Vámpírnaplók 3. Tombolás

Margie néninek, valamint Ágnes és Eleanore néni emlékére, amiért dajkálták kreativitásomat
Első fejezet
Elena kilépett a tisztásra.
A talpa alatt ropogtak a hókásába fagyott őszi levelek. Már leszállt az alkonyat, s bár a vihar kezdett elcsitulni, egyre hidegebb lett. Elena nem érezte a hideget.
És a sötétség sem zavarta. Tágra nyíltak a pupillái, és begyűjtötték az apró fényrészecskéket, amelyeket egy ember nem látott volna. Meglehetősen tisztán ki tudta venni a nagy tölgyfa alatt birkózó két alakot.
Az egyiknek sűrű, sötét haja volt, amit a szél rendezetlen hullámok tengerévé zilált. Kicsivel magasabb volt a másiknál, és ugyan nem látta tisztán az arcát, Elena mégis tudta, hogy zöld szeme van.
A másiknak is rengeteg haja volt, de finom szálú és egyenes, majdnem olyan, mint egy állat bundája. Az ajka dühösen felhúzódott a fogsora fölé, a teste pedig az ugrásra kész vadállatok kecsességével nyúlt meg. A szeme fekete volt.
Elena percekig nézte őket mozdulatlanul. Nem tudta már, miért jött ide, miért vonzotta az elméjében visszhangzó csata zaja. Szinte megsüketült, hogy ilyen közel került a haragjukhoz, a gyűlöletükhöz és a fájdalmukhoz, mintha a verekedők hangtalanul üvöltöttek volna. Halálos harcban csaptak össze.
Kíváncsi vagyok, melyikük fog győzni, gondolta a lány. Mindkettő megsebesült és vérzik, ráadásul a magasabbik karja természetellenes szögben lóg. Ennek ellenére éppen ebben a pillanatban hozzávágta ellenfelét a tölgyfa göcsörtös törzséhez. A dühe annyira hatalmas volt, hogy Elena éppúgy érzékelte a tapintását és az ízét, mint a hangját, és tisztában volt vele, hogy ebből a férfi elmondhatatlan erőt merít.
És ekkor eszébe jutott, miért van ott. Hogy is felejthette el? Ó sebesült meg. Az Ő elméje idézte meg a lányt a düh és a fájdalom hullámaival ösztökélve cselekvésre. Elena neki jött segíteni, mert hozzá tartozik.
A két alak már a fagyott földön fetrengett, és vicsorogva harcoltak, akár a farkasok. Elena fürgén és hangtalanul odament hozzájuk. A hullámos hajú, zöld szemű Stefan, suttogta a fejében egy hang volt éppen felül, és az ellenfél torkát markolászta. Harag ömlött végig Elenán, harag, és védelmező ösztön. Odanyúlt, hogy elkapja a fojtogató kezet, hogy lefeszegesse az ujjait.
Fel sem merült benne, hogy esetleg nem elég erős hozzá. Elég erős volt: és ennyi. Oldalra vetette magát, és ezzel kiszabadította a foglyot. A
miheztartás végett kicsavarta a támadó sebesült karját, és arcát az avarral összekeveredett hóba nyomta. Aztán hátulról fojtogatni kezdte.
A támadás váratlanul érte az áldozatot, de még messze volt attól, hogy megadja magát. Visszaütött, és a jó kezével Elena torka felé kapott. Hüvelykujja a lány légcsövébe mélyedt.
Elena azon kapta magát, hogy viszonozza a támadást, és a fogát belemélyeszti a támadó kézbe. Az elméje nem értette, de a teste tudta, mit kell tennie. A fogsora fegyver volt, ami felszakította a bőrt, és vért fakasztott.
De a férfierősebb volt nála. A vállát megrántva kiszabadult a szorításból, és fordult egyet, amivel sikerült a földre terítenie Elenát. Fölé került, és az arca eltorzult az állati dühtől. Elena rásziszegett, és a szeme után kapott, de a férfi félrecsapta a kezét.
Meg akarta ölni. Még sebesülten is sokkal erősebb volt nála. Felhúzódott az ajka, és kivillantak skarláttal szennyezett fogai. Le akart csapni, akár egy kobra.
Aztán Elena fölé tornyosulva mozdulatlanná merevedett, és az arckifejezése megváltozott.
Elena látta, hogy tágra nyílik a szeme. A pupillái, amelyek dühös kis gombostűheggyé szűkültek, kinyíltak. A férfi úgy bámult a lányra, mintha most látná először.
Miért bámul így rá? Miért nem esnek túl rajta végre? De ekkor a vasmarok szorítása ellazult a vállán. Az állati vicsorgás eltűnt, hogy döbbenet és csodálkozás vegye át a helyét. A férfi felegyenesedett, és segített Elenának felülni, de le nem vette róla a szemét.
- Elena suttogta. Rekedtes volt a hangja. Elena, te vagy az. Tényleg az lennék? Gondolta a lány Elena?
De ez nem igazán számított. Vetett egy pillantást a vén tölgyfa felé. Ő még mindig ott állt a feltörő gyökerek között, lihegett, egyik tenyerével a fának támaszkodott. A lányt nézte végtelenül sötét tekintetével, összevont szemöldökkel.
Ne aggódj, gondolta a lány. Ezzel majd én végzek. Ez egy hülye. És ismét a zöldszeműre vetette magát.
- Elena! Kiáltott fel a férfi, miközben a lány hátralökte. Elena, én vagyok az, Stefan! Elena, nézz rám!
A lány ránézett. Nem látott belőle mást, csak azt a kis kivillanó bőrt a nyakán. Ismét felszisszent, és felhúzódott a felső ajka, ami mögül kivillantak a fogai.
A férfi mozdulatlanná dermedt.
A lány érezte a férfi testén végigfutó döbbenetet, látta, hogy törik szilánkokra a pillantása. Elsápadt, mintha valaki gyomorszájon vágta volna. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét a sáros földön.
- Ne suttogta. Jaj, ne.
Olyan volt, mintha önmagához beszélne, mintha nem is számítana rá, hogy a lány meghallja. Elena arca felé nyúlt, a lány pedig a keze felé kapott.
- Ó, Elena suttogta a férfi.
Az arcáról eltűntek a düh és az állati vérszomj utolsó nyomai is. A tekintete ködössé vált, fájdalommal és gyásszal telt meg.
És sebezhetőséggel. Elena kihasználta a pillanatot, és a férfi fedetlen nyakára vetette magát. Az áldozat keze védekezésre emelkedett, el akarta lökni magától, de aztán inkább hagyta.
A férfi egy pillanatra Elenára meredt, majd minden eddiginél fájdalmasabb pillantással egyszerűen feladta. Nem védekezett tovább.
Elena érezte, ahogy megtörténik, érezte, ahogy eltűnik a testéből az ellenkezés. A férfi ott feküdt a jeges földön, hajában tölgyfalevél szilánkokkal, és elnézett a lány mellett a fekete, felhős égbolt felé.
Végezd be, szólalt meg csüggedten Elena fejében.
A lány egy pillanatig habozott. Volt valami abban a szempárban, ami emlékeket ébresztett benne. Holdfényben álltak, egy padlásszobában üldögéltek. Ám az emlékek túl homályosak voltak. Nem tudta őket felidézni, az erőlködéstől viszont szédülni kezdett, és felkavarodott a gyomra.
És ennek meg kell halnia, a zöldszeműnek, akit Stefannak hívnak. Mert őt bántotta, pedig Elena arra született, hogy vele legyen. Aki bántja, az nem élheti túl.
A lány a férfi nyakába mélyesztette a fogait, és alaposan beleharapott.
Azonnal rájött, hogy nem egészen jól csinálja. Nem talált artériát vagy vénát. Nyámmogni kezdett, dühös volt a tapasztalatlansága miatt. Jó érzés volt beleharapni valamibe, de nem sok vért talált. Frusztráltan felemelkedett, és ismét harapott, miközben érezte, hogy a férfi teste összerándul a fájdalomtól.
Sokkal jobb. Ezúttal vénát talált, de nem tépte fel elég mélyen. Egy ilyen kis karcolás nem lesz elég. Teljesen át kell szakítani, hogy a sűrű, meleg vér kiáradhasson.
Az áldozat teste megremegett, miközben Elena kaszaboló és marcangoló fogaival rajta munkálkodott. Éppen megérezte, hogy enged a hús, amikor valaki elhúzta és megemelte hátulról.
Elena vicsorogva felmordult, de nem engedte el Stefan nyakát. Ám a kezek nem tágítottak. Egy kar fonódott a dereka köré, ujjak fúródtak a hajába. Elena ellenállt, foggal-körömmel kapaszkodott áldozatába.
Engedd el! Hagyd békén!
A hang éles volt, és parancsoló, mint egy jeges szélroham. Elena felismerte, és nem küzdött tovább ellene. Miközben a férfi lerakta a földre, és a lány felnézett rá, egy név merült fel az elméjében. Damon. Őt Damonnek hívják. Duzzogva bámulta, sértődötten, amiért leráncigálta az áldozatáról, ugyanakkor engedelmesen.
Stefan vöröslő nyakkal felült. A vér az ingére csorgott. Elena megnyalta a száját, és érezte, ahogy végiglüktet rajta valami éhséghez hasonló dolog, ami mintha ott vibrált volna minden porcikájában. Megint elszédült.
- Azt hittem szólalt meg Damon hangosan, azt mondtad, meghalt.
Stefant nézte, aki még sápadtabb volt, mint korábban, már ha ez egyáltalán lehetséges. A fehér arc végtelen reménytelenséggel telt meg.
- Nézz csak rá. Csak ennyit mondott.
Egy tenyér simult Elena állára, és megemelte. A lány egyenesen Damon összeszűkült, fekete szemébe nézett. Majd a hosszú, karcsú ujjak megérintették az ajkait, és óvatosan megpróbáltak közéjük furakodni. Elena ösztönösen harapni próbált, de nem túl erősen. Damon ujja rátalált a szemfog hegyes kanyarulatára, és Elena ekkor tényleg ráharapott, óvatosan, mint egy kismacska.
Damon arca kifejezéstelen maradt, a tekintete kemény volt.
- Tudod, hol vagy? Kérdezte.
Elena körbenézett. Fák. Az erdőben állapította meg éles elméjűen, miközben visszapillantott a férfira.
- És ez kicsoda?
Elena tekintete követte a mutatóujj irányát. Stefan állapította meg közömbösen. Az öcséd.
- És én ki vagyok? Tudod, ki vagyok?
A lány felmosolygott rá, kivillantva hegyes fogait. Persze, hogy tudom. Damon vagy, és én, szeretlek.