Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 10. fejezet

10. fejezet

Október 7. reggel 8 óra
Kedves Naplóm,
Azért írom ezt óra alatt, mert azt remélem, Ms. Halpern nem lát meg.
Nekem nem volt időm írni tegnap este, még ha akartam volna se. Tegnap egy őrült, vegyes nap volt, mint az éjszaka a Hazatérési Bulin. Itt ülök az iskolában ma reggel, már szinte úgy érzem, mindaz, ami történt ezen a hétvégén egy álom volt. A rossz dolgok annyira rosszak, de a jó dolgok nagyon-nagyon jók.
Nem emeltem vádat Tyler ellen. Őt felfüggesztették az iskolából, és kirakták a foci csapatból. Dick-et is, amiért részeg volt a táncon. Senki sem mondja, de azt hiszem, sok ember úgy gondolja, ő volt a felelős, azért, ami Vickie-vel történt. Bonnie nővére látta Tyler-t tegnap a klinikán, és azt mondta, hogy a két szeme fekete és egész arca lila. Aggódom amiatt, hogy mi fog történni, amikor ő és Dick visszajön az iskolába.
Nekik több okuk van, mint valaha, hogy utálják Stefan-t.
Miért jut eszembe Stefan? Amikor felébredtem ma reggel bepánikoltam, és azt gondoltam: - Mi van, ha mindez nem igaz? Mi van, ha meg sem történt, vagy ha már meggondolta magát?" Judith aggódott reggel, mert nem tudtam enni megint.
De aztán, amikor megérkeztem az iskolába, láttam őt a folyosón az irodánál, és mi csak néztünk
egymásra. És tudtam. Mielőtt elfordult, elmosolyodott, egyfajta fanyar mosollyal. Megértettem, és igaza volt, jobb, ha nem megyünk egymás mellett a folyosón, nyilvánosan, hacsak nem akarjuk, hogy a titkárok izguljanak.
Nagyon határozottan együtt vagyunk. Most már csak meg kell találnom a módját, hogy
megmagyarázzam mindezt Jean-Claude-nak. Ha-ha.
Amit nem értek, hogy Stefan nem annyira boldog, mint én. Mikor egymással vagyunk, érzem, amit érez, és tudom, mennyire akar engem, mennyire törődik velem. Van, egy majdnem reménytelen éhezés benne, mikor csókol engem, mint aki azt akarja, hogy kihúzza a lelket a testből. Mint egy fekete lyuk.
Még mindig Október 7. most délután 2 óra
Egy kis szünet, mert ott Miss Halpern elkapott. Még azt is elkezdte olvasni, amit írtam, hangosan, de akkor azt hiszem, valahogy bepárásodott a szemüvege, és megállt. Szórakozott volt. Én túl boldog voltam, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, mint a kisebb trigonometria bukás.
Stefan és én együtt ebédeltünk, vagy legalábbis lementünk a mező egyik szegletébe, és leültünk az én ebédemmel. Még csak nem is zavart semmi, és persze mint kiderült nem tudtam enni sem. Mi nem érintkeztünk egymással, sokat vagyunk együtt, de csak beszélgettünk, és egymásra néztünk sokszor. Azt akartam, hogy megérintse. Több mint bármelyik fiú, akit valaha ismertem. És tudom, hogy ő akarja, de visszatartja. Ez az, amit nem tudok megérteni, miért harcol, miért tartja vissza magát. Tegnap a szobájában találtam bizonyítékot, hogy ő figyelt engem az elejétől kezdve.
Emlékszel, hogy azt mondtam neked, hogy a suli második napján Bonnie és Meredith és én a
temetőben? Nos, tegnap Stefan szobájában megtaláltam a kajszi szalagot, aznap volt rajtam.
Emlékszem, hogy nem esett ki a kezemből, amíg én futottam, és ő meg felvette, és megtartotta. Én nem mondtam neki, tudom, nyilvánvalóan meg akarja tartani titkának, de ez is mutatja, nem igaz, hogy törıdik velem?
Mondok neked valamit, aki nem szórakozott. : Caroline. Úgy látszik, mióta ott hagyta őt a fiú a fotó szobában, ebédnél kereste minden nap, és amikor ma nem jelent meg, elment megkeresni, amíg meg nem talált minket. Szegény Stefan, ő is megfeledkezett róla teljesen, és ő is megdöbbent. Amikor elment, egy csúnya egészségtelen árnyalatú zöldben - talán hozzám - elmondta nekem, hogy a lány hozzá csatlakozott az első héten az iskolában. Azt mondta, észre vette, hogy nem igazán eszik ebédet és a lány sem, mert diétán van, és miért nem mennek valahova, valami csendes helyre pihenni? Nem igazán akart semmi rosszat mondani róla (azt hiszem, az ő férfi modor eszméje miatt, hogy egy úriember nem tesz ilyet), de ő azt mondta nem volt semmi köztük. És azt hiszem, Caroline feledése rosszabb volt, mintha köveket dobtak volna rá.
Kíváncsi vagyok, miért nem ebédel Stefan. Furcsa egy labdarúgótól.
Uh-oh. Csak Mr. Tanner erre járt, és én bedobtam a pad alá ezt a naplót épp időben. Bonnie
kuncogott történelemkönyv mögött, látom, a vállát rázza. És Stefan, aki előttem ült, olyan feszülten néz ki, mintha bármelyik percben felugorhatna a székéből. Matt a "te dió" nézéssel nézett rám és Caroline is kirívóan. Én is nagyon-nagyon ártatlanul, írás közben a szemem Tanner-en van. Szóval, ha ez egy kicsit reszketeg és piszkos, értheted, miért.
Az utolsó hónapban, én nem igazán voltam önmagam. Még nem sikerült szerintem jól, vagy egyáltalán nem, koncentrálni csak Stefan-ra. Ilyen sok időt nem lehet visszavonni, én majdnem megijedtem. Én állítólag felelős vagyok Kísértet Ház dekorációjáért, és nem tettem semmit, amikor már pontosan három és fél hetem volt ezt megszervezni, és én szeretnék Stefan-nal lenni.
Otthagyhatnám a bizottságot. De akkor ott hagynám Bonnie-t és Meredith-et tartani a zsákot. És emlékszem, mit mondott Matt, amikor megkértem, hogy vegye rá Stefan-t, hogy jöjjön el a táncra: "Azt akarod, hogy minden és mindenki körülötted, forogjon, Elena Gilbert."
Ez nem igaz. Vagy legalább is, ha igen, az a múltban volt, nem fogom megengedni, hogy még mindig igaz legyen. Én… Oh, ez teljesen hülyének fog hangzani, de méltó akarok lenni Stefan-hoz. Tudom, hogy nem hagyná cserben a srácokat a csapatban, hogy megfeleljen a saját kényelmének. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
Azt akarom, hogy úgy szeressen, mint én szeretem őt.
- Siess! - hívta Bonnie az edzőterem ajtajából. Mellette a középiskola portása, Mr. Shelby, állt.
Elena még egy utolsó pillantást vetett a távoli alakra a focipályánál, aztán vonakodva bár, de átlépte a küszöböt, és csatlakozott Bonnie-hoz.
- Csak azt akartam mondani Stefan-nak, mikor megyek. - mondta. Egy hét óta volt együtt Stefan-nal, még mindig úgy érezte, izgalmas csak kimondani a nevét. Ezen a héten minden este a fiú elment házához, megjelenik az ajtóban naplemente körül, zsebre dugott kézzel, a kabátot viselt, és fellátszott a gallérja. Ilyenkor általában sétáltak a szürkületben, vagy ültek a teraszon, és beszélgettek. Bár semmit nem mondott róla, de Elena tudta, hogy Stefan mindig megtalálta a módját, hogy biztosan nem legyenek kettesben, magánszférában. És a tánc éjszakáján, ő biztos ugyan ezt tette volna. A lány becsületének védelmében, gondolta Elena fanyarul és fájdalommal, mert a szíve mélyén tudta, hogy nem volt több hozzá, mint ez.
- Túl fog élni nélküled is, egy estét. - mondta Bonnie érzéketlenül. - Ha beszélsz vele, soha nem jössz vissza, és szeretném, ha időben haza érnék vacsorára.
- Hello, Mr. Shelby. - mondta Elena a gondnoknak, aki még mindig türelmesen vár. Legnagyobb
meglepetésére, becsukta az egyik szemét és ünnepélyesen kacsintott rá. - Hol van Meredith? - tette hozzá.
- Itt. - mondta egy hang a háta mögött, és Meredith megjelent egy kartondobozban mappákkal és jegyzettömbökkel a karján. - A cuccaim a szekrényemből.
- Ez mind a tiéd? - mondta Mr. Shelby. - Jól van, most mindenki elhagyta az épületet, és az ajtók zárva vannak, hallod? Így senki nem juthat be!
Bonnie, belépni készül, röviden felhozta.
- Biztos vagy benne, hogy már senki nincs itt? - mondta óvatosan.
Elena megütötte a lapockái között. - Siess, - utánozta a lányt barátságtalanul. - Haza akarok érni
idıben a vacsorára.
- Senki sincs bent. - mondta Mr. Shelby, szája rángatózott bajusza alatt. - Csak nyugodtan kiabálj, ha akarsz valamit. Itt leszek a környéken.
Az ajtó becsapódott mögöttük egy furcsa végső hanggal.
- Munkára. - mondta rezignáltan Meredith, és letette a dobozt a földre.
Elena bólintott, nézett fel és le a nagy üres szobában. Minden évben a Hallgatói Tanács úgy vélte, a Kísértet Ház jó alapítványi pénzgyűjtésre. Elena tagja volt a díszítő bizottságnak az elmúlt két évben, valamint Bonnie és Meredith, de ez más volt, most elnök. Neki kellett mindent eldönteni, amelyek mindenkit érintettek, s még csak nem is hivatkozhat arra, hogy mi történt az elmúlt években.
A Kísértet Ház többnyire egy fatelep raktárban volt, de a növekvő nyugtalanság miatt a városban, az a döntés született, hogy az iskolai tornaterem biztonságosabb lesz. Elena-nak ez azt jelentette, hogy újra kell gondolni az egész belső kialakítás, és kevesebb, mint három hét van most még Halloween-ig.
- Ez valójában nagyon kísérteties itt. - mondta Meredith halkan. És volt valami zavaró, a nagy zárt helyiségben, gondolta Elena. Azon kapta magát, hogy hangját lehalkítja.
- Akkor intézkedjünk először. - mondta. Mentek a teremben, és a lépteik tompán visszhangoztak.
- Rendben. - mondta Elena, mikor befejezte. – Akkor most munkára fel. - Megpróbálta lerázni a
nyugtalanság érzését, és azt mondta magának, hogy nevetséges, hogy úgy érzi, nyugtalan az iskolai tornaterem, a Bonnie és Meredith mellette volt, és egy egész focicsapat tőlük kétszáz méterre gyakorolt.
Ők hárman a lelátókon ültek, tollal és jegyzetfüzettel a kézben. Elena és Meredith konzultált az elözö évi tervezési vázlatokról, míg Bonnie kicsit felemelte a tollát, és körülnézett elgondolkodva.
- Nos, itt van a tornaterem. - mondta Meredith, és egy gyors vázlatot mutatott füzetében. - És itt van, ahol az embereknek be kell majd jönnie. Most a „Véres Holttest” lehetne a legvégén… Apropó, ki lesz a „Véres Holttest” az idén?
- Lyman edző, azt hiszem. Ő jó munkát végzett tavaly, és segít kordában tartani a focis srácokat. - Elena rámutatott a vázlatra. - Oké, akkor ez lesz az a partíció, és ez lesz a Középkori Kínzó Kamra. Ki fognak menni egyenesen az Élőhalott szobájába…
- Azt hiszem, hogy lehetnének druidák. - mondta Bonnie hirtelen.
- Lehetne mi? - mondta Elena, majd, amint Bonnie elkezdett kiabálni: - Dru-i-dák! - elfojtva intett a kezével. - Jól van, jól van, emlékszem. De miért?
- Mert ők voltak azok, akik kitalálták Halloween-t. Tényleg. Kezdetekben ez az egyik szent napjuk volt, amikor nagy tüzeket gyújtottak és faragott fehérrépa arcokat tettek ki, hogy a gonosz szellemeket távol tartsák. Úgy vélték, ez volt a nap, amikor a határ, az élők és a halottak között a legvékonyabb. És félelmetesek voltak, Elena. Emberi áldozatokat végeztek. Feláldozhatnánk Lyman edzőt.
- Igazából ez nem egy rossz ötlet. - mondta Meredith. – A „Véres Holttest” lehet áldozat. Tudod, egy kőből készült oltárt, és egy kés, és vértócsák mindenfelé. Aztán amikor valaki igazán közel megy hozzá, hirtelen felül.
- És mindenki szív elégtelenséget kap. - mondta Elena, de el kellett ismernie, hogy jó ötlet volt,
minden bizonnyal félelmetes. Egy kicsit beteg érezte magát, ha csak rágondolt. Minden véres… de ez igazából csak „Karo” szirup lesz.
A másik két lány is csendes volt. A fiúk szekrényei szomszédban voltak, ekkor a víz hangját lehetett hallani, futás és öltöző szekrények dörömbölése, és több elmosódott hangokat kiabált.
- Az edzésnek vége. - mormogta Bonnie. – Kinn biztos besötétedett.
- Igen, és a hőseink mind mosakodnak. - mondta Meredith, a szemöldökét megemelve Elena-nak. – Nem kukucskálunk?
- Bárcsak. - mondta Elena, csak félig viccesen. Valahogy, bizonytalanul, a légkör sötét volt a
szobában. Éppen abban a pillanatban kívánta, hogy szeretné látni Stefan-t, vele lenni.
- Hallottatok valami bőıvebbet Vickie Bennett-rıl? - kérdezte hirtelen.
- Nos. - mondta Bonnie egy pillanat múlva: - Én azt hallottam, hogy a szülei keresnek neki egy
pszichiátert.
- Tényleg? Miért?
- Hát… Azt hiszem, azt hiszik, hogy ezeket, a dolgokat, amiket elmond, hallucinációk, vagy valami.
És hallottam, hogy nagyon rossz rémálmai vannak."
- Ó… - mondta Elena. A hangok a fiúöltözőben elhalkultak, és hallották, hogy a külső ajtó becsapódik.
Hallucinációk, gondolta, hallucinációk és rémálmok. Valamilyen oknál fogva, hirtelen eszébe jutott, az éjszaka a temetőben, az éjszaka, amikor Bonnie-val üzent nekik, és mind futottak valami elől, amit egyikük sem látott.
- Jobb lenne, ha visszatérnénk a feladatunkhoz. - mondta Meredith. Elena megrázta magát az
álmodozásából, és bólintott.
- Mi… mi is voltunk a temetőben. - mondta Bonnie bátortalanul, mintha olvasta volna Elena
gondolatait. - A Kísértet Ház, úgy értem.
- Nem. - mondta Elena élesen. - Nem, mi csak bírunk vele. - tette hozzá egy nyugodtabb hangon, és fölébe hajolt a vázlatnak újra.
Ismét nem hallatszott semmi, csak a lágy sercegés, ahogy a toll és a papír zizegett.
- Jó. - mondta Elena végül. - Most már csak be kell mérni a különböző partíciókat. Valakinek be kell majd jutni lelátókat mögé… Most mi legyen?
A fények a tornateremben villantak, és lement a felére az erejük.
- Ó, nem. - mondta Meredith, elkeseredett. A fények villantak újra, kialudt, és visszatért homályosan még egyszer.
- Nem tudom olvasni a dolgokat. - mondta Elena, nézte a vázlatot, ami most úgy tűnt, mint egy
jellegtelen darab fehér papír. Felnézett Bonnie-ra és Meredith-re és látta, mindkettőjük arca fehér folt volt.
- Valami baj lehet a vészhelyzeti generátorral. - mondta Meredith. - Szóljunk Mr. Shelby-nek.
- Nem fejezhetnénk be holnap? - mondta Bonnie panaszosan.
- Holnap szombat. - mondta Elena. - És ezt a múlt héten meg kellett volna csinálnunk.
- Hozom Shelby-t. - mondta Meredith újra. - Gyerünk, Bonnie, te velem jössz.
Elena kezdte: - Mi lenne, ha mind mennénk… - de Meredith megállította.
- Ha minden megyünk, és nem találjuk meg, akkor visszajövünk. Gyerünk, Bonnie, csak belülről van zárva az iskola.
- De sötét van.
- Sötét van mindenütt, ez az éjszaka. Gyerünk, ketten, biztonságos lesz. - Ő húzta a vonakodó Bonnie-t az ajtóig. - Elena, ne engedj be senki mást!
- Mintha mondani kellene. - mondta Elena, kiengedte őket, és majd nézte, ahogy mennek néhány
lépésnyire a folyosón. Azon a ponton, ahol elkezdtek egyesülni a homállyal, ő hátralépett be és
becsukta az ajtót.
Nos, ez egy jó rendetlenség, ahogy az anyja szokta mondani. Elena átment a kartondobozhoz, amit Meredith hozott, és elkezdte benne nézegetni a mappákat és a jegyzeteket. Ebben a fényében csak homályos alakoknak látta őket. Nem volt más hang, csak saját légzése és a hangok, amiket ő csinált. A lány egyedül volt a hatalmas, homályos szobában…
Valaki figyelte őt.
A lány nem tudta, honnét tudta, de biztos volt benne. Valaki mögötte tornateremben a sötétből figyeli.
Szemek a sötétben, ahogy az öreg mondta. Vickie is azt mondta. És most a szem rá nézett.
A lány gyorsan megpördült szobába, hogy szembe nézzen vele, feszülten saját szemével látni az
árnyékba, még csak nem is próbál lélegezni.
A lány félt, a zajoktól, amit csapott, nem tehetett ellene. De ő nem látott semmit, és nem hallott
semmit.
A lelátókat homályos, fenyegető alakok, kinyúlva a semmibe. És a terem a túlsó végén, egyszerű,
jellegtelen, szürke köd volt. Sötét köd, gondolta, és úgy érezte, minden izma gyötrelmesen megfeszült, ahogy hallgatta kétségbeesetten. Ó, Istenem, mi volt az a lágy suttogó hang? Csak a képzeletem…
Kérem, legyen csak a képzelet.
Hirtelen elméje tiszta volt. El kellett hagynia ezt a helyet, most. Igazi veszélyben van, nem csak a
fantáziája.
Valami volt odakint, valami rossz, ami akarta. És ő egyedül volt.
Valami megmozdult a homályban.
A lány sikoly megdermedt a torkában. Izmai is megfagytak, mozdulatlanul állt, terror-és egy kevés névtelen erő. Tehetetlenül nézte, mint az a sötét alak kilépett az árnyékból, és a lány felé tartott. Úgy tűnt, mintha a sötétség maga is életre kelne, és égett, ahogy nézte, figyelte az emberi alakját, egy fiatal férfi alakja.
- Sajnálom, ha megijesztettelek.
A hang kellemes, enyhe akcentussal, nem volt helye. Nem úgy hangzott, mintha egyáltalán sajnálná.
Megkönnyebbült, olyan hirtelen és teljes, hogy fájdalmas volt. A lány leállt, és hallotta saját lélegzetét, sóhajtott.
Ez csak egy fickó, talán volt diák, vagy egy asszisztense Mr. Shelby-nek. Rendes fickó, aki halványan mosolygott, mintha mulattatta volna őt, ahogy látta, hogy majdnem elájul a lány.
Hát… talán nem egészen hétköznapi. Feltőnıen jóképű volt. Az arca sápadt volt a mesterséges
szürkületben, de a lány látta az arcát is tisztán, meghatározott és majdnem tökéletes, és sötét haj. És az arccsontja a szobrászok álma volt. És szinte láthatatlan volt, mert feketében volt: puha fekete csizma, fekete farmer, fekete pulóverben, és bőrdzseki.
Még akkor is halványan mosolygott. Elena-t elöntötte a düh.
- Hogy jutottál be? - kérdezte a lány. - És te mit csinálsz itt? Senki másnak nem kellene itt lennie a tornateremben.
- Az ajtón jöttem. - mondta. Hangja puha volt, kulturált, de ő még mindig szórakoztatónak hallatszott, a lány ezt lehangolónak találta.
- Minden ajtó zárva van. - mondta határozottan és vádlón.
Ő felvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. : - Mind?
Elena úgy érezte, egy másik félelemtől remeg, szőrszálai felálltak a tarkóján. - Annak kellett volna lennie. – mondta a leghidegebb hangon, tudta kezelni.
- Te vagy mérges. - mondta komolyan. - Azt mondtam, hogy sajnálom, hogy megijesztettelek téged.
- Én nem félek! - csattant fel a lány. Úgy érezte, valahogy ostoba előtte, mint egy gyerek, hogy vidám valaki, aki sokkal idősebb, mint ő. Ez még dühösebbé tette. - Én csak meglepődtem. - folytatta. - Ami nem meglepő, az után, hogy te itt settenkedsz a sötétben.
- Érdekes dolgok történnek a sötétben… néha. - Még akkor is nevetett rajta; meg tudta mondani a szeméből. Egy lépéssel közelebb ment, és látta, hogy ezek a szemek szokatlan, majdnem feketék, de furcsa fény volt bennük. Mint, ha meg tudná nézni, mélyebben és mélyebben, amíg csak beléjük nem esik, és tovább zuhan örökre.
A lány rájött, hogy nézett. Miért nem jön a fény? El akart innen menni. Elment a fehérítőtartály
végénél, ami közöttük volt, és az utolsó mappát belerakta a dobozba. Hogy elfelejtse a többi munkát ma estére. Csak azt akarta most, hogy szabadulhasson.
De a folyamatos hallgatása nyugtalanná tette. Csak állt ott, mozdulatlanul, és nézte őt. Miért nem
mondott valamit?
- Azért jöttél, mert keresel valakit? - Haragudott magára, amiért beszélni kezdett vele.
Még mindig nézett rá, a sötét szemét a lányra vetette, olyan módon, hogy egyre kellemetlenebb lett. A lány nyelt egyet.
A szemét a lány ajkán tartott, és azt mormolta: - Ó, igen.
- Mi? - Elfelejtette, hogy mit kérdezett. Az arcán és a torokban is pír, égő érzés, a vér. Érezte, hogy hibbant. Ha nem hagyja abba, hogy őt nézi…
- Igen, azért jöttem ide, mert keresek valakit. - ismételte meg, nem hangosabban, mint azelőtt. Aztán, egy lépést tett felé, hogy csak a sarokban lévő fehérítőtartály választotta el őket egymástól.
Elena nem tudott lélegezni. Ott állt hozzá közel. Elég közel, hogy megérintse. A lány érezte halványan a kölnije és a bőrkabátjának illatát. És a szeme még mindig fogva tartotta az övé, nem bírt elnézni.
Olyanok voltak szemei, amilyet azelőtt csak egyetlen egyszer látott valaha is, fekete, mint az éjfél, a pupillái kitágultak, mint egy macskáé. Vízió töltötte el őket, ahogy közelebb hajolt hozzá, lehajtotta a fejét az övéhez. Érezte, hogy saját szemei félig becsukódnak, ahogy elveszti a fókuszt. Érezte, hogy a fejét visszadöntötte, és ajka részét.
Nem! Éppen idejében oldalra rántotta a fejét. Úgy érezte, mintha éppen visszahúzta volna magát egy szakadék széléről. Mit csinálok? - gondolta döbbenten. Meg készültem engedni neki, hogy
megcsókoljon engem. Egy teljes idegennek, valakinek, akivel csak néhány perccel ezelőtt találkoztam.
De nem ez volt a legrosszabb dolog. Abban a néhány percbe, valami hihetetlen dolog történt. Az alatt a néhány perc alatt, megfeledkezett Stefan-ról.
De most az ő képe töltötte el gondolatait, és a vágy olyan volt benne, mint a fizikai fájdalom a testébe.
Azt akarta, Stefan-t akarta, szerette volna, ha átölelné őt, biztosan vele akart lenni.
A lány nyelt egyet. Orrában lobbant, ahogy keményen lélegzett. A lány igyekezett a hangját
állandónak és méltóságteljesen tartani.
- Mennem kell. - mondta. - Ha keresel valakit, azt hiszem, jobb lesz, ha valahol máshol keresed.
Furcsán nézett rá, a kifejezését nem tudta megérteni. Tekintetében a bosszúságnak és irigységnek keveréke volt és valami mást. Valami forró és heves, hogy félt tőle egy más módon.
Megvárta, míg a keze az ajtógombon volt válasszal, és a hangja lágy volt, de súlyos, és nyoma sem volt a szórakozásnak. - Talán már rá találtam... Elena.
Amikor megfordult, nem látott semmit a sötétben.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 9. fejezet

9. fejezet

Ő nem Katherine reinkarnációja.
Visszafelé tartott a panzióba a halvány levendula csendben hajnal előtt, Stefanon gondolkodott.
Ezt annyira elmondta volna neki, és ez igaz volt, de ő még csak most ébredt rá, meddig dolgozott, míg erre a következtetésre jutott. Azután, hogy egy hétig Elena minden levegővételét és mozdulatát figyelte, és úgy gondolta, katalogizált minden különbséget.
A haja egy árnyalattal halványabb, mint Katherine-é, és a szemöldöke, és szempillái is sötétebbek.
Katherine-é már szinte ezüstös volt. És ő magasabb volt, mint Katherine egy jó tenyérnyivel. Nagyobb szabadsággal mozgott, a lányok ebben a korban sokkal kényelmesebbek voltak a testükkel.
Még a szeme, azok a szemek, amik a sokkos felismerést okozták már az első nap, sem volt ugyanaz.
Katherine szeme általában nagy volt, gyermeki csodával, vagy más lehangolt, ahogy az helyes volt fiatal lányoknak a tizenötödik század végén. De Elena szeme egyenesen találkozott veled,
folyamatosan nézett rád, és nem hátrált. És néha összeszőkültek határozottan vagy kihívással, ilyen Katherine-é sosem volt.
A kegyelem, a szépség és a puszta csodálat, ezekben voltak hasonlók. De Katherine volt a fehér cica, Elena pedig egy hófehér nősténytigris.
Ahogy ő vezetett a juharfák sziluettjében, Stefan összerándult egy emléktől, ami hirtelen felbukkant. Nem gondol arra, nem engedte magát… de a képek már úsztak előtte. Olyan volt, mintha a folyóirat nyitva esett volna le, és nem tehet többet semmit, mint tehetetlenül bámulja az oldalt, miközben a történet az agyában lejátszódott.
Fehér, Katherine aznap fehérben volt. Egy új, fehér a velencei selyemruha, húzott ujjal, bemutatta gyolcsban a hálóing alatt. Volt rajta egy arany nyakláncot gyöngyökkel a nyakán és apró gyöngy csepp fülbevaló a fülében.
A lány annyira elégedett volt az új ruhájával, amit apja megbízásából elsősorban neki csináltak.
Piruettezett Stefan előtt, teljesen felemelte a padlóról-hosszú szoknyáját kis kezével, hogy bemutassa a sárga brokátos alsószoknyát alatta…
- Látod, ez még az én hímzett monogramom. A Papa csináltatta. Az én kedves Papám… - A hangja elhalkult, és ő megállt forogni, az egyik kezével lassan rendezgette az oldalát. - De mi a baj, Stefan?
Te nem mosolyogsz.
Ő nem is próbált. Látványa ott, fehér és arany, mint valami éteri látomás, fizikai fájdalom volt neki.
Ha elveszti, nem tudja, hogyan tud tovább élni.
Ujjai görcsösen körül zárták a hűvös, gravírozott fémet. - Katherine, hogyan mosolyogjak, hogyan lehetnék boldog, ha…
- Ha?
- Amikor látom, hogyan nézed Damon-t. - Ott azt mondta. Így folytatta fájdalmasan. - Mielőtt
hazajött, te és én együtt voltunk minden nap. Apám és a tiéd elégedett volt, és a házassági tervekről beszélt. De most a nappal rövidebb, a nyár szinte eltűnt, és több időt töltesz Damonnal, mint velem.
Az egyetlen ok, amiért apa lehetővé teszi, hogy itt maradjon, hogy te kéred. De miért kéred meg,
Katherine? Azt hittem, hogy törődsz velem.
Kék szeme döbbent volt. - Én törődtem veled, Stefan. Ó, tudod, hogy igen!
- Akkor miért jártál közben Damonnak apámmal? Ha nem teszed, ő kidobta volna Damon-t az
utcára…
- Biztos vagyok benne, hogy tetszett volna neked, kis testvér. - A hang az ajtóban gördülékeny volt és arrogáns, de amikor Stefan megfordult, látta, hogy Damon szeme füstölög.
- Ó, nem, ez nem igaz. - mondta Katherine. - Stefan soha nem szeretné látni a fájdalmad.
Damon ajka lebiggyedt, és ő viszonozta Stefan fanyar pillantást, mint Katherine mellé állt. - Talán nem mondta neked. - hangja némileg lágyabb volt. - De az én bátyám legalább jobb egy dologban.
Rövidebbek a napok, és hamarosan az apád majd elhagyja Firenzét. És ő magával visz, hacsak nincs oka, hogy maradjon.
Hacsak nem lesz férje, akivel maradjon. Ezek a szavak ki nem mondottak, de mindenki hallotta. A báró túlságosan szerette a lányát, hogy akarata ellenére hozzá kényszerítse valakihez. A végén
Katherine kell meghozni döntését.
Katherine választása.
Most, hogy a téma felvetődött, Stefan nem hallgatott. - Katherine tudja, hogy el kell hagynia az apját valamikor hamarosan, kezdte kérkedve a titkos tudással, de a bátyja félbe szakította.
- Ó, igen, mielőtt az öreg gyanút fog. - mondta Damon véletlenül. - Még a legnagyobb szenilis apa is gyanakodva kezd gondolkodni azon, ha a lánya csak éjszaka jön elő.
Düh és fájdalom söpört végig Stefan-on. Ha ez igaz, akkor Damon tudta. Katherine megosztotta titkát a testvérével.
- Miért mondtad el neki, Katherine? Miért? Mit látsz benne: egy ember, aki nem törődik semmivel, csak a saját örömével? Hogy tud boldoggá tenni, ha csak magára gondol?
- És hogyan teheti ezt egy fiú, hogy boldogok lehessetek, amikor semmit sem tud a világról? - vágott Damon közbe, hangja borotvaéles megvetéssel teli. - Hogyan fog ő védi, ha soha nem tapasztalta a valóságot? Ő az életét könyvek, és festmények között töltötte, hagyd ott maradni.
Katherine a fejét rázta a bajban, az ékszer-kék szemei megteltek könnyel.
- Egyikőtök sem érti. - mondta. - Azt gondoljátok, hogy én is férjhez megyek és berendezkedek itt, mint minden más firenzei hölgy. De én más vagyok, mint azok a hölgyek. Hogyan vezethetnék háztartási alkalmazottakat, akik látják minden lépésemet? Hogyan is élnék egy helyen, ahol az emberek látni fogják, hogy az évek nem hagynak nyomot rajtam. Soha nem lesz normális élet a számomra.
A lány mélyet lélegzett, és nézte őket egyenként sorban. - Ki választja ki a férjem, akinek le kell
mondania az életről napfényben. - suttogta a lány. - Aki úgy dönt, hogy él a Hold és a sötétség
óráiban.
- Akkor ki kell választanod, aki nem fél az árnyéktól. - mondta Damon, és Stefan meglepődött
intenzitásán a hangjában. Még soha nem hallotta beszélni Damon-t, ilyen komolyan, vagy olyan kevés színleléssel. - Katherine, nézd meg a bátyám: majd ő tudja, hogy lemond-e a napfényről? Ő a hétköznapi dolgokról: a barátai, a családja, a kötelezettsége Firenzében. A sötétség tönkretenné őt."
- Hazug! - kiáltotta Stefan. Most forrongó volt. - Én vagyok olyan erős, mint te, testvérem, és nem tartok sem, az árnyéktól sem a napfénytől. És én szeretem Katherinet jobban, mint barátaimat vagy a családomat.
- Vagy a kötelességed? Szereted annyira, hogy feladnád azt is?
- Igen. - mondta Stefan dacosan. - Elég, hogy mindent.
Damon hirtelen, nyugtalanítóan mosolyogott. Aztán visszafordult Katherine-hez. - Úgy látszik, -
mondta, - hogy a választás a tiéd egyedül. Van két udvarlód a kezedért, majd választasz közülünk egyet vagy sem?
Katherine lassan lehajtotta arany fejét. Aztán felemelte a nedves, kék szemét, hogy mindkettőre.
- Adj vasárnapig időt gondolkodni. És addig is, ne zaklass kérdésekkel.
Stefan bólintott kelletlenül. Damon azt mondta: - És vasárnap?
- Vasárnap este alkonyatkor, meglesz a döntésem.
Alkonyat… a mély lila sötétség alkony…
A bársony megfakult színek vették körül Stefan-t, s magához tért. Nem volt alkonyat, de a hajnal festette körülötte az eget. Elveszett gondolataiban, ő felhajtott az erdő szélébe.
Északnyugaton látta a Wickery hidat és a temetőt. Új emlékképek, a pulzusát lüktetett.
Azt mondta Damon-nak, hogy hajlandó feladni mindent Katherine-ért. És ez az amit csinált is. Már lemondott igényt a napfényről, és a sötétség teremtményévé vált. A vadász végzete, hogy örökké vadásszon magának, egy tolvaj, aki ellopja mások életét, hogy kitöltse a saját ereiben.
És talán gyilkos. Nem, azt mondták a lány, Vickie nem halt meg. De a következő áldozat. A
legrosszabb az utolsó támadásban az volt, hogy nem emlékezett rá. Eszébe jutott az a gyengeség, az ellenállhatatlan szükség, és eszébe jutott, átlépte a templom ajtaját, de semmi után. Felé jött az az érzés kívülről, és Elena sikolya visszhangzott a fülében, és ő csak futott, megállás nélkül, gondolkodott, hogy mi történhetett.
Elena… Egy pillanatra úgy érezte, a tiszta öröm és áhítat fut át rajta, feledve minden mást. Elena,
meleg, mint a napfény, lágy, mint a reggel, de a legfontosabb, hogy acélos, nem lehet megtörni. Olyan volt, mint a tűz és a jég, mint az éles széle egy ezüst tőrnek.
De joga van őt szeretni? Nagyon rossz neki, veszélyben van mellette. Mi van, ha a következő
alkalommal, amikor ráviszi a szükség, Elena lesz a legközelebbi élő ember, a legközelebbi hajó tele meleg, felújító vérrel?
Én meghalok, mielőtt megérinteném őt, gondolta, fogadalmat tett. Mielőtt megcsapolom a vénáját, szomjan halok. És én esküszöm, soha nem fogja megtudni a fénysugár titkát. Neki soha nem kell feladni a napfényt miattam.
Mögötte az ég villámlott. De mielőtt elment, ő küldött ki egy szondázó gondolatot, minden erejével fájdalom mögé, keresve valamilyen más erőt, amely lehet a közelben. Keres valamilyen más megoldást, hogy mi történt a templomban.
De nem volt semmi, nincs válasz utalás. A temető csendje gúnyolta őt.
Elena arra ébredt, hogy a nap süt be az ablakán. Úgy érezte, egyszerre, mintha csak felépült volna egy hosszú küzdelemből az influenzával, vagy mintha karácsony reggel lenne. Zagyva gondolataival együtt felült.
Oh. Megütötte az egész. De ő és Stefan, hogy mindent jól tett. Ez a részeg Tyler… De Tyler nem
számít többé. Semmi sem számít, kivéve, hogy Stefan szereti.
A lány lement hálóingben, felismerve a ferde fényen az ablakokban, hogy ő nagyon sokáig aludt.
Judith és Margaret a nappaliban voltak.
- Jó reggelt, Judith. – Adott meglepett nagynénjének egy hosszú, kemény ölelést. - És jó reggelt,
sütőtök. - lesöpörte Margaret-et a lábáról, és valcerezett vele körül a szobában. - És, oh! Jó reggelt, Robert. - Egy kicsit zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy nincs felöltözve. Letette Margaret-et és besietett a konyhába.
Judith bejött, bár sötét karikák voltak a szeme alatt, mosolygott. - Úgy látszik, jó hangulatban vagy ma reggel.
- Ó, igen. - Elena adott neki még egy ölelést, hogy bocsánatot kérjen a sötét karikák miatt.
- Tudod, hogy nekünk ma vissza kell mennünk a sheriffhez beszélgetni vele, Tyler-ről.
- Igen. - Elena narancslevet vett ki a hőtőszekrényből, és töltött magának egy pohárba. - De nem
megyünk át először Vickie Bennett házába? Tudom, hogy ő zaklatott, mert úgy hangzik, mintha senki nem hinne neki.
Te hiszel neki, Elena?
- Igen. - mondta lassan - Én hiszek neki. - És, Judith, tette hozzá határozottan, - valami történt velem a templomban is. Gondolom…
- Elena! Bonnie és Meredith van itt látogatóba. - Robert hangja hallatszott a folyosóról.
A bizalmas hangulat megtört. – Oh… küld ide őket, - szólt Elena, és belekortyolt a narancslébe. -
Beszélünk róla később. - ígérte Judith-nak, amint közelebb értek a lányok a konyhába.
Bonnie és Meredith megállt az ajtóban szokatlan formalitással.
Elena kényelmetlenül érezte magát, megvárta, amíg a néni kiment a szobából, míg újra beszélt.
Aztán megköszörülte a torkát, szemét egy kopott csempére vetette a linóleumon. Elcsente egy gyors pillantást, és látta, hogy Bonnie és Meredith is ugyanazt a csempét bámultak.
A lány elnevette magát, és a hangra mindketten felnéztek.
- Én túl boldog vagyok ahhoz, hogy védekezzek. - mondta Elena, és kinyújtotta feléjük a karját. És tudom, hogy sajnálnom kellene, amit mondtam, és sajnálom, csak én akarok érzelgős lenni. Szörnyű voltam, és megérdemlem, amin végig kellett mennem, és most csak legyen úgy, mintha meg sem történt volna.
- Neked kell bocsánatot kérni, amiért úgy lerohantál. - szidta Bonnie, mind a hárman csatlakoztak a kusza öleléshez.
- És Tyler Smallwood, minden ember közül. - mondta Meredith.
- Nos, megtanultam a leckét maximálisan. - mondta Elena, és egy pillanatra kedve elsötétült. Aztán Bonnie trillázva nevetett.
- És megszerezted a nagy őt? - Stefan Salvatore-t! Beszéljünk a drámai részletekről. Amikor
bejött veled az ajtón, azt hittem, hallucinálok. Hogyan csináltad?
- Én nem. Ő úgy nézett ki, mint egy lovag az egyik ilyen régi filmből.
- Védte a becsületed. - mondta Bonnie. Milyen izgalmas lehetett?
- Azt hiszem egy-két dolog. - mondta Meredith. - De aztán, talán Elena alá tartozókat is."
- Elmondok mindent. - mondta Elena, kiszabadult, és visszalépett. - De először is átjöttök velem
Vickie házába? Akarok vele beszélni.
- Neked el kell mondanod nekünk, amíg te öltözködsz, és míg mi gyalogunk, és amíg te fogat mosol, ami azt illeti. - mondta Bonnie határozottan. - És ha kihagysz egy apró részletet, neked a spanyol inkvizícióval kell szembe nézned.
- Látod. - mondta huncutul Meredith. - Mr. Tanner minden munkája megtérült. Bonnie most már tudja, a spanyol inkvizíció nem egy rock csapat.
Elena nevetett, teljesen felszabadultan, ahogy felmentek a lépcsőn.
Mrs. Bennet sápadtan és fáradtan nézett ki, amikor behívta őket
- Vickie-nek pihenésre van szüksége, az orvos azt mondta neki, hogy maradjon az ágyban. -
magyarázta mosolyogva, kissé megremegett.
Elena, Bonnie és Meredith zsúfolódott a keskeny folyosón.
Mrs. Bennet finoman megérintette a Vickie ajtaját. - Vickie, édesem, néhány lány jött az iskolából, hogy lássanak. Ne tartsátok fel sokáig. - tette hozzá Elena-nak, megnyitva az ajtót.
- Nem fogjuk. - ígérte Elena. A lány belépett egy szép kék-fehér hálószoba, a többiek mögötte. Vickie feküdt az ágyban feltámasztva a párnákkal, és kék paplannal állig betakarózva. Arca fehér volt, mint a papír, s nagy fedeles szemmel meredt egyenesen előre.
- Így nézett ki tegnap este is. - suttogta Bonnie.
Elena oda ment az ágya mellé. – Vickie. - mondta halkan. Vickie tovább bámult, de Elena észrevette, hogy a lélegzése megváltozott kissé. - Vickie, hallasz engem? Elena Gilbert vagyok. - Pillantott bizonytalanul a Bonnie-ra és Meredith-re.
- Úgy néz ki, mintha nyugtatókat kapott volna. - mondta Meredith.
De Mrs. Bennet nem mondta, hogy adott volna neki gyógyszert. Mogorván, Elena visszafordult, a lány nem válaszolt.
- Vickie, én vagyok, Elena. Csak azt akartam mondani neked. Szeretném, ha tudnád, hogy én hiszek neked, hogy mi történt tegnap este. - Elena figyelmen kívül hagyta, hogy Meredith éles pillantást vetett rá, és folytatta. - És én meg akartam kérdezni…
- Nem! - Ez egy nyers sikoly volt, ami felszakadt Vickie torkán. A teste, amely már eddig, mint a
viasz alak lett volna, felrobbant, erőszakosan. Vickie könnyű-barna haja söpört át az arcán, ahogy fölkapta a fejét, előre-hátra, és a keze csapkodta az üres levegőt. - Nem! Nem! - visította.
- Csinálj már valamit! - lihegte Bonnie. - Mrs. Bennett! Mrs. Bennet!
Elena és Meredith akarták tartani Vickie az ágyon, de ő harcolt velük. A sikoltozva ment tovább és tovább. Aztán hirtelen Vickie anyja mellette volt, ezzel segítve őket, elhajtotta a többieket.
- Mit csináltál vele? - kiáltotta.
Vickie belekapaszkodott anyjába, lecsillapodott, de aztán a nagy fedeles szeme megpillantotta Elena-t
Mrs. Bennet válla fölött.
- Te is a része vagy ennek! Gonosz vagy! - sikoltotta hisztérikusan Elena-nak. - Hagy békén!
Elena meglepett volt. - Vickie! Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem…
- Azt hiszem, jobb lenne mennél. Hagy minket békén. - mondta Mrs. Bennet, összekulcsolva lányát védelmezően. - Nem látod, mit csinálsz vele?
Döbbent csendben, Elena kiment a szobából. Bonnie és Meredith követte.
- Be kell gyógyszerezni. - mondta Bonnie, mikor nem voltak már a házban. - Most épp teljesen
beszámíthatatlan.
- Észrevetted a kezét? - mondta Meredith Elena-nak. - Amikor megpróbáltuk visszatartani őt, elkapott az egyik kezével. És hideg volt, mint a jég.
Elena megrázta a fejét zavartan. Semminek sem volt értelme, de nem engedte, hogy elrontsa a
napját. Nem akarta.
Kétségbeesetten, keresett elméjével valamit, ami ellensúlyozza a történteket, ami lehetővé tenné, hogy ragaszkodjon a boldogsághoz.
- Tudom, mondta. - A panzió.
- Mi?
- Mondtam Stefan-nak, hogy hívjon fel ma, de miért nem megyünk át a panzió inkább? Nincs messze innen.
- Csak egy húsz perces séta. - mondta Bonnie. Felderült. - Legalább meglátjuk végre, hogy milyen a szobája.
- Igazából, - mondta Elena, - Arra gondoltam, ti ketten várhatnátok a földszinten. Csak pár percig maradnék. - tette hozzá, védekezett, ahogy rájuk nézett. Bár talán furcsa volt, de nem akarta megosztani Stefan-t a barátaival még. Annyira új volt neki, hogy úgy érezte, mintha egy titok lenne.
A kopogásra a fényes tölgyfa ajtón Mrs. Flowers válaszolt. A ráncos kis gnóm nő volt, meglepően
fényes fekete szemekkel.
- Te biztosan Elena vagy. - mondta. - Én láttalak téged és Stefan-t elmenni az éjjel, és ő mondta meg a neved, amikor visszajött.
- Látott minket? - mondta Elena, meghökkent. - Én nem láttam magát.
- Nem, nem, te nem. - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott. - Milyen csinos lány vagy, kedvesem. -tette hozzá. - Egy nagyon csinos lány. - megpaskolta Elena arcát.
- Ó, köszönöm. - mondta Elena nyugtalanul. Nem tetszett neki, ahogy azokat, a madárszerű szemeit rá szegezi. Úgy nézett Mrs. Flowers mellett a lépcsőre. - Stefan itt van?
- Itt kell lennie, kivéve, ha lerepült a tetőn! - mondta Mrs. Flowers, és kuncogott ismét. Elena
udvariasan nevetett.
- Maradjatok itt lent Mrs. Flowers-el. - mondta Meredith-nek Elena, míg Bonnie a szemét forgatta, mint egy mártír.
Sejtelmesen vigyorgott, Elena bólintott, és fölment a lépcsőn.
Milyen egy furcsa régi ház, gondolta újra, ahogy a második emeletet nézte a hálószobában. A hangok itt nagyon halványak voltak, és ahogy ment fel a lépcsőn, teljesen eltűntek. Csendbe burkolózott, és amikor elérte a gyengén megvilágított ajtót a tetején, az volt érzése, hogy egy másik világ lépett. A kopogása nagyon félénknek hallatszott. - Stefan? -, Nem hallotta semmit sem belülrıl, de hirtelen az ajtó kinyílt. Ma mindenki sápadt és fáradt, gondolta Elena, majd a fiú karjában volt.
Karjait görcsösen szorította. - Elena. Ó, Elena…
Aztán hátralépett. Épp úgy, ahogy tegnap este, Elena érezte, hogy a szakadékot nyitott közöttük.
Pontosan látta a hideget, ahogy megjelent a fiú szemében.
- Nem. - mondta, hogy szinte fel sem tűnt neki, hogy hangosan beszélt. - Én nem hagyom. - És húzta a száját, le az övéhez.
Egy pillanatig nem volt válasz, aztán a fiú összerezzent, és a csók égetővé vált. Ujjaival a hajába
túrt, és Elena körül összezsugorodott az univerzum. Semmi más nem létezett, csak Stefan, és érezte a karját körülötte, és az ajka tüzét az övén.
Pár perc, vagy néhány évszázaddal később elváltak, mindketten remegtek. De tekintete továbbra is összefonódott, és Elena látta, hogy Stefan szeme is kitágult, még a halvány fényben is látta, hogy csak egy vékony sávban volt zöld a pupillája körül. Kábultan nézett, és az ajka, … az ajka… duzzadt volt.
Azt hiszem. - mondta, és hallotta a kontrollt a hangjában. - hogy jobb volna óvatosnak lenni, ha ezt tesszük…
Elena bólintott, kábultan érezte magát. Nem nyilvános, gondolta. És nem akkor, ha Bonnie és
Meredith lenn vártak a lépcsőn. És nem, ha nem voltak teljesen egyedül, kivéve…
- De te csak megöleltél engem. - mondta.
Milyen különös, hogy a szenvedély után, annyira biztonságosan érezte magát, békésen, a karjaiban. – Szeretlek. - suttogta a durva gyapjú pulóverébe.
Úgy érezte, remegés fut át a fiún. – Elena. - mondta újra, és a hangja szinte kétségbeesett volt.
Felemelte a fejét. - Mi a baj ezzel? Mi lehet a baj, Stefan? Nem szeretsz engem?
- Én… - Tehetetlenül nézett rá, és hallották Mrs. Flowers hívó hangját halványan, a lépcső aljáról.
- Fiam! Fiam! Stefan! - Úgy hangzott, mintha a korlátot rugdosta volna a cipőjével.
Stefan sóhajtott. - Megyek, jobb, ha megnézem, mit akar. - Hátrált tőle, arca olvashatatlan volt.
Egyedül maradt, Elena behajtotta karját keresztben a mellén, és megborzongott. Olyan hideg volt. Ő lett volna a tűz, gondolta, szeme lustán mozogott körbe a szobában, végre megpihent a mahagóni tálalón, amit megvizsgált tegnap este.
A ládika.
Ránézett a zárt ajtóra. Ha úgy jön vissza, hogy elkapja… Tényleg nem kellett volna, de ő már a tálaló felé tartott.
Gondolj Kékszakáll feleségére, mondta magának. A kíváncsiság ölte meg. De ujjai a vas fedélen
voltak. A szíve gyorsabban vert, s a fedél nyitva volt.
A homályban, a ládát először üresnek találta, és Elena ideges nevetést adott ki. Mi várt?
Szerelmes levelet Caroline-tól? Egy véres tőrrel?
Ekkor meglátta a vékony selyem szalagot, összehajtva újra és újra, szépen az egyik sarokban.
Magához húzta, és siklott az ujjai között. Ez volt az a kajszi szalagja volt, amit a lány elvesztett a suli második napján.
Oh, Stefan. Könnyek csípték a szemét, és a mellében túlcsorduló szerelem tört fel tehetetlenül.
Olyan régen? Törődtél velem, hogy rég óta? Ó, Stefan, szeretlek…
És nem gond, ha nem tudod ezt megmondani nekem, gondolta. Hang hallatszott az ajtón kívülről, s gyorsan összehajtotta a szalagot, és visszatette a ládába. Azután az ajtó felé ment, pislogó könnyes szemmel.
Nem számít, ha nem tudod kimondani azt, most éppen. Mondom én mindkettőnk helyett. És egy
napon megtanulod.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 8. fejezet

8. fejezet

Elena bement a fürdőszobába, kábultan és hálásan dermedten. Kijött rajta a düh.
Nem volt egészen biztos, hogy milyen átalakulásokon ment végbe. De néha miközben mosta a
karcolást az arcán és a karján, bosszantotta, hogy nincs tükör és az a tény, hogy ott hagyta a táskáját, Tyler kabriójában, elkezdett újra érezni. És amit érzett, az a harag.
Rohadt Stefan Salvatore. Olyan hideg és szabályozott, közben takarékosan él. A rohadt udvariassága, és a bátorság, és a fal maga körül, úgy látszik, vastagabb és magasabb, mint valaha.
Ki húzta a fennmaradó csatot a hajából, hogy arra használja őket, hogy összehúzza vele elől a ruháját.
Aztán átfutott rajta, hogy haját gyorsan egy ott találta vésett csont fésűvel megigazítsa. A lány kilépett a fürdőszobából, állát és szemét magasra emelte.
A fiú nem vette vissza a kabátját. Ott állt az ablak mellett fehér pulóverben, lehajtott fejjel, feszült várakozással. Emelés nélkül, intett a fejével, egy hosszú, fekete bársony felé az egyik szék hátán.
- Lehet, hogy szeretnél valamit, ami eltakarja a ruhádat.
Ez egy teljes hosszúságú köpeny volt, nagyon gazdag és puha, és csuklyás. Elena válla köré húzta a nehéz anyagot.
De nem engesztelődött meg az ajándéktól, észrevette, hogy Stefan nem jött közelebb hozzá, sőt, rá se nézett, míg beszélt.
Szándékosan, megtámadta a fiú személyes terét, szorosabban húzta össze magán a köpenyt és az érzés, még abban a pillanatban, az út egy érzéki elismerése, ahogy járás közben a ráncok estek róla, mögötte a padlóra. A lány odalépett hozzá, és el kezdte vizsgálni nehéz mahagóni tálalót, az ablak mellett.
Rajta feküdt egy elefántcsont markolatú, gonosz kinézető tőrt és egy gyönyörű achát csésze ezüstből.
Volt egy arany gömb is valamilyen óralap, és néhány arany érme.
Felemelte az egyik érmét, részben azért, mert érdekes volt, részben azért, mert tudta, hogy ez
megzavarná, ha látja kezében a dolgait. - Mi ez?
Volt egy pillanat, mielőtt válaszolt. Aztán azt mondta:
- Arany florin. Firenzei érme.
- És ez mi?
- Egy német medál óra. Késő tizenötödik századi. - mondta zaklatottan. Hozzátette: - Elena…
Elért egy kis vas ládát, csuklós fedéllel. - Mi ez? Ki lehet nyitni?
- Nem. Olyan reflex-el, mint a macskáé, a kezét rá csapta a láda fedelén a lány kezére. - Ez személyes. - mondta, nyilvánvaló feszültséggel a hangjában.
A lány észrevette, hogy a kezét csak a kanyargó vasfedőhöz érintette, és az ő bőréhez nem. Felemelte ujjait, és a fiú is azonnal visszahúzta.
Hirtelen haragját túl nagy volt, hogy tovább visszatartsa. – Vigyázz. - mondta dühösen. - Ne érj
hozzám, vagy lehet, hogy elkapsz valami betegséget.
Ő elfordult az ablak felé.
És még akkor is, amikor a lány megmozdult, és visszasétált a szoba közepére érezte, hogy a fiú nézi a tükörképét. És tudta, hirtelen, mit lát rajta, fakó haj ömlött a sötét köpenyre, egy fehér kéz, ami zárva tartja a bársonyt a torkánál. A feldúlt hercegnő járkál a tornyában.
A lány megdöntötte a fejét, amikor visszament, hogy megnézze a csapóajtót a plafonon, és hallotta a lágy, beáramló levegőt. Amikor megfordult, a fiú tekintete a lány kilátszó torkán rögzült, a szeme látványa megzavarta a lányt. De a következő pillanatban a fiú arca megkeményedett, és becsukta a szemét.
- Azt hiszem, - mondta - hogy jobb lesz, ha haza viszlek.
Abban a pillanatban, bántani akarta a fiút, hogy érezze magát olyan rosszul, mint ahogy ő érezte magát.
De az igazságot is akarta. Belefáradt a játékba, belefáradt a cselszövésbe és összeesküvésbe, és hogy megpróbál olvasni Stefan Salvatore fejében. Ijesztő volt és mégis csodálatos megkönnyebbülés hallani a saját hangját, ahogy kimondta a szavakat, amin ilyen sokáig gondolkodott.
- Miért utálsz engem?
Bámult rá. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem találja a szavakat. Aztán azt mondta: - Én nem utállak.
- De igen, - mondta Elena. - Tudom, hogy nem… jó ember ilyet nem mond ki, de nem érdekel.
Tudom, hogy hálás lehetek neked ma esti fáradozásodért, de nem érdekel, egyik sem. Én nem kértelek, hogy ments meg engem. Nem tudom, miért voltál még a temetőbe elsőként. És persze nem értem, miért csináltad, figyelembe véve, hogy hogyan érezel irántam.
A fiú megrázta a fejét, de a hangja lágy volt. - Én nem utállak.
- A kezdetektől fogva, kerültél engem, mintha én… valami leprás lennék. Próbáltam barátságos lenni veled, és te visszautasítottad a képembe. Ez az, amit egy úriember csinál, ha valaki megpróbálja üdvözölni?
Akart mondani valamit, de a lány tovább hadarta, figyelmen kívül hagyva. – Újra és újra nyilvánosan letorkoltál engem; megaláztál az iskolában. Nem beszélnél hozzám most se, ha ez nem lett volna élethalál kérdése. Ez az, ami ahhoz kell, hogy ki lehessen egy szót húzni belőled? Valaki majdnem meg kell, hogy öljön?
- És még most is. - folytatta keserűen - nem akarod, hogy a közeledben legyek. Mi a baj veled, Stefan Salvatore, hogy tudsz így élni? Falakat kell építened, ellene, hogy más embereket kívül tarts? Nem bízhatsz senkiben? Mi a baj veled?
Most hallgatott, az arca hárított. A lány vett egy mély levegıt, majd kihúzta a vállát, felemelte a fejét,
még ha a szeme égett is. - És mi a baj velem, - tette hozzá csendesen, - hogy te még csak rám sem nézel, de Caroline Forbes rábírhat mindenre, hogy esik ez neked? Jogom van tudni legalább. Nem foglak zavarni soha többé, nem is fogok veled beszélni az iskolában, de szeretném tudni az igazságot, mielőtt elmegyek. Miért utálsz annyira, Stefan?
Lassan megfordult, és felemelte a fejét. Szeme komor és vak, és Elena valami furcsa fájdalmat látott az arcán.
A hangja még mindig szabályozott volt, de alig. Hallotta, hogy erőfeszítésébe kerül, hogy meg tartsa nyugodtnak.
- Igen, - mondta, - Azt hiszem, jogod van tudni. Elena. - rá nézett, majd a szemeik közvetlenül
találkoztak, és a lány arra gondolt: Ez rossz? Mi lehet olyan rossz, mint ez? - Én nem utállak, -
folytatta, minden szót gondosan mondott ki, érthetően. - Én soha nem utáltalak. De te… emlékeztetsz valakire.
Elena meghökkent. Bármi legyen is az, amire lány várt, nem ez volt. Én emlékeztetlek téged?
- Valakire, akit ismertem. - mondta csendesen. - De, - tette hozzá lassan, mintha valami puzzle
darabkákat rakna ki, - nem vagy igazán olyan, mint amilyen ő volt. Úgy nézett ki, mint te, de ő törékeny és finom volt. Sérülékeny. Kívül és belül is.
- És én nem vagyok.
A fiú rendezte hangját, nevetett volna, ha lett volna benne valami vicc. – Nem. Te egy harcos vagy.
Te… önmagad vagy.
Elena elhallgatott egy pillanatra. A lány nem tudott lépést tartani a haragjával, látván, a fájdalmat a fiú arcán. - Te nagyon közel álltál hozzá?
- Igen.
- Mi történt?
Egy hosszú szünet következett, olyan hosszú, hogy Elena úgy gondolta, hogy nem fog válaszolni rá.
De végül azt mondta: - Meghalt.
Elena remegve vett levegőt. Az utolsó haragja is elszállt, és eltűnt vele. - Ez biztosan rettenetesen fáj, - mondta halkan, és a fehér Gilbert fejfára gondolt a rozsos fő között. - Nagyon sajnálom.
Nem szólt semmit. Az arca bezárult, s úgy tűnt, hogy messze lát valamit, valami szörnyű és
szívszorítót, amit csak ő látott. De ott volt a bánat az arckifejezésében. Keresztül a falakon, keresztül minden önkontrollon, látta a meggyötört kinézetét, az elviselhetetlen bőntudatot és a magányt. Ahogy egy pillantást vetett, így elvesztett és kísérteties volt, hogy a lány odasétált mellé, mielőtt tudta volna, mit csinál.
- Stefan. - suttogta. Úgy tűnt, mintha nem hallotta volna, úgy látszott, hogy sodródik a saját
nyomorúságos világában.
Nem tudta megállítani magát, a kezét a fiú karjára tette. - Stefan, tudom, hogy hogyan tud fájni…
- Nem tudod. – mondta, felrobbant a csend, kitört belőle a fehér harag. Lenézett a kezére, mintha csak ráébredt volna, hogy ott van, mintha a feldühödött volna az arcátlanságán. A zöld szeme kitágult, és sötétedett, ahogy megrázta a kezét, ki, és elhúzta, mielőtt a lány ismét megérinthette volna.
És valahogy, ehelyett, ő megfogta a kezét, ujjai szorosan összekapcsolódtak az övével, csüngött a
drága életén. Lenézett a zavartan összezárt kezére. Aztán lassan, a tekintete elvándorolt az
összekulcsolt ujjaikról az arcára.
- Elena… - suttogta.
És akkor látta, hogy a szorongás eltűnt a szeméből, mintha egyszerűen nem harcolna tovább. A
vereség után, mint a fal leomlott volna végre és látta, ami alatta volt.
És akkor, tehetetlenül, lehajtotta a fejét, le a lány ajkához.
- Várj… Állj meg itt, mondta Bonnie. - Azt hiszem, láttam valamit.
Matt ütött-kopott Fordja lelassult, a szegély felé az út szélén, ahol tüskebokrok nőttek vastagon.
Valami fehér csillogás volt ott, és feléjük jött.
- Ó, Istenem. - mondta Meredith. - Ez Vickie Bennett.
A lány megbotlott az úton a fényszórók felé, és megállt, reszketett, amint Matt megnyomta a féket.
Világosbarna haja gubancos és rendetlen volt, a szeme üvegesen bámult az arcáról, ami elmosódott és maszatos, szennyeződött. Csak egy vékony fehér ruha volt rajta.
- Hozzátok be a kocsiba. - mondta Matt. Meredith már kinyitotta az ajtaját. A lány ugrott ki és rohant a kábult lányt felé.
- Vickie jól vagy? Mi történt veled?
Vickie nyögött, még mindig egyenesen bámult. Aztán hirtelen úgy tűnt, hogy észre vette Meredith-et, és megszorította, és körmét Meredith karjába vájta.
- Takarodj innen. - mondta, szeme megtelt kétségbeesett intenzitással, a hangja furcsa és vastag, mint akinek valami van a szájába. – Mindenki… el innen! Ez jön.
- Mi jön? Hol van Elena?
- Szabadulj ki most…
Meredith lenézett az úton, majd vezette a lány vissza a kocsiba. - Mi elviszünk innen. - mondta, de
meg kell mondanod, hogy mi történt. Bonnie, add ide a felsőd. Ő fázik.
- Meg sérült. - mondta Matt komoran. - És sokkos állapotban van, vagy ilyesmi. A kérdés az, hol
vannak a többiek? Vickie, Elena veled volt?
Vickie zokogott, arcát a kezével eltakarta, amint Meredith Bonnie rózsaszín felsőjét válla köré
terítette. – Nem… Dick. - mondta határozatlanul. Úgy látszott, hogy fáj neki, hogy beszéljen. - Mi a templomban voltunk… ez borzalmas volt.
- Jött… a köd mindenfelé. Sötét köd. És a szemek. Láttam a szemét a sötétben, ott égett. Ezek égettek
engem…
- İ mámoros. - mondta Bonnie. Vagy hisztérikus, vagy bármi másnak nevezzük.
Matt lassan és tagoltan beszélt. - Vickie, kérlek, mondj el, csak egy dolgot. Hol van Elena? Mi történt vele?
- Nem tudom. - Vickie felemelte könnyáztatta arcát az ég felé. - Dick és én egyedül voltunk.
Voltunk… aztán hirtelen minden körülöttünk. Nem tudtam futni. Elena mondta, hogy a sírt
kinyitották. Lehet, hogy onnét jött. Iszonyatos volt…
- İk a temetıben voltak, a romos templomban. - kezdte Meredith értelmezni. - És Elena velük volt. És
ezt nézd meg. - A felsı világításban, ekkor látni lehetett a mély, friss karcolásokat Vickie nyakán, a
mellénye bizonytalanul állt rajta.
- Olyanok, mint az állati jelek, - mondta Bonnie. - Mint a védjegyek, talán macska karom.
- Nem macska támadta meg az öregembert a híd alatt. - mondta Matt. Az arca sápadt volt, és az izmai
megfeszültek az állán.
Meredith követte a tekintetével az utat, majd megrázta a fejét.
- Matt, elıször vissza kell ıt vinnünk. El kell mennünk. - mondta. - Figyelj rám, én is aggódom Elenaért,
mint te. De Vickie-nek orvos kell, és ki kell hívni a rendırséget. Nincs más választásunk. Menjünk
vissza.
Matt meredt az útra újabb hosszú pillanatig, majd sziszegve kilélegzett. Becsapta az ajtót, a kocsi
sebességbe tette, és megfordult, minden mozgása erıszakos.
Mind visszamentek a városba, Vickie panaszkodott a szemével.
Elena érezte, Stefan ajkai találkoznak az övével.
És… ez ennyire egyszerő volt. Minden kérdésre válaszolt, minden félelmet elsöpört, minden kétséget.
Úgy érezte, ez nem csupán szenvedély, hanem szívbıl jövı gyengédség és olyan erıs szerelem, hogy
belül teljesen felkavarta. Meg kellett volna ijednie az intenzitásától, csak hogy miközben vele volt, ı
nem félt semmitıl.
A lány úgy érezte, hazaért.
Ezt volt, ahova tartozott, és ı végül meg találta. Stefan-nal, volt otthon.
A fiú visszahúzódott kissé, és úgy érezte, hogy reszket.
- Ó, Elena. - suttogta az ajka ellen. Mi nem…
- Mi már vagyunk. - suttogta, és húzta vissza a helyére.
Mintha hallotta volna a gondolatait, érezte az érzéseit. Öröm és vágy futott köztük, amely összeköti
ıket, és közelebb hozta. És Elena érezte a mélyebb érzelmeket is benne. Azt akarta, hogy örökké
tartson, megvédeni a lányt az összes kártól. Meg akarta védeni ıt minden rossztól, ami ıt fenyegeti.
Azt akarta, hogy csatlakozzon az életéhez.
Érezte, hogy az ajka nyomását az övén, s alig tudott betelni az édességével. Igen, gondolta.
Érzés hullámzott át rajta, mint a hullámok a csendes, tiszta tón. Fuldoklott benne, érezte Stefan
örömét, és az ízletes válasz megugrott benne. Stefan szerelmében fürdött, átragyogott rajta,
megvilágította minden sötét helyen, a lelkében, mint a nap. Megremegett örömében, szeretettel, és a
vággyal.
50
A fiú lassan elhúzódott, mintha nem tudta volna elviselni, egy részt belıle, és néztek egymás
szemében a csodálkozó örömöt.
Nem beszéltek. Nem volt szükség a szavakra. A fiú megsimogatta a haját, olyan könnyően, hogy ı is
alig érezte, mintha attól félne, hogy eltőnik a kezében. A lány tehát tudta, hogy nincs győlölet, ahogy
ilyen sokáig tette vele. Nem, nem volt győlölet egyáltalán.
Elena-nak fogalma sem volt, hogy sokkal késıbb, csendesen ment le a lépcsın a panzióba. Bármely
más idıpontban, ı izgatott lett volna, hogy beülhet Stefan elegáns fekete autójába, de ma este ı alig
érezte. Fogta a kezét, ahogy áthajtott a kihalt utcákon.
Az elsı dolog, amit Elena látott, ahogy közeledtek a házhoz, a lámpák voltak.
- Ez a rendırség. - mondta, megtalálta a hangját, némi nehézséggel. Bár furcsa volt beszélni, miután
olyan sokáig néma volt. - És ez Robert autója az utcán, és ott van Matt - mondta. Nézett Stefan-ra, és a
béke, ami már eltöltötte, hirtelen törékenynek tőnt. - Kíváncsi vagyok, mi történt. Nem hiszem, Tyler
már mondta nekik…?
- Még Tyler sem lehet hülye. - mondta Stefan.
Leállt egy rendırségi autó mögé, és Elena vonakodva elengedte a kezét. Azt kívánta teljes szívvel,
bárcsak ı és Stefan csak kettesben lehetnének, hogy soha többé ne kellene szembenéznie a világgal.
De nem lehetett segíteni. Elindultak felfelé az úton az ajtóhoz, ami nyitva volt. Belül, a házban égtek a fények.
Belépéskor, Elena látta, mi volt, több tucat arc fordult felé. Volt egy hirtelen elképzelése, hogy
nézhetett ki, ott állt az ajtóban a lendületes fekete bársony köpenyben, és Stefan Salvatore állt mellette.
És aztán Judith felkiáltott, és a karjaiban zárta ıt, és megrázta átölelve egyik pillanatról a másikra.
- Elena! Hála Istennek, hogy biztonságban vagy. De hol voltál? És miért nem hívtál? Tudod, hogy min ment itt mindenki keresztül?
Elena körülnézett a szobában, zavartan. Nem értette a dolgot.
- Mi csak örülünk, hogy viszont látunk. - mondta Robert.
- Én a panzióban voltam, Stefan-nal. - mondta lassan. - Judith, Stefan Salvatore, bérlet egy szobát.
És visszahozott.
- Köszönöm. - mondta Judith, ahogy Stefan-ra nézett Elena feje fölött. Aztán, vissza Elena-ra, és azt mondta: - De a ruhád, a hajad, mi történt?
- Nem tudod? Akkor Tyler nem mondta el. De akkor miért van itt a rendőrség? - Elena Stefan felé húzódott ösztönösen, és úgy érezte, hogy közelebb van hozzá a védelem.
- Ezek az emberek azért vannak itt, mert Vickie Bennett-et megtámadták a temetőben ma este. - mondta Matt. İ, Bonnie és Meredith, Judith és Robert mögött álltak, akik megkönnyebbültek és egy kicsit zavarban voltak, és több mint egy kicsit fáradtak is. - Megtaláltuk, talán két, három órával ezelőtt, és mi azóta keresünk.
- Támadás? - mondta Elena döbbenten. – Megtámadták, de mi?
Senki sem tudja. – mondta Meredith.
- Nos, most lehet, hogy emiatt nem kell aggódni. - mondta Robert megnyugtatóan. - Az orvos azt
mondta, rosszul volt, pánikba esett, és hogy a lány ivott. Az egész dologit lehet, hogy csak képzelte.
- Azok, karcolások nem voltak képzeletbeliek, mondta Matt, udvariasan, de makacsul.
- Milyen karcolás? Mit beszélsz? - Elena kérdezte, ahogy megvizsgálta az egyik arcot a másik után.
- Megmondom. - mondta Meredith, és elmagyarázta, röviden, hogy ő és a többiek megtalálták Vickiet.
- Folyton azt mondta, nem tudta, hol voltál, hogy ı egyedül Dick-el, amikor megtörtént. És mire
visszahoztuk, az orvos azt mondta, nem talált semmi meggyőzőt. Nem volt igazán fájdalmas, kivéve a
karcok, ami egy macska lehetett.
- Nem volt más nyomot vele? - mondta Stefan élesen. Ez volt az elsőı alkalom, hogy ő beszélt volna, mióta beléptek a házba, és Elena ránézett, meglepte a hangja.
- Nem. - mondta Meredith. - Hát persze, egy macska nem szakítja le a ruháit, az Dick volt. Ja, és a nyelvén volt egy harapás.
- Mi? – kérdezte Elena.
- Rosszul megharapta, úgy értem. Biztos nagyon kivérzett, és fáj neki beszélni.
Elena mellett, Stefan mozdulatlanul állt. – Nem mondott semmilyen magyarázatot, hogy mi történt?
- Hisztérikus volt. - mondta Matt. - Tényleg hisztérikus, hogy nem volt semmi értelme. Folyton
gagyogott ködös szemmel és sötéten, nem volt eszénél, ezért az orvos úgy gondolja, ez talán
valamiféle hallucináció. De amennyire ki lehet venni, a tények, hogy ő és Dick Carter a lerombolt
templomban a temető körül voltak éjfélkor, és, hogy valami bejött, és megtámadta ott őket.
Bonnie hozzátette: - És nem Dick támadása volt, legalább is úgy tűnik, volt néhány ízé. A rendőrség padlón talált rá, amikor kiment a templomba, és ı nem emlékszik a dologra.
De Elena alig hallotta az utolsó szavakat. Valami szörnyű baj van Stefan-al. Nem tudta megmondani, hogy honnét tudta, de tudta. Már megmerevedett, amint Matt befejezte beszédét, és most nem mozdult, úgy érezte, mintha egy nagy távolság elválasztaná őket, mintha ott lennének egy szakadó, repedőm úszó jégtábla két oldalán.
Azt mondta, borzasztóan kontrollált hangon, úgy, mint szobájában történtek előtt, "A templomban, Matt?"
- Igen, a romos templomban. - mondta Matt.
- És te biztos vagy benne, hogy azt mondta, hogy éjfél volt?
- Nem mondott biztosat, de kb.valamikor akkor lehetett, hogy megtaláltunk ıt. Miért?
Stefan nem szólt semmit. Elena érezte, hogy a köztük lévı szakadék egyre szélesebbé válik. – Stefan. - suttogta. Aztán hangosan azt mondta kétségbeesetten. - Stefan, mi ez?
Megrázta a fejét. Ne fog rajtam ki, gondolta, de ő nem is nézett rá. - Vajon él? - azt kérdezte hirtelen.
- Az orvos azt mondta, semmi baj nem volt vele. - mondta Matt. - Senki sem mondta, hogy a lány meg fog halni.
Stefan hirtelen bólintott, aztán Elena-hoz fordult. - Mennem kell. - mondta. - Most már biztonságban
vagy."
A lány elkapta a kezét, ahogy elfordult. - Hát persze biztonságban vagyok. - mondta. – Hála neked.
- Igen. - mondta. De nem volt válasz a szemében. Védettséget élveztek, unalmas.
- Hívj holnap. - A lány megszorította a kezét, és igyekezett közvetíteni, mit érzett, a figyelő szemek felügyelete alatt. Azt akarta, hogy megértse.
Lenézett a kezükre, kifejezés nélkül, majd lassan, vissza rá. És akkor, végre visszatért a nyomás az ujjain. - Igen, Elena. - suttogta, szemei belé kapaszkodtak. A következő pillanatban már nem volt ott.
Vett egy mély lélegzetet, és visszafordult a zsúfolt teremben. Judith még mindig lebegett, a szemét rá
vetette, lehetett látni Elena tépett ruháját a köpeny alatt.
- Elena. – mondta. - Mi történt? - És a szemét az ajtóra vetette, amelyen keresztül Stefan éppen
távozott.
Valami hisztérikus nevetés tört fel Elena torkán, de visszafojtotta. – Nem Stefan tette ezt. - mondta. -
Stefan mentett meg. - Érezte, hogy arca megkeményedik, és ő nézett a rendőr mögött, Judith-ra. -Tyler volt, Tyler Smallwood…

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 7. fejezet

7. fejezet

Bonnie a táncparketten volt, becsukott szemmel, hagyta, hogy a zene átjárja. Amikor kinyitotta a
szemét egy pillanatra, Meredith hívogatta kívülről. Bonnie tolakodása ellen lázadoztak, de mivel a gesztusok egyre makacsabbak voltak, a lány a szemét forgatta végül Raymond és ő engedelmeskedett.
Raymond követte. Matt és Ed voltak Meredith mögött. Matt mogorván. Ed kényelmetlenül.
- Elena elment. - mondta Meredith.
- Ez egy szabad ország. - mondta Bonnie.
- Elment Tyler Smallwood-al. - mondta Meredith. - Matt, biztos vagy benne, hogy nem hallottad, hová mennek?
Matt megrázta a fejét. - Én inkább azt mondanám, megérdemli bármi is történik, de ez az én hibám is, valamilyen módon. - mondta zordan. - Azt hiszem, hogy el kéne menni utána.
- Itt hagyni a táncot? - mondta Bonnie. Úgy nézett Meredith-re, akinek a szája nem ígért jót. - Én ezt nem hiszem el. - mormogta dühösen.
- Én nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni őt. - mondta Meredith - de mennünk kell megpróbálni. - Majd hozzátette, furcsán, tétova hangon. - Bonnie, te nem tudod véletlenül, hol van, ugye?
- Mi? Nem, persze hogy nem, én már táncoltam. Azt hallottad, nem igaz: hogy mi megyünk táncolni?
- Te itt maradsz Ray-el. - mondta Matt Ed-nek. - Ha ő visszajön, mondd meg neki, hogy kint keressük.
- És, akkor jobb lesz, ha mi most megyünk. - Bonnie mondta kelletlenül. Megfordult, és azonnal
berohant egy sötét blézerért.
- Nos, bocsáss meg. - csattant fel, felnézett, és látta, Stefan Salvatore. Egy szót sem szólt, amint ő és Meredith és Matt elindult az ajtó felé, egy szerencsétlen kinézető Raymond-ot és Ed-et maguk mögött hagyva.
A csillagok távoli, jeges, fénye volt a felhőtlen égen. Elena érezte őket. Részben ő nevetett, és Dick, Vickie és Tyler kiabált, felette ordított a szél, de részben távolból figyelte.
Tyler leparkolt félúton a domb és a romos templom között, kialudtak a fényszórók, mert mind
kiszálltak. Bár volt néhány autó mögöttük, amikor elhagyták az iskolát, akkor úgy tűnt, hogy ők az egyetlenek, akik bármit tehetnek a temetőbe.
Tyler kinyitotta a csomagtartót, és kihúzott hat csomagot. – Több jut nekünk. - Felajánlotta egy sört Elena-nak, aki megrázta a fejét, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a beteg érzést gyomrába. Úgy érezte, hogy itt minden rossz volt, de nem akarta most beismerni.
Másztak a lobogó kőúton, a lányok tántorogtak a magas sarkúba, és a fiúkra támaszkodtak. Amikor elérték a tetőt, Elena-nak elállt a lélegzete, és Vickie halkan sikoltott.
Valami nagy és piros volt, és csak lebegett a látóhatár fölött. Eltartott egy pillanatig, míg Elena észrevette, hogy valójában a Hold. Olyan volt, nagy és irreális, mint egy tudományos-fantasztikus filmben, és a duzzadt tömeg tompán izzott beteges fénnyel.
- Mint egy nagy rohadt tök. - mondta Tyler, és dobott felé egy követ is. Elena ragyogóan mosolygott fel rá.
- Miért nem megyünk be? - mondta Vickie, fehér kezével a templom üres ajtajára mutatott.
A legtöbb a teőcserép leesett, bár a harangláb még mindig érintetlen volt, egy torony nyúlt a magasba fölöttük. Három fal még állt, a negyedik csak térdig érő volt. Mindenütt törmelék halmok voltak.
Fény villant: Elena arcára, döbbenten megfordult, Tyler egy öngyújtót tartott a kezébe. Vigyorgott, megmutatva erős, fehér fogait, és így szólt: - Kell az öngyújtóm?
Elena nevetése volt a leghangosabb, ahogy felfedezte nyugtalanságát. Elvette az öngyújtót, hogy
megvilágítsa vele a sírt a templom oldalában. Nem olyan volt, mint bármely más sír a temetőben, de az apja azt mondta, hasonló dolgokat látott Angliában. Úgy nézett ki, mint egy nagy kő doboz, elég nagy a két embernek, két fekvő, nyugalomban lévő márványszobor a fedelén.
- Thomas Keeping Fell és Honoria Fell - mondta Tyler, pompás mozdulattal, mintha idegenvezető lenne. – Az öreg Thomas, állítólag ő alapított Fell's Church-t. Bár valójában a Smallwoods-k is ott voltak abban az időben. A Dédapám ük-ük-nagyapja a völgyben élt, Drowning Creek-nél…
- …amíg meg nem ette a farkas. - mondta Dick, és hátravetette a fejét, a farkast utánozva. Aztán
böfögött.
Vickie kuncogott. Bosszúság suhant át Tyler szép arcán, de ő kikényszeríttet egy mosolyt.
- Thomas és Honoria olyan sápadt. - mondta Vickie még mindig vihogva. - Azt hiszem, amire
szükségük van, egy kis szín. - Ő kikeresett egy rúzst a táskájából, és elkezdett szőrzetet rajzolni a fehér márvány száját a nő szobrának, viaszos skarlátvörös rúzs. Elena egy szúrást érzett. Amikor gyermek volt, a lányt mindig is lenyőgözte a sápadt hölgy és a sír, ahogy feküdt, csukott szemmel, keze összehajtva saját mellén. És miután szülei meghaltak, azt gondolt, hogy úgy feküdtek egymás mellett, mint a szülei a temetőben. De ő tartotta az öngyújtót, míg a másik lány egy rúzzsal bajuszt és bohóc orrot rajzol Thomas Fell-nek.
Tyler nézte őket. - Hé, ők talpig fel vannak öltözve, pedig nem mennek sehová. - Kezét a kő tetejének szélére tette, és támaszkodott rá, igyekezett oldalra fordítani. - Mit szólsz hozzá Dick, akarok adni nekik egy éjszakát a városban? Talán még jobb lenne a városközpont?
- Nem. - gondolta Elena felháborodva, amint Dick röhögött és Vickie kiáltott a nevetéstől. De Dick már Tyler mellett volt, felkészült és elkapta a sarkát, kezét a kő fedelére tette.
- Háromra. - mondta Tyler, és visszaszámolt. - Egy, kettő, három.
Elena a szemét a rettenetes bohóc-szerű Thomas Fell-re szegezte, amint a fiúk izma a ruha alatt
megfeszült, és felnyögtek. Nem tudták megmozdítani a fedőt egy hüvelyknyit se.
- Ezt az átkozott dolgot csatolni kell valahogy, mondta Tyler és dühösen elfordult.
Elena kicsit megkönnyebbülten érezte magát. Véletlenül nekidőlt egy kőnek, ami a sír fedelét
támogatta, és amikor ez történt…
Hallotta, hogy a kő siklását, és érezte, hogy a fedél a bal keze alatt egyszerre megmozdul. Távolodik tőle, és ő elvesztette az egyensúlyát. Az öngyújtó lobogott, és a lány felsikoltott, és megint sikoltozott, és megpróbálta tartani a lábát.
Ő átesett a nyitott síron, és jeges szél zúgott körülötte. Sikoly csengett a fülében.
És aztán már kint volt, a holdfény elég világos volt, hogy látta a többieket. Tyler elkapta. Vadul nézett körül.
- Megőrültél? Mi történt? - Tyler remegett.
- Megmozdult! A fedél megmozdult! És kinyílt, és én nem is tudom, én majdnem beleestem. Hideg volt…
A fiúk nevettek. - Szegény baby csak ideges. - mondta Tyler. - Gyere, Dicky fiú, akkor nézzük meg.
- Tyler, nem…
De ők bementek. Vickie lógott az ajtóban, nézte, míg Elena megborzongott. Tyler intett neki az
ajtóból.
- Nézd, - mondta, - amikor vonakodva belépett. Felgyújtották az öngyújtót, és fiú fent tartotta Thomas Fell márvány mellkasán. - Még mindig alkalmas és csinos, mint a hiba a szőnyegen. Látod?
Elena lenézett a tökéletes összhangú fedőre és sírra. - Ez nem mozdult. Majdnem beleestem, mert…
- Persze, amit mondasz, baby. - Tyler karjait a lány köré fonva, összekulcsolva hátán. Úgy nézett ki, hogy Dick és Vickie ugyanabban a helyzetben voltak, kivéve, hogy Vickie, becsukott szemmel nézett, mintha élvezné.
Tyler dörzsölte erős állát a lány hajába.
- Szeretnék vissza menni, táncolni, most. - mondta határozottan.
Egy kis szünetet tartott a dörzsöléssel Tyler. Aztán sóhajtott, és azt mondta: - Persze, bébi. - Úgy nézett Dick-re és Vickie-re. – És mi van veletek?
Dick elvigyorodott. - Még maradjunk itt egy ideig. - Vickie kuncogott, a szeme még mindig csukva.
- Oké. – Elena csodálkozott, vajon hogyan is fognak visszajönni, de hagyta, hogy Tyler kivezesse őt.
Miután ahogy kiértekmegállt.
- Nem akarok elmenni anélkül, hogy egy pillantást vetnék nagyapám fejfájára. - mondta. - Ó, gyerünk, Elena. - mondta, mikor tiltakozni kezdett. - Ne bántsd meg az érzéseimet. Be kell látnod, ez családi büszkeség és öröm.
Elena rámosolygott, bár gyomra olyan volt, mint a jég. Talán ha ő vidám, akkor elviszi innen. –
Rendben. - mondta, és a temető felé indult.
- Nem arra. Erre. - És a következő pillanatban vezette őt le a régi temető felé. - Minden rendben, becs szó, nem messze az úton. Nézd, ott, látod? - Mutatott valamit, ami ragyogott a holdfényben.
Elena zihált, az izmai megfeszítették a szívét. Úgy nézett ki, mintha egy óriási, kerek kopasz fej állt volna ott. És nem tetszett neki, hogy itt minden, többek között a kopott és ferde gránit kövek
évszázados múlttal rendelkezik. A ragyogó holdfény öntött furcsa árnyékokat, és mindenütt
áthatolhatatlan sötét lyukak.
- Az az, amelyiknek egy óriási labda van a tetején. Nem kell félned semmitől. - mondta Tyler, s
magával húzta, le az útról, egészen a ragyogó sírkőig. Ez vörös márványból készült, és az óriási labda tetején emlékeztette őt a dagadt holdra a láthatáron. Most, hogy ugyanazt a hold sütött le rájuk, fehér, mint Thomas Fell fehér keze. Elena nem tudta visszatartani a borzongását.
- Szegény baby, fázol. Gyere, felmelegítelek. - mondta Tyler. Elena megpróbálta eltolni magától, de túl erős volt, a karjába fonta, és húzta maga felé.
- Tyler, én menni akarok, én menni akarok most…
- Persze, bébi, megyünk. - mondta. De először föl kell, hogy melegítsünk. Olyan hideg vagy.
- Tyler, állj! - mondta. Karjai körülötte eddig csak bosszantó volt, korlátozta, de most sokkolta, érezte a kezét a testén, tapogatta a csupasz bőrét.
Soha életében nem volt Elena ilyen helyzetben, mint ez, messze a segítség. A lánynak hegyes sarkú bőr lakkcipő volt lábfején, de a fiú elkerülte azt. "Tyler, vedd le rólam a kezed."
- Gyerünk, Elena, ne légy ilyen, csak azt akartam, hogy felmelegedj egészen…
- Tyler, eressz el! - a lány fuldoklott. Megpróbálta kiszabadítani magát tőle. Tyler megbotlott, és aztán teljes súlyával a lányra esett, megzúzódott a kusza borostyántól és gyomnövényektől a földön. Elena beszélt kétségbeesetten. - Megöllek, Tyler. Komolyan mondom. Szállj le rólam.
Tyler próbálta leteperni, kuncogott hirtelen, a végtagjai nehezek és koordinálatlanok voltak, szinte használhatatlan. - Ó, gyerünk, Elena, ne légy bolond. Csak fel akarlak melegíteni téged. Elena a Jéghercegnő, felmelegíteni… Most már felmelegedtél, ugye?
Aztán Elena érezte a száját, forró és nedves volt az arcán. A lány még mindig alá szorult, és a
lucskosan megcsókolta lefelé a torkán. Hallotta, a ruha szakadását.
- Hoppá. - motyogta Tyler. – Bocsi… ezért.
Elena elfordította a fejét, és száját találkozott Tyler kezével, ügyetlenül simogatta az arcát. A lány kicsit belemélyesztette a fogait, a húsos tenyerét. A lány keményen harapott, érezte a vért, hallotta Tyler fájdalmas nyivákolását. Elrántotta a kéz.
- Hé, mondtam, hogy sajnálom! - Tyler nézte sértett, csonka kezét. Aztán az arca elsötétült, ahogy még mindig bámulta, és ökölbe szorította a kezét.
Ez az, gondolta Elena egy rémálom nyugalmával. Ha meg engem ütni, vagy megölni. Ő is felkészült az ütésre.
Stefan volt megállt egy lépésre a temetőtől, mindene felkiáltott ellene. Legutóbb, az öreg emberes éjszakán volt itt.
Horrorként élte át újra az emléket. Szeretett volna esküdni rá, hogy amikor eleresztette az embert a híd alatt, nem vette el elég vérét, hogy kárt tegyen. De minden éjszaka után, az erő hulláma zavaros, megzavarodott. Ha volt energia hullám egyáltalán. Lehet, hogy már a saját fantáziája játszik vele.
Furcsa dolgok történhetnek, ha irányításra lesz szüksége.
Becsukta a szemét. Amikor hallotta a hírt, ahogy az öregember kórházba került és közel van a halálhoz, sokkolták a szavak. Hogy is engedhette el ennyire magát? Ölni, majdnem, mikor még soha nem ölt, mivel…
Nem engedte magát bele gondolni.
Most már ott áll a temető kapuja előtt az éjféli sötétben, semmit sem akart annyira, mint megfordulni és elmenni. Visszamenni a buliba, ahol elhagyta Caroline-t, a hajlékony, napon lebarnult lényt, aki teljesen biztonságban volt, mert semmit sem jelentett neki.
De nem tudott visszamenni, mert Elena a temetőben volt. Érezte őt, és érezte, hogy szenvedése egyre fokozódik.
Elena a temetőben volt, és bajban van, és neki meg kellett találnia.
Félúton volt a dombon, amikor a szédülés eltalálta. Megtántorodott, küzdött a templom ellen, mert ez volt az egyetlen dolog, amit a középpontban tudott tartani. Szürke köd hullámai söpörtek végig az agyában, és küzdött, hogy mozogjon.
Gyenge, de annyira gyenge. És tehetetlen ezzel a puszta erővel. szemben
He needed… to go to Elena. But he was weak. He couldn't be… weak… if he were to help Elena. He needed…to…
Szüksége volt… mennie kell Elena-hoz. De gyenge volt. Ő nem lehet… gyenge… ha segíteni akar
Elena-n. Szüksége volt…
A templom ajtaja ásított előtte.
Elena látta, a hold alatt Tyler bal vállát. Furcsa volt, ez lesz az utolsó dolog, amit valaha látott,
gondolta. Sikoly tört fel a torkán, a félelem elfojtott.
És akkor valami felkapta Tyler-t, és neki dobta nagyapja fejfájának.
Ez volt az, amire Elena várt. A lány az oldalára gördült, lihegve, egy kézzel kapaszkodott szakadt
ruháiba, a másik kezével tapogatózott egy fegyver után.
Nem is kell. Valami megmozdult a sötétben, és látta azt a személy, aki leszedte róla Tyler-t.
Stefan Salvatore. De ez, az a Stefan volt, akit ő még soha nem látott: finom-különleges arca fehér volt, tele hideg dühvel, és volt egy gyilkos fény a zöld szemében. Anélkül, hogy mozgott volna, Stefan-ból áradt a düh és a fenyegetés, hogy Elena azon kapta magát, hogy jobban fél tőle, mint ahogy Tyler-től félt.
- Amikor először találkoztunk, tudtam, hogy sose tanultál viselkedni. - mondta Stefan. - Hangja lágy, hideg és fényes, és valahogy Elena szédült tőle. Nem tudta levenni róla a szemét, miközben Tyler felé indult, aki megrázza a fejét, és kábultan kezd felkelni. Stefan úgy mozgott, mint egy táncos, minden mozdulat egyszerű és pontosan szabályozott. - De azt nem sejtettem, hogy a jellemed ennyire elmaradott.
Megütötte Tyler-t. A nagyobb fiú volt elérte végre izmos kezét, és Stefan megütötte szinte
gondatlanságból az arc oldalán, mielőtt a másik a kezét használhatta volna.
Tyler repült egy másik fejfának. Lihegve talpra állt, a szeme fehér volt. Elena látta, hogy vér
szivárog az orrából. Aztán megvádolta.
- Egy úriember nem kényszeríti a társaságát senkire. - mondta Stefan, és kiütötte félre. Tyler ismét beesett burjánzó gyomok és a vadrózsa közé. Ezúttal lassabban állt föl, és vér folyt mindkét orrából a szájába. Úgy fújt, mint egy rémült ló, amit rávetette magát Stefan-ra.
Stefan megragadta Tyler kabátja elejét, örvény vette őket körül, és elnyelte a hatását a gyilkos rohanás.
Megrázta Tyler-t kétszer, keményen, míg a nagy, izmos öklével őrült szelet kevert körülötte, nem tud csatlakozni. Aztán hagyta Tyler-t egy cseppet.
- Nem sért meg egy nőt. - mondta. Tyler arca eltorzult, a szeme forgott, de megragadta Stefan lábát.
Stefan talpra rántotta és megrázta újra, és Tyler bénán ment, mint egy rongybaba, a szeme forgott.
Stefan folytatta a beszédet, kezében a nehéz test egyenes mintha játékszer volna, és minden szót egy csont ficam követett. "És mindenek felett, nem okoz neki fájdalmat…
- Stefan! - Elena sírt. Tyler feje roppant oda és vissza minden rázásnál. A lány megijedt, attól, amit látott, megijedt, hogy mit csinál Stefan. És mindenekelőtt megrémült Stefan hangjától, hideg hangja volt, mint egy kardtáncoltatónak, gyönyörő és halálos és teljességgel könyörtelen. "Stefan, álj le!"
A feje megrándult feléje, riadtan, mintha elfeledkezett volna a jelenlétéről. Egy pillanatra ránézett felismerése nélkül, a szeme fekete volt a holdfényben, és a lány arra gondolt, valami ragadozó, valami nagy madár, karcsú ragadozó, ami képes az emberi érzelmekre. Aztán jött a megértés az arcán, és a sötétség kihunyt a szemében, ami elhalványította látását.
Nézett Tyler lógó fejét, majd szelíden vörös márvány sírkőhöz fektette. Tyler térdei meghajlottak és lehajtotta a fejét, de Elena megkönnyebbülésére kinyitotta a szemét, vagy legalábbis a bal oldalit. A jobb bedagadt.
- Nem lesz baja. - mondta Stefan üresen.
Ahogy a félelem alább hagyott, Elena üresnek érezte magát. Sokk, gondolta. Sokkos vagyok. Majd talán sikoltozni kezd hisztérikusan, bármelyik pillanatban bekövetkezhet.
- Van valaki, aki haza vigyen? - kérdezte Stefan, még mindig azon a hideg, gyilkos hangon.
Elena Dick-re és Vickie-re gondolt, isten tudja, mit csinálnak Thomas Fell szobra mellett. – Nem. - mondta. Az agya kezdett újra dolgozni, figyelte a dolgokat maga körül. A lila ruha elől teljesen el volt szakadva, tönkrement. Mechanikusan összehúzta maga előtt.
- Haza viszlek. - mondta Stefan.
Még akkor is bizsergett, Elena gyors izgalmat, és félelmet érzett, úgy nézett rá. Egy furcsa, elegáns alak, a sírkövek között, az arca sápadt a holdfényben. Még soha nem nézett ki így… olyan szép, mit korábban, de a szépség szinte idegen. Nem csak külföldi, de embertelen, mert nem volt emberi, az aurája, vagy a hatalma.
- Köszönöm. Az nagyon kedves lenne, mondta lassan. Nem volt mit tenni.
Elmentek. Tyler fájdalmasan kezdett talpra állni őse fejfája mellett. Elena egy másik hideget érzett, ahogy elérték az utat és Stefan a Wickery híd felé fordult.
- Én a kocsimat a panziónál hagytam. - mondta. - Ez a leggyorsabb módja számunkra, hogy
visszamenjünk.
- Ezen az úton jöttél?
- Nem, én nem keltem át a hídon. De biztonságos lesz.
Elena hittek neki. Sápadt és csendes volt, mellette sétált érintés nélkül, kivéve, amikor csupasz vállára terítette a zakóját. Furcsán úgy érezte, hogy a fiú bármit megöl, ami megpróbálja bántani a lányt.
Wickery híd fehér volt a holdfényben, és alatta a jeges vizek örvénylett az ősi sziklák felett. Az egész világ még mindig szép és hideg volt, amint keresztül mentek a tölgyfákon a keskeny ország útra.
Elkerített legelők és sötét mezők mellett mentek el, amíg el nem ért egy hosszú kanyargós utat. A panzió egy hatalmas épület rozsda-vörös téglából készült épület volt, és kétoldalt az évszázados cédrusok és juharfák szegélyezték. Mind közül, csak az egyik ablak volt sötét.
Stefan kinyitotta az egyik dupla ajtó, és belépett a kis folyosóra, egy lépcsősor volt közvetlenül
előttük. A korlát, mint az ajtók, természetes, világos tölgy volt, olyan fényes, hogy úgy tűnt, hogy
izzik.
Mentek fel a lépcsőn, egy második emeleti szállás rosszul megvilágított volt. Elena meglepetésére, Stefan az egyik hálószobába vitte, és kinyitotta, ami úgy nézett ki, mint a WC-ajtó. Rajta keresztül látni lehetett egy nagyon meredek, nagyon szűk lépcsőházat.
Micsoda furcsa hely, gondolta. Ez a rejtett lépcső mélyén a ház szívében, ahova a hang kívülről nem jut be. Elérte a lépcső tetejét, és kilépett egy nagy terembe, ami kitette a ház egész harmadik történetét.
Ez majdnem olyan volt, mint a félhomályos lépcsőház, de Elena látta a festett fa padlót és a
megvilágított ferde plafont. Voltak magas ablakok minden oldalon, és elszórtan néhány darab masszív bútor.
A lány rájött, figyeli őt. - Van egy fürdőszoba, ahol én…?
Bólintott egy ajtó felé. Levette a zakót, és felé tartotta, nem nézett rá, és bement.

Regény fordítás Vámpírnaplók 1 Ébredés 6. fejezet

6. fejezet

Szeptember 26.
Kedve Naplóm,
Sajnálom, hogy már olyan hosszú ideje, és nem tudom igazán megmagyarázni, miért nem írtam, kivéve, hogy olyan sok dolog van, amiről úgy érzem, félek beszélni, még neked.
Először is, a legszörnyűbb dolog, ami történt. Az nap, amikor Bonnie, Meredith és én a temetőben voltunk, egy öregembert támadtak meg ott, és majdnem megölték. A rendőrség még mindig nem találta meg a tettest. Az emberek azt hiszik az öreg bolond volt, mert mikor felébredt elkezdett őrjöngeni:
"szem a sötétben" és a tölgyfák, és dolgok. De én emlékszem, mi történt velünk akkor éjjel, és tudom.
Megijedtem tőle.
Mindenki félt egy ideig, és minden gyereknek sötétedés után otthon kellett maradnia, vagy csoportosan mehettek ki. De ez már három hete volt, és nem történt több támadást, így az izgalom lecsillapodott.
Judith azt mondja, hogy egy másik csavargónak kellett lennie az elkövetőnek. Tyler Smallwood apja is azt terjeszti, hogy az öreg tette saját magával, bár szeretném látni, hogy valaki a saját torkába vág.
De legalább a B terv lefoglalt. Amennyire megy, az már jó. Kaptam több levelet, és egy csokor vörös rózsát "Jean-Claude-tól" (Meredith nagybátyjának van egy virágüzlete), és úgy tűnik, hogy mindenki elfelejtette, hogy engem valaha is érdekelt Stefan. Így aztán a társadalmi helyzetem biztonságos.
Caroline nem jelentett problémát.
Ami azt illeti, nem tudom, mit is csinál Caroline ezekben, a napokban, és én nem is érdekel. Én soha nem látom őt ebédnél, vagy az iskola után, ő úgy tőnik, hogy teljesen visszaolvadt a régi tömegben.
Most már csak egy dolog érdekel. Stefan.
Még Bonnie és Meredith sem veszik észre, mennyire fontos ő nekem. Félek nekik elmondani, attól tartok, azt fogják hinni, hülye vagyok. Az iskolában nyugodt és ellenőrzött maszkot viselek, de a belül, nos, ez minden nap csak rosszabb lesz.
Judith kezd aggódni értem. Azt mondja, hogy nem eszek eleget ezekben, a napokban, és igaza van.
Nem tudok összpontosítani az órákon, vagy valamivel foglalkozni, mint például Kísértet Ház
alapítványi pénzgyűjtő akció. Nem tudok koncentrálni semmire, csak ő rá. És nem értem, miért.
Ő nem beszélt velem, azóta a borzalmas délután óta. De mondok neked valami furcsát. A múlt héten a történelem teremben, én felpillantottam, és elkapta, hogy rám nézett. Egy pár helyre ültünk egymástól, és ő teljesen oldalra fordult a padjába, és csak nézett. Egy pillanatra szinte megijedt, és a szívem elkezdett hevesen verni, és mi csak bámultunk egymásra, aztán elfordult. De azóta ez még kétszer megtörtént, és minden alkalommal magamon éreztem a szemét, mielőtt láttam volna. Ez a szó szerinti igazság. Tudom, hogy ez nem az én képzelgésem.
Ö nem hasonlít egyik fiúra sem, akiket valaha is ismertem.
Úgy tűnik, hogy elszigetelt, hogy magányos. Bár ez a saját választása. Ő elég sok találatot szerzett a foci csapatnak, de nem kószál együtt a fiúkkal, kivéve talán Matt-al. Matt az egyetlen, akivel beszél.
Lányokkal sem szokott együtt lógni, talán a drogos pletyka nem tett neki valami jó. De ez több, mint hogy elkerüli az embereket, vagy hogy azok kerülik őt. Ő eltőnik az órák között és a fociedzés után, és én soha nem láttam egyszer se a kávézóban. Soha senkit nem hívott meg magához a panzióba. Soha nem ment a kávézóba suli után.
Tehát hogyan tudok vele valaha is valahol beszélni, hogy ne tudna elfutni előlem? Ez az igazi
probléma a B tervvel. Bonnie azt mondja: "Miért nem akadsz el vele egy viharba, így össze kellene szorosan ölelkeznetek, hogy megőrizzétek a test melegét?" Meredith azt javasolta, hogy az autóm lerobbanhatna a panzió előtt. De az ilyen ötletek sem praktikusak, és én megőrülök, találunk ki valami jobbat.
Minden nap egyre rosszabb számomra. Úgy érzem, mintha egy óra, vagy valami, csavarodna körém szorosabban és szorosabban. Ha nem találok valamit hamarosan. Én…
Azt akartam mondani, hogy "meghalok".
A megoldás váratlanul és egyszerűen támadt.
Sajnálta Matt-et, tudta, hogy megsértődött a Jean-Claude pletyka miatt. A fiú azóta alig beszélt vele, mióta ez történet, általában csak gyorsan felé bólintott. És amikor találkozott vele egy napon egy üres folyósón a kreatív írás termen kívül, még csak felé sem nézett.
- Matt! - kezdte. Azt akarta mondani neki, hogy ez az egész nem igaz, hogy ő soha nem kezdett volna ki egy másik fiúval, ha nem szólt neki előtte. Azt akarta mondani neki, hogy ő soha nem akartam megbántani, és hogy most borzalmasan érzi magát.
De nem tudta, hogyan kezdje. Végül, egyszer csak elkiáltotta magát, - Sajnálom! - és megfordult, hogy bemegy az osztályba.
- Elena! - mondta, s a lány visszafordult. A fiú most rá nézett, legalábbis, hosszan a szemét, az ajkát és a haját.
Aztán megrázta a fejét, mintha azt mondaná ez vicc volt. – Hát, ez a francia srác igazi? - kérdezte
végül.
- Nem! - mondta Elena azonnal és habozás nélkül. - Én találtam ki, tette hozzá egyszerűen, hogy
mindenki azt higgye, nem voltam ideges miatta… - Elhallgatott.
- Stefan miatt. Értem. - Matt bólintott, grimaszolva nézett, valamivel, több megértéssel. - Nézd, Elena, ez elég szemét dolog volt tőle. De nem hiszem, hogy személyesnek gondolta. Ő ilyen mindenkivel…
- Rajtad kívül.
- Nem, úgy beszél velem, néha, de semmi személyes. Soha nem mond semmit a családjáról, vagy
hogy mit csinál az iskolán kívül. Olyan, mintha, mintha egy fal venné körül, amin nem tudok átjutni.
Én nem. Nem hiszem, hogy valaha bárki is átjuthatna azon a falon. Milyen egy átkozott gyalázat, mert azt hiszem, hogy e mögött ő boldogtalan.
Elena elgondolkozott ezen, megbabonázta a látvány Stefan-ról, amit ő eddig soha nem látott. Mindig úgy tőnt a fiú fegyelmezett, nyugodt, zavartalan. De hát, ő tudta, hogy ő is ilyennek mutatja magát a többi ember előtt. Lehetséges, hogy az álarc alatt a fiú is zavart és boldogtalan volt, mint ő?
Ekkor jött az ötlet, ami nevetségesen egyszerű volt. Semmi bonyolult rendszer, nincs zivatar vagy lerobbant autó.
- Matt! - mondta, lassan. - Nem gondolod, hogy jó lenne, ha valaki helyet kapna a fal mögött? Egy jó dolog, Stefan-nak, érted? Nem gondolod, hogy az lenne a legjobb dolog, ami történhet vele? - A lány felnézett rá intenzíven, hajlandó őt megérteni.
Bámult rá egy pillanatig, aztán becsukta a szemét, röviden és megrázta a fejét. – Elena, - mondta
hihetetlen. – te a kis ujjad köré csavarod az embereket. Azt hiszem, nem is tudom, hogy csinálod. És most meg fogsz kéni, hogy tegyek meg valamit, hogy segítsek rajtaütni Stefan-on, és én vagyok olyan hülye balek, hogy talán megállapodnánk abban, hogy csináld.
- Te nem vagy hülye, te egy úriember vagy. És én nem akarok tőled szívességet kérni, csak akkor, ha úgy gondolod, hogy az helyes. Nem akarom bántani Stefan-t, és téged sem akarlak bántani.
- Te nem?
- Nem! Tudom, hogy ez most nem úgy hangzik, de igaz. Én csak azt akarom… - Elhallgatott újra.
Hogyan lehetne megmagyarázni azt, mit akar, amikor még csak nem is érti magát?
Te csak azt akarod, hogy minden és mindenki körülötted, forogjon, Elena Gilbert. - mondta keserően. -
Te mindig csak azt akarod, ami nincs. - Döbbenten hátralépett, és a lányt nézte. A torkát duzzadt, és meleg könny gyűlt össze a szemében. – Ne! - mondta. - Elena, ne nézz így. Nagyon sajnálom. -
Sóhajtott. - Rendben, mit is kellene tennem? Elkapni és kidobni a küszöbödre?
- Nem! - mondta Elena, még mindig a könnyeivel küszködött. - Csak azt akartam, hogy vedd rá, hogy eljöjjön a Hazatérési bulira a jövő héten.
Mart arca furcsa volt. – Csak annyit akarsz, hogy itt legyen a bulin?
Elena bólintott.
- Rendben van. Biztos vagyok benne, hogy ott lesz. És, Elena… tényleg ha nincs más, akkor
szeretném, ha velem jönnél el.
- Rendben. - mondta Elena után egy pillanattal később. - És, hát, köszönöm.
Matt arca még mindig furcsa volt. - Ne köszönd meg, Elena. Ez igazán… semmi. – Ő még mindig
tanakodott, amikor megfordult, és elindult a folyosón.
- Nyugalom. - mondta Meredith, amire Elena a haját rosszallóan megrántotta.
- Én még mindig azt hiszem, - mondta Bonnie az ablak mellől. - hogy ők csodálatosak.
- Ki? - mormogta Elena szórakozottan.
- Mintha nem tudnád. - mondta Bonnie. - A két srácod, akik az utolsó pillanatban csodát műveltek a tegnapi játékban. Amikor az utolsó passzt Stefan elkapta, azt hittem elájulok. Vagy hányok.
- Ó, kérlek! - mondta Meredith.
És Matt-ez a fiú egyszerűen költészet, ahogy mozog…
- És egyik sem az enyém. - Elena mondta határozottan. Meredith szakértő ujjai hajából egy műalkotást varázsoltak, egy puha, aranysárga színű tömeget. És a ruha rendben volt, a jeges, lila szín kihozta a lila színt a szemében. De még sápadtnak és acélosnak nézett ki, nem kissé kipirultan az izgalomtól, hanem fehér és határozott, mint egy nagyon fiatal katona, akit a frontvonalra küldtek.
Állt a futballpályán tegnap, amikor bejelentették, hogy ő lett a Hazatérési Királynő, ott már csak egy gondolat járt a fejében. A fiú nem tudta megtagadni, hogy táncoljon vele. Ha egyáltalán eljön a táncra, nem tagadhatja meg a Hazatérési Királynőt. Most ott állt a tükör előtt, és ezt mondogatta, magában újra.
- Ma este valaki, akit magadnak akarsz, a tiéd lesz. - mondta Bonnie nyugtatóan. - És, figyelj, ha meg akarsz szabadulni Matt-tıl, elhívhatom őt és megvigasztalom.
Meredith felhorkant. – És mit fog gondolni Raymond?
- Ó, te majd meg tudod vigasztalni. De tényleg, Elena, Szeretem Matt-et. Aztán, ha ott van Stefan, a hármas egy kicsit zsúfolt lesz. Szóval…
- Ó, azt csinálsz, amit akarsz. Matt megérdemel némi figyelmet. - Ő biztosan nem megy el tőlem,
gondolta Elena. Még mindig nem tudta elhinni, amit éppen vele csinál. De csak most nem engedhet meg magának egy másodikat, gondolta magában, szüksége van minden erejére és a koncentrációra.
- Na. - Meredith felcsatolta Elena az utolsó hajtincsét. - Most nézz meg minket, a Hazatérési Királynő és udvarhölgyei vagy annak egy része, egyébként. Gyönyörőek vagyunk.
- Mi ez a „királyi többes”? - mondta Elena gúnyosan, de igaz volt. Szépek voltak. Meredith ruhája tiszta bordó, szatén volt, szűk derekú és kiemelte a csípőjét. Sötét haja szabadon lógott le a hátán. És Bonnie, ahogy felállt, és csatlakozott a többiekhez a tükör elıtt, olyan volt, mint egy csillogó party kedvenc, rózsaszín tafettában, fekete flitterrel.
Ami őt illeti… Elena megnézte képmását tapasztalt szemével - és újra arra gondolt, a ruha is rendben van. Az egyetlen szó jutott róla eszébe, hogy kristályos ibolya. Nagyanyja tartotta őket egy kis csuporba, igazi virágok mártott kandírozott cukorba, és megfagyasztotta.
Ők együtt mentek, ahogy minden táncra a hetedik osztály óta, kivéve, hogy korábban, Caroline is mindig velük volt. Elena halvány meglepte, hogy nem is tudja, kivel megy Caroline ma este.
Judith és Robert - nemsokára Robert nagybácsi - volt a nappaliban, valamint a Marggret a
pizsamájában.
- Ó, milyen csinosak vagytok lányok. - mondta Judith csapkodva és izgatottan, mintha ő maga is
táncolni menne.
Megcsókolta Elena-t, és Margaret felemelte a kezét egy ölelésre.
- Te szép vagy. - mondta a lány, négy éves egyszerűségével.
Robert is Elena-t nézte. Pislogott, kinyitotta a száját, és újra becsukta.
- Mi a baj, Bob?
- Oh! - Nézett Judith-ra, mintha zavarba jött volna. - Nos, valójában, csak az jutott eszembe, hogy az Elena egyik formája Helen. És valamilyen okból Trójai Helénára gondoltam.
- Gyönyörű és halálra ítélt. - mondta Bonnie boldogan.
- Nos, igen. - mondta Robert, de egyáltalán nem nézett ki boldogan. Elena nem mondott semmit.
A csengő megszólalt. Matt lépett be, az ő jól ismert kék sport kabátjába. Vele volt Ed Goff, Meredith párja, és Raymond Hernandez, Bonnie párja. Elena kereste Stefan-t.
- Ő már valószínűleg ott van. - mondta Matt, tolmácsolva pillantását. - Figyelj, Elena…
De bármit is akart mondani, elvágta a többi pár a csicsergése. Bonnie és Raymond ment velük Matt kocsijában, és folyamatosan beszéltek egészen az iskoláig.
Zene sodródott ki a nyitott ajtókon a tánctérről. Amint Elena kiszállt az autóból, furcsa bizonyosság rohant át rajta. Valami történni fog, döbbent rá, nézte a nagy teret az iskola épülete előtt. A békés kis lepel, ami elmúlt hetekben volt, hogy a magas emelkedtek.
Kész vagyok, gondolta. És remélte, hogy ez igaz.
Belül volt egy kaleidoszkóp színes és aktív. A lány és Matt is abban a pillanatban értek be, és bókokat kaptak mindketten. Elena ruhája…, a haja…, a virága. Matt egy legenda volt: mint Joe Montana, már várt rá egy atlétikai ösztöndíj.
A szédítő forgatagában kellett neki egy kis élet és lélegzet, Elena egy sötét fejet keresett.
Tyler Smallwood nehezen rálélegzett a lányra, puncs és Brut és Doublemint rágó illata volt a
leheletének. Az ı randija gyilkosnak ígérkezett. Elena ügyet sem vetett rá, abban a reményben, hogy ő is elmegy.
Mr. Tanner papírpohár ácsorgott, mintha nyakkendője fojtogatná őt. Perel Carson, a mások magas végzős hazatérési hercegnő, nézte és csodálta a lila ruha. Bonnie már a táncparketten volt, a csillámló fények. De sehol sem látta Elena Stefan-t.
Még egy fuvallat a Doublemint-ből, és ő lesz a beteg. Lány megbökte Matt-et, és menekült az
asztalhoz, felfrissülni, ahol Lyman edző indított egy vitát a játékról. Párok és csoportok jöttek oda
hozzájuk, eltölteni egy pár percet, majd visszahúzódtak, hogy helyet adjanak a következő sornak.
Mintha csak valóban királyi személy lenne, gondolta Elena vadul. Oldalra pillantott, hogy lássa, ahogy Matt szórakozik rajta, de mereven balra nézett.
A lány követte a tekintetét. És ott, félig focisták csoportja mögé rejtve ott volt a sötét fej, amit eddig keresett. Összetéveszthetetlen, még ebben a gyenge fényben is. Izgalom futott át rajta, mindennél nagyobb fájdalom.
- Most mi lesz? - mondta Matt, állkapcsát összeszorítva. - A disznó-összeköttetés?
- Nem. Meg fogom megkérni, hogy a táncoljunk, ez minden. Megvárom, amíg mi már táncoltunk
egyszer, ha akarod.
Megrázta a fejét, és a lány határozottan elindult Stefan felé a tömegben.
Lépésről lépésre Elena regisztrált minden információt róla, ahogy közeledett. Fekete blézer volt rajta, egy kicsit más, mint a többi fiún, elegánsabb, és fehér kasmír pulóvert viselt alatta. Ott állt,
mozdulatlanul állt, nem izgett - mozgott, egy kicsit távolabb, az ıt körülvevő csoporttól. És bár csak a profilját látta, látta, hogy nem volt rajta a szemüvege.
Levette őket foci közben, természetesen, de ő soha nem láttam közvetlen közelről nélkülük. Úgy
érezte magát, szeleburdin és izgatottan, mintha ez lenne a színészkedés és a leleplezése ideje.
A vállára összpontosított, majd az álla vonalára, aztán a fiú felé fordult.
Abban a pillanatban, Elena tudatában volt annak, hogy szép volt. Ez nem csak a ruha, vagy a haja
miatt történt. Szép volt az egészben: karcsú, birodalmi, valami selyemből és a belső tűzből. Meglátta ajkának egy részét, reflexszerően, majd felnézett a szemébe.
- Hello! – Ez a saját hangja volt, nyugodt és magabiztos? A fiú szeme pedig zöld. Mint a tölgy zöld
levelei a nyáron.
- Jól érzed magad? – kérdezte Elena.
Már jól vagyok. Stefan nem mondta, de Elena tudta, hogy mit is gondol. Látta abból, ahogyan bámult rá.
Elena soha nem volt ennyire biztos az erejében. Kivéve, hogy Stephan valójában nem úgy nézett ki, mintha nagyon jól lenne, Stefan lesújtottan nézett, fájdalmasan, mintha nem bírna ki még egy percig.
A zenekar belekezdett, egy lassú számba. Még mindig őt bámulta, beitta őt. Zöld szemei sötétedtek, feketék lettek a vágytól. A lánynak hirtelen az volt az érzése, hogy a fiú talán bunkó, hogy hirtelen megcsókolja őt keményen, anélkül, hogy egy szót szólna.
"Szeretnél táncolni?" mondta halkan a lány. Én a tűzzel játszom, valamit nem értek, gondolta hirtelen.
És abban a pillanatban rájött, hogy megijedt. A szíve hevesen kezdett verni. Olyan volt, mintha azok a zöld szemek beszéltek volna egy részéről, amit eltemetett mélyen a felszín alá, és az a része, ordított, a fiú "veszélyes". Néhány ıősi ösztön azt mondta neki, hogy fusson, meneküljön.
De ő nem mozdult. Olyan erővel, hogy szörnyű volt, ő ott tartotta. Ez ellenőrizhetetlenné vált,
gondolta hirtelen. Akármi is történik itt, neki túl sok volt, hogy megértse, nem volt semmi normális, vagy épelméjű magyarázat. De most már nem volt megállás, és miközben rémült is volt, szórakoztató is. Ez volt a legintenzívebb pillanat, amit valaha is tapasztalt egy fiúval, de semmi sem történt. Ő csak nézett rá, mintha hipnotizálná, és ő nézett vissza, miközben az energia vibrált köztük, mint a hőhullám.
Látta, hogy a fiú szeme sötétebb lesz, legyőzte, és érezte, hogy a szíve vadul ver, ahogy a fiú lassan kinyújtotta az egyik kezét.
És akkor mindennek vége lett.
"Why, Elena, how sweet you look," said a voice, and Elena's vision was dazzled with gold. It was
Caroline, her auburn hair rich and glossy, her skin tanned to a perfect bronze. She was wearing a dress of pure gold lame that showed an incredibly daring amount of that perfect skin. She slipped one bare arm through Stefan's and smiled lazily up at him. They were stunning together, like a couple of international models slumming at a high school dance, far more glamorous and sophisticated than
anyone else in the room.
- Miért, Elena, milyen édesen nézel ki. - mondta egy hang, és Elena víziója arannyal vegyült. Caroline volt az, vörösesbarna haja gazdag és fényes volt, bőre cserzett, tökéletes bronz. Béna, színarany ruhát viselt, hogy mutassa a hihetetlenül merész összeget és tökéletes bőrét. Ő karon fogta Stefan-t és lustán mosolygott fel rá. Lenyőgözők voltak együtt, mint egy pár nemzetközi modellek a proli iskolai táncon, fényőző és sokkal kifinomultabb, mint bárki más a szobában.
- És ez a kis ruha, olyan szép vagy. - folytatta Caroline, míg Elena elméje automatikus futott. Ahogy a Stefan-ra lazán kapcsolódó kar tulajdonosa mindent elmond neki: hogy Caroline az elmúlt hetekben vele ebédelt, és az összes többi időt is együtt töltötték: Mondtam Stefan-nak, egyszerűen szükségem van egy pillanatnyi szünetre, de nem fogunk sokáig maradni. Szóval, ha nem bánod, ha megtartom magamnak ezt a táncot?
Elena furcsán nyugodt volt, most agya üresen zümmögött. Azt mondta, nem, persze ő nem bánja, és figyelte, ahogy Caroline elmegy, egy szimfónia aranybarna és arany. Stefan ment vele.
Körbe nézett az arcok körül, Elena elfordult, és Matt jött vele szembe.
- Te tudtad, hogy ő vele jön.
- Tudtam, hogy a lány vele akar jönni. Ő követte őt dél körül, és iskola után, és valahogy a lány
rákényszeríttette magát. De…
- Értem. - Még mindig tartott a furcsa, mesterséges nyugodalma, ő ellenőrizte a tömeg, és látta, hogy Bonnie közeledik hozzá, és Meredith elhagyja asztalát. Ezek szerint ők is látták akkor. Valószínőleg már mindenki látta. Egyetlen szó nélkül ott hagyta Matt-et, feléjük indult, ösztönösen a lányok pihenő szobájába.
Ez tele volt testekkel. Meredith és Bonnie elmondták megjegyzéseiket és észrevételeiket miközben aggodalommal nézték őt.
- Láttad azt a ruhát? - mondta Bonnie, Elena titokban az ujjait szorította. - Az elején
pillanatragasztónak kellett megtartania. És mit viselnek a következő táncon? Celofánt?
- Folpackot. - mondta Meredith. Halkan tette hozzá. - Jól vagy?
- Igen. - Elena látta a tükörben, hogy a szeme túl fényes, és hogy volt egy színes, égő folt az arcán. A lány kisimította a haját, és elfordult.
A terem kiürült, így egyedül maradtak. Bonnie haszontalan idegeskedett, a flitterei meghajoltak a derekán. - Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog, elvégre, - mondta csendesen. - Úgy értem, még nem gondolt másra, csak ezen héten. Majdnem egy hónap alatt. És lehet, hogy így a legjobb, és akkor átléphetsz most más dolgokra helyette… nos, üdvözöld őket.
Te is fiam, Brútusz? - gondolta Elena. - Nagyon köszönöm a támogatását. - mondta ki hangosan.
- Most, Elena, ne légy ilyen. – Meredith közbe vágott: - Ő nem akar bántani,ő csak azt hiszi, …
- És azt hiszem, így gondolod? Nos, rendben. Akkor megyek, és keresek magamnak néhány más
dolgot, hogy tovább lépjek. Hasonlóan néhány más legjobb barátot. - Elhagyta őket, és mindketten nézetek utána.
Kívül, az örvénylő a színek, és a zene vetette körül. Fényesebb volt, mint valaha is bármilyen tánc előtt. Táncolt mindenki, nevetve túl hangosan, flörtöl minden fiú az útjában.
Valaki hívta, hogy jöjjön fel, és megkoronázták. Ott állt a színpadon, lenézett a pillangó-fényes
figurákra. Valaki adott neki virágot, valaki egy strasszos diadémot tett a fejére. Tapsoltak. Az egész, mintha egy álom lett volna.
A lány flörtölt Tyler-rel, mert ő volt a legközelebb, mikor lejött a színpadról. Aztán eszébe jutott, amit ő és Dick tette Stefan-nal, s kitört egy rózsát a csokrából és oda adta neki. Matt kereste kívülről, a szája feszes volt. Tyler elhagyott párja majd nem sírt.
A lány érezte az alkoholt maga mellett, és Tyler leheletében, és az arca piros volt. Barátai voltak
körülötte, kiabáló, nevető tömeg, és látta, hogy Dick valamit, egy barna papírzacskóból a puncsos
poharába önt.
Soha nem volt ezzel a csoport azelőtt. Üdvözölték őt, csodálták őt, a fiúk a versengtek a figyelméért.
Viccek repült oda-vissza, és Elena nevetett akkor is, ha nem volt semmi értelme. Tyler karja körözött a derekán, és ő csak nevetett nehezebben. A szeme sarkából látta, Matt rázza a fejét, és elmegy. A lányok egyre visítottak, a fiúk lármáztak. Tyler nedves orra volt a nyakán.
- Van egy ötletem. - s bejelentette a csoportnak, szigorúbban átölelve Elena-t. – Menjünk valahova máshova, ahol több az élvezet.
Valaki azt kiáltotta: - Mint szólnál, Tyler? Apád háza?
Tyler mosolygott, egy nagy, részeges, meggondolatlan vigyorral. - Nem, úgy értem, ha valahova, ahol ott tudjuk hagyni a jelünket. Mint a temetőben.
A lányok nyüszítettek. Könyökével a fiúk egymást böködték hamisan.
Tyler párja még mindig ott állt a körön kívül. - Tyler, ez őrültség. - mondta, a hangja magas és vékony volt. - Tudod, hogy mi történt, hogy az öregember. Én nem megyek oda.
- Nagyszerű, akkor, te itt maradsz. - Tyler kulcsokat halászott ki a zsebéből, és intett a többieknek, hogy kövessék.
- Ki nem fél? - mondta.
- Hé, én is megyek. - mondta Dick, és egyhangúlag jóváhagyta a kórusa.
- Én is. - mondta Elena, világosan és dacosan. Elmosolyodott Tyler-re, s aki gyakorlatilag
megfordította őt és a lábát.
És akkor ő és Tyler lettek a vezetői a zajos csoportnak, kiléptek a parkolóba, ahol mindnyájan beültek autóikba. És aztán Tyler lehúzta kabriója tetejét, a lány bemászott mellé, Dick és egy lány, akit Vickie Bennett-nek hívtak, a hátsó ülésre ültek.
- Elena! - kiabálta valaki, messze, a kivilágított ajtóban az iskolából.
- Indulj! - mondta Tyler-nek, levette a tiaráját, és a motor életre kelt. A kerekek égtek, ahogy
elindultak a parkolóban, és a hővös éjszakai szél fújt Elena arcába.

Vámpír akták sorozat

Sziasztok!

Találtam egy sorozatot Vámpír akták a címe. Majd beteszem a sorába a többi hasonló film közé.
Első évadot megnéztem és nagyon tetszik.
A kedvenc letöltő oldalamról letölthetitek:

http://sorozatokingyen.org/page.php?479



RÖVID LEÍRÁS:

Vicky Nelson korábban a torontói rendőrség nyomozója volt, de elveszítette látását. Mivel nem akar íróasztal mögé kerülni, úgy dönt, magán-nyomozóirodát nyit. Már első megbízásakor egy vámpírral kerül kapcsolatba, így belecsöppen egy olyan nyomozásba, amely keresztül viszi a természetfeletti szinte minden szegletén.

MŰFAJ: Akció/Krimi

SOROZAT INDULÁSA: 2006

AKTUALITÁS: Befejezett

ALKOTÓK: James Head, David Winning, Allan Kroeker, Holly Dale, Peter Mohan, Dennis Heaton, Denis McGrath, Shelley Eriksen

SZEREPLŐK:
Christina Cox - Vicki Nelson
Kyle Schmid - Henry Fitzroy
Dylan Neal - Mike Celluci
Gina Holden - Coreen Fennel
Nimet Kanji - Dr. Rajani Mohadevan
Francoise Yip - Kate Lam
Keith Dallas - Dave Graham