akkor sem hátrál meg, ha komoly veszély fenyegeti.
Mel büszkén felszegte az állát, pontosan, ahogy a férfi várta. - Azért jöttem, mert beszélni szerettem volna veled.
- Beszéltünk is - helyeselt Sebastian, és még közelebb húzódott a lányhoz. Ha most lehajtaná a fejét, megcsókolhatná azt a helyes, alig észrevehető kis gödröcskét az állán … - Ami engem illet, nagyon élveztem a társalgást.
Csak nem képzeli, hogy hagyom magam elcsábítani? ¬méltatlankodott magában Mel. Védekezőn a férfi mellkasára tette a kezét.
- Nem játszadozni jöttem.
- Kár - hajolt Mel ajkához Sebastian; várt egy keveset, majd adott egy puszit a lány nyakára. - Én szeretek játszani. Talán majd máskor.
Egyre forróbbá vált közöttük a levegő.
- Nézd, lehet, hogy vonzódom hozzád valamelyest, de ez még nem jelenti ... nem jelent semmit.
- Persze, hogy nem. Mindenesetre szólok, nagyon érzékeny az arcbőröd, Mary Ellen. Ha továbbra is ilyen hevesen ver a szíved, a végén még meggyullad.
- Nevetséges vagy! - ingatta a fejét Mel, de mikor a férfi kihúzta a blúzát a farmerjából, és benyúlva alá, végigsimított meztelen hátán, olyan érzékennyé vált, mint a gyermekláncfű pihéi. Kéjes hangot hallatott valahol a nyöszörgés és a sóhaj¬tás között, majd nekidőlt Sebastiannek.
- Már kezdtem elveszíteni a türelmemet - suttogta a férfi, és megcsókolta a nyakát. - Úgy vártam, mikor jössz el hoz¬zám!
- Nem, én csak ... - ellenkezett a lány, mégis, lassan átka¬rolta Sebastiant, és a keze önkéntelenül is a hajába markolt. - Nem ezért jöttem ... - Ami igaz is volt, bár valahol belül pon¬tosan tudta, hogy ez fog történni. - Kérlek, ne ... Gondolkod¬nom kell! Nem akarok ostobaságot csinálni ... - Alig mondta ki, ajka máris forrón a férfiéra tapadt. - Ki nem állhatom az ... ostoba dolgokat...
- Mmm ... én is így vagyok vele ... - helyeselt Sebastian.
Amikor keze Mel hátáról a fenekére vándorolt, a lány megbor¬zongott. - De ez nem az!
- Majd később kiderül - sóhajtott fel Mel, és hagyta, hogy a férfi a karjába kapva kivigye a konyhából. - Szeretném, ha tudnád, ennek semmi köze az ügyünkhöz! El akarom kapni azt a férget, és sohasem bocsátanám meg magamnak, ha azért nem sikerülne, mert most veled ... - Nyöszörögve csókolgatni kezdte Sebastian nyakát. - Ha sejtenéd, mennyire kívánlak ...
E szavak hallatán lassú, ütemes, fülledt dobogás vette kez¬detét a férfi fejében. Lehajolt, és hevesen megcsókolta a lányt.
- Ne aggódj, a két dolognak ... semmi köze egymáshoz ...
- De lehet - ellenkezett Mel, és amikor Sebastian elkezdte felfelé vinni a lépcsőn, macskásan odabújt hozzá. - Talán lesz is.
- Akkor legyen! - rúgta be a férfi a hálószoba ajtaját. ¬Most pedig megszegjük pár szabályunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése